A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-13 / 50. szám

H CIRK

3. — Istennők legszebbike — szakította félbe Forgeret dicshimnuszait Lorenzo Gioberti —, mily himnusszal fejezzük ki iránta érzett hálánkat azért, hogy a szerelmi gyönyört szentséggé, a Teremtőt dicsőítő áhítattá magasztosította.

— Aphrodité ..Aphrodité . . . Nem ez az istennő keveredett szerelmi kalandba a háború istenével? — kutatott La Roche gimnáziumi tanulmányainak emlékei között.

— De igen — válaszolta Forgeret —, a förtelmes Arész, a hekatombák vérszomjas istene, akit a régi görögök annyira gyűlöltek, , hogy még templomot sem emeltek a tiszteletére. Ennek ellenére Platón tanítása szerint Aphroditénak két alakja van, az egyik Aphrodité Uránia, vagyis az égi, a másik Aphrodité Pandémosz, a földi istenség.

— Nem hiszem! — szakította félbe Dyckmans szokatlanul hevesen, nem véve le szemét Lianáról —, nem hiszem, és soha nem fogom elhinni a filozófusok fecsegését a szépség kettősségéről. A szépség már magában istenség, s ha megérinti az anyagot, az összegyúrt agyagból isten müve lesz. Meggyőződésem, hogy Ádám volt a legszebb ember. Isten teremtette, és egyedül mi, szobrászok, az ö halandó utódai vagyunk képesek megismételni a teremtés művét. Nem vagyunk mindenhatók, hogy élő szervezetet alkossunk, de ujjainkban isteni erő lakozik, s kezünk nyomán a holt anyagból életre kel a szépség, az egyetlen és oszthatatlan szépség, amely egyszerre égi és földi, isteni és emberi, a szellem és a test egyazon szépsége. Hányszor álltak nekem modellt igéző testű, ám szellem és lélek nélküli nők, s én, uram, ezzel a két kezemmel vertem, ütöttem a kőbe vájó vésőt, kalapáltam, véstem, csiszoltam, faragtam, míg csak az idők végezetéig lelket nem leheltem a kőbe, noha az eleven test híjával volt a léleknek.

Dyckmans úgy tűzbe jött, mint még soha. Fekete, göndör fürtjei kókadt koszorúként hullottak a homlokába, a szeme szikrázott, s a keze úgy járt a levegőben, mintha valamiféle számunkra láthatatlan idomokat akarna kitapogatni. Liana megkövültén ült, nem vette le róla a szemét.

— Kér még egy pohár bort ? — fordultam Lianához, látva, hogy a pincér új palackot készül bontani. Összerezzent, egy pillanatig értetlenül nézett rám, aztán fölvetette a fejét.

— Nem — jelentette ki szokatlanul fátyolos hangon, mintha kiszáradt volna a torka—, rendeljen konyakot. Legalább leisszuk magunkat. Annyi baj legyen!

Kicsit bosszantott a durva hang, ahogy ezt mondta. Szóltam a pincérnek, hogy hozzon egy üveg Napóleont. Mikor ismét Lianához hajoltam, különös, mélyre ható kérdő-kutató tekintetet vetett rám. Isten tudja, mi minden áradt e bensőséges tekintetből: egy kis gyengédség, egy kis részvét, egy kis féltés, egy kis barátság: s mindez olyan megható volt, hogy átjárta a szivemet, mint a szerelem édes-éles tőre. De aztán, akár a hajnali

derengés, leheletfinom szerető melegséggé oldódott, s Liana mosolyogva hozzám simult.

A részeg de Vieia arcát kezébe temetve magába roskadtan ült, a többiek egymást túlharsogva vitatkoztak Dyckmansszal Platón igazának védelmében. Egy röpke boldog pillanatra végre zavartalanul Lianának szentelhettem magamat. A pincérek közben kicserélték a poharakat, és a majordómusz szertartásosan kitöltötte a drága italt.

— Érzed az illatát? — suttogta Liana. — Gyere, igyuk le magunkat.

