A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-19 / 29. szám
A BALESET Az NDK-beli Greifswald történelmi részét szinte teljes egészében restaurálják. Szűz Mária műemlék-templomának környéke egyelőre még rendezetlen, a másik két képen látható műemlékek „új ruhája" viszont kimondottan elegáns. Bizonyára jól emlékezetébe véste a fizikaórák egyik ismert kísérletét az a francia feltaláló, aki, ha módosított formában is, de ismét bebizonyította, hogy a napenergiát tűzgyújtásra is föl lehet használni. Az általa készített, öt centiméter átmérőjű homorú tükör visszaveri és egy pontra koncentrálja a napsugarakat. A cigaretta vagy szivar végét csak a napöngyújtó fókuszába kell tartani, s ha a felhők is úgy akarják, máris fölizzik a parázs. Serge Diakoff svájci festőművész elégedetlen a természet munkájával, unja a női arcok látványát. Kieszelte hát a sminkkészítés egyik leghatékonyabb módját. Mire munkájával végez, a modellből alig látni valamit. Képeinken a Táj egyszarvúval című alkotása látható, valamint maga a mester. Miranda nevű modelljével. Az öreg Vendel makacsul ragaszkodott az életéhez. Más már régen fölakasztotta volna magát, de Vendel inkább megalázkodott. Tűrt, kínlódott. Elment a nemzeti bizottságra is nyugdíjemelést kunyerálni, pedig sokkal többet kapott, mint más öregember. Megint a munkásmozgalmi múltjára hivatkozott és elpanaszkodta, hogy sehogy sem tud kijönni a pénzéből, annyira kevés. — Ezernégyszáz korona kevés? Hogy tud ilyet mondani Vendel bácsi? — Mert minden drága lett. Nekem meg mindenért fizetnem kell. Én egy reggelit sem bírok elkészíteni. — Sajnáljuk, de elégnek kell lenni — mondta az elnök, s ezzel befejezte a beszélgetést. Senki sem tudta miért kevés az öregnek a nyugdija, csak a szomszédok, de azok viszont nem beszéltek. Talán még szórakoztak is rajta, mert valamikor Vendel Géza rátarti ember volt. Kötekedő, sőt verekedés is. Csak öregségére vált ilyen elesetté. Hiába kapott felemelt nyugdíjat, hiába dicsekedett a pénzével, nem látott belőle soha egy fillért sem. Ha kérni mert sörre vagy dohányra, a menye addig ordítozott vele míg a fia is közbelépett, s ilyenkor az öreg húzta a rövidebbet. Be-beállított a kocsmába, néha akadt is aki megszánta és fizetett neki vagy megkínálta egy cigarettával, de az asztalához nem ült le senki, sőt előfordult, hogy elhúzódtak mellőle. Hónapokig nem tisztálkodott, nem váltott alsóneműt, így hát nem volt csoda az emberek viszolygása. A régi tyúkólat alakította át számára a fia. A helyiség kicsi és alacsony, kevés tüzelő kellett a kífütéséhez. Egy öröme azért maradt a vén Vendelnek. A szőlő. Igaz, keményen meg kellett dolgozni érte. A fia már számtalanszor megverte, de akkor sem volt hajlandó rájuk íratni. Állítólag ezért telepítették ki a lakásból is. „Nem ! Elégedjenek meg a pénzével, a szőlőt senkinek sem adja. Az az övé míg csak meg nem hal" — dacoskodott. Igaz, hogy a hordókat nem bírta már rendesen kimosni, de azért bor erjedt azokban, és a hajlok lett az igazi otthona. Mindennap, ünnep- és hétköznap kiballagott a hegyre. A kerékpárra nem bírt már fölülni, gyalog tette meg a jó háromkilométernyi utat. Sárban pokoli nehéz volt, de tavasszal és nyáron kellemes. Elég sokszor akadt, aki fölvette az autójára. Főleg hazafelé esett jól, de az utóbbi időben kezdett elmaradozni a szívesség. Ha mégis megszánta valaki, még az indulás előtt kinyitogatta az ablakokat. Az öreg úgy tett mintha nem tudná, hogy őmiatta. Bár könnyen meglehet, nem érezte a testéből áradó förtelmes bűzt. Csak az esett rosszul, hogy az emberek egyre udvariatlanabbak. Mintha nem vennék észre, hogy az útszélen ballag, elsuhannak mellette, fojtó port hagyva maguk után. Próbálta megállítani őket, így még néha megértést lelt. Aztán bekövetkezett az is, hogy így sem álltak meg. Ha föltartotta a kezét visszaintettek, mint akik fogadják a köszönést, és nyargaltak tovább. A gyengébbszívűek elfordították a fejüket, hogy ne lássák az ágrólszakadt vénséget az úton vánszorogni. A teherautósok sem álltak már meg, mert egyedül nem bírt fölkászálódni, az emelgetésétöl pedig undorodtak. Akik közelebbről ismerték, a fiát marasztalták el, de az kibeszélte magát, hogy az öreg annyira rabiátus, hogy nem enged beleszólni a dolgába. Hiába készítik be a szobájába a vizet, szappant, törülközőt, kihajigálja. Csak a szomszédok tudták a valóságot. Az öreg neheztelt a fürdőszoba miatt, amiből kitiltották. Dehát kinek mi köze hozzá. Törődjön mindenki a maga dolgával. Azon a napon mikor a baleset történt, Vendel Géza hazafelé tartott. Valami cókmókot cipelt a hátán batyuba kötve, botra akasztva. Régi faluzó koldusra emlékeztetett. Lassan haladt, mert az asztma szorongatta a mellét. Gyakran megállt, visszatekintgélt, hátha utoléri valami jármű. Pár száz méterre egy kék Moszkvics kavarta a port. Vendel fölemelte a kezét, de nyomban le is ejtette. A szomszéd idősebbik fia jött. Tudta, úgysem áll meg. A fiú mondott valamit a mellette ülő nőnek és nevettek. Nevetnek a vén hülye Vendelen — gondolta az öreg és a szeme teleszaladt könnyel. Szégyellte magát. Talán először igazán. Furcsa mód a halálra sosem gondolt. A tavaszon még új tökéket ültetett s elképzelte, hogy szüretelni fog róluk. Fél napba került míg pár szálat a földbe tett, de azért jól esett rágondolni, hogy hasznos munkát végzett. Már nem messze volt a sorompó, mikor a kocsi elhaladt mellette, a por még el sem ült, s irdatlan lárma csapta meg fülét. Csörömpölés, sípoló csikorgás. dudálás, óbégatás. Vajon mi lehet? Vendel mintha új erő szállt volna belé, gyorsabban lépdelt, azért időbe telt míg odaért. Látta a kék autót összelapítva. Mintha valaki hatalmas doronggal végigvert volna rajta. — Hol az unokám? A lány, aki benne ült, az unokám. Hol van? A fűben két emberi test feküdt letakarva. Az úton vacogó fogú vasutasok topogtak. Messze szirénázott egy mentőautó. Vendel leült az árokpartra és maga elé bámult. Sírni szeretett volna, de nem tudott. Két hónappal élte túl a balesetet. CSICSAY ALAJOS Q