Ismét átsuhant rajtam az iménti nemtetszés árnya, de Liana ezen az estén ellenállhatatlan volt. Mint mikor megvadult lovak rontanak ki a szabadba.

— Leisszuk magunkat... — ismételte meg unszolón, majd hirtelen halálosan komolyan hozzátette: — Hogy egymás leikébe lássunk.

Ha abban a pillanatban egy nesztelen szárnyú hóbagoly suhant volna át a termet megülö sűrű cigarettafüstön, s szállt volna a vállamra, nem remegtem volna meg jobban, mint e varázslatosan szép és titokzatos jelentőségű szavak hallatán.

Liana ekkor fölemelkedett, és magasra emelte poharát.

— Maestro Dyckmans, ön képviseli körünkben a mindenható Teremtőt, ezt a poharat az ön egészségére ürítem.

Heves mozdulattal magába döntötte az italt, és odanyújtotta poharát a pincérnek.

— Ezt a másodikat meg, Hendrich Dyckmans, az ön Aphroditéjára. Merüljön fel önnek is a tenger tajtékos habjaiból napsugaraktól övezve, úgy, ahogy megálmodta ... Ezt a harmadikat pedig igyuk meg együtt .. .

EDUARD BASS

VILÁGA-«

Valóban harmadszor is megtöltette a poharát az erős, nyolcvanesztendös itallal; a hangja elcsuklott, és hirtelen mintha a hárfák szerelmi arpeggiójába váltott volna át:

— ... igyanak velem ... a szerelmemre!

Tekintete végigsiklott a jelenlevőkön, és az

én szememben állapodott meg, mintha örökre ott akart volna maradni. Felhajtotta a konyakot, kacéran fölnevetett, és poharát a márványoszlophoz vágta. Sohasem tapasztaltam, hogy valaki egyetlen perc alatt ennyiféle színt és hangulatot tudjon kifejezni a hangjával, mint ez a varázslatos színésznő a mámor küszöbén.

Liana indítványára kezdetét vette a valódi ivászat, s a Napóleon még jobban felhevitette és összezavarta vendégeim már amúgy is kótyagos fejét. Magam is éreztem, hogy az agyamra mámorító köd borul. Heves vágy fogott el Liana után. A többiek ismét hangos civakodásba kezdtek, mindenki mondta a magáét, és megpróbálta túlkiabálni a másikat. Átkaroltam és magamhoz vontam Liánét. Félig hozzám simult, hátravetette a fejét, és halkan, csábítón újra énekelni kezdte szerelmi refrénjét:

Szívem tiéd, te is jól tudod,

Szerelmem titkát föl mégsem foghatod,

Epedve vágyom egy csókod után,

Szerelmünk mégis szép álom csupán.

Az andalító melódia szinte megbabonázott. Szerettem volna kettesben lenni Liánéval. És Eugenio Arnaldo de Vieia konzul és szardíniaügynök leesett az asztal alá.

— Befejezzük? — fordultam Lianához.

Válasz helyett forrón megcsókolt. Fájdalom, nem sejtettem, hogy egy csók is lehet püthiai felelet!

Kissé elidőztem a számla kiegyenlítésénél.

Amikor kiléptem az előcsarnokba, csak a konzult találtam ott. Olyan volt, mint egy hajótörött, mélyen belesüppedt a fotelba, kalapja a tarkójára csúszott, s beesett arcából mélységesen szomorú szempár tekintett rám.

— Hol vannak? — kérdeztem meglepetten.

— Végzetes este — dadogta —, a halál arat a barátaink között.

— Konzul, ön nem tudja, mit beszél!

— Nagyon is jól tudom. A kapitány kihívta párbajra Forgeret-t. A tiszteletre méltó akadémikus ugyanis úgy vélekedett, hogy Liana is csak egy isteni szajha, mint minden nagy színésznő. Gioberti és én vagyunk a segédei. Adjon valamit inni, gróf úr. Valami jó keserűt. Keserűbbet, mint az életünk. Ha nem sikerül holnap észre térítenünk azt a megveszekedett szpáhit, Lucien Forgeret holnapután meghal a karjaimban, és a Figaro elveszti legkiválóbb színikritikusát. Jöjjön vissza, és igyunk valami tömény epét.

— Ember, de hová lett Liana?

— Mondom magának, menjünk vissza, és ürítsük fenékig a keserűség poharát.

— Vieia, hol van Liana?

A konzul előredőlt, feje a mellére csuklott.

Aztán lassan rám emelte a tekintetét, és nehézkesen felállt.

— Nincs ... Eltűnt... Elmerült...

— Mit beszél?

— Ismét elmerült a tenger hullámaiba, ahonnan mindnyájunk gyönyörűségére felbukkant. Aphrodité Anadüomené. Ebben a percben alighanem Hendrick Dyckmansnál jelenik meg. A torontói múzeumnak meglesz az istennője ... A mi istennőnk. Jöjjön, gróf, igyon rá. Akkor majd megérti, hogy nekem van igazam, számunkra nem marad más, mint hogy szeressük — szeressük, és semmi több.

Nos, uraim, ez az én történetem. Évtizedek haladtak el fölötte egyre könnyebb léptekkel, s ma már nem szorul el a szívem, ha elmondom. Most már tudom, hogy Liana őszintén szeretett. Annyira szeretett, hogy nem akart az áldozatává tenni, mint a kövér Vieiát, akihez nőül ment, mikor visszatért Dyckmans karjából. Hozzáment, hogy egyszer s mindenkorra elrekessze a hozzám vezető utat. Aztán egy idő múlva megszökött Vieiától Lorenzo Giobertival, akit közben sajtóattasévá neveztek ki. Őt meg a szpáhik kapitányával csalta, és mindkettő féltékenységét az öreg Forgeret akadémikusnál heverte ki. A vén marabuban végül is sem pisztoly, sem kard nem tett kárt, a szerelem végzett vele, mikor egy alkalommal tűi heves gerjedelmet keltett benne a szerelmi enyelgés.

Tudom, hogy Liana szeretett, s az irántam érzett szerelemből akart megkímélni végzetes szenvedélyétől. Én pedig kigyógyultam, megnősültem, apa lettem, egyre feljebb jutottam a ranglétrán; meggyőződésem, hogy mindez bizonyára másképp alakul, ha Liana valamivel kevésbé szeret.

Talán rájönnek, uraim, hogy amit mondok, paradoxon. De már régóta élek a gyanúperrel, nem paradoxon-e mindaz, amit mi oly véresen komolyan veszünk, s nem áll-e valahol fölöttünk egy legfelső hatalom, mely nemcsak maga a legnagyobb szeretet, hanem a legnagyobb fokú irónia is. Úgy szemlélem a magam és számtalan ismerősöm életét, mint egy csodálatos játékot. Néha a véletlen játszik benne döntő szerepet, olykor a szerencsés ösztön. Máskor a józan ész, de előfordul az is, hogy az isteni gondviselés. Ez a négy dolog határolja körül azt a négyszögű alaprajzot, amelyen hatalmas, büszke obeliszk emelhető. Vagy határain belül névtelen gödör ásható, amely végül elnyeli minden hősiesség maradványait. Milyen törvény szerint történik mindez? Megfigyeléssel próbálom megtalálni, mint egykor Arisztotelész. Megöszültem, de még nem tettem szert elég tapasztalatra ahhoz, hogy szavakba foglaljam a törvényt. Szükségem van mások tapasztalataira is. Ma az önökére. Magunk közt vagyunk, férfiak, önök szüntelenül járják a világot, én pedig csakhamar elhagyom, íme, itt az alkalom, amikor kimondható mindaz, ami a férfiszíveket betölti: szerelem, becsület, küzdelem és harc.

Nincs közöttünk asszony, aki megszentségtelenítené férfiúi vallomásainkat. De itt ez a Cháteau Laffítte, a férfitörténetek egyetlen nem zavaró nőnemű alkotóeleme; bársonyos, illatos, engedékeny és segítőkész. Olajozza meg a torkunkat, és oldozza fel a nyelvünket a hallgatás kötelezettsége alól. Barátaim, komédiások, koccintsanak hát velem, és meséljenek!!

(folytatjuk)

10