A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-19 / 29. szám

JAN KOZÁK

Jan Kozák nemzeti művész, a Csehszlovákiai írószövetség elnöke, a Klement Gottwald-államdíj és a Munkaérdemrend viselője költőként lépett az irodalomba. Első kötete húszesztendös korában, 1941 -ben jelent meg České Budéjovicében. Következő könyve teljes húsz évig váratott magára. Ezt már a Československý spisovatel — az írószövetség kiadóvállalata — adta ki, s Kozák elnyerte vele a kiadó nivódíját: a Horký dech (Forró lélegzet) című, három novellát tartalmazó könyvről van szó. Ennek a kötetnek egyik történetéből kerekedett ki Kozák további könyvsikere, a Mariana Radvaková, amely önállóan vagy más történetekkel kiegészítve cseh nyelven többször is megjelent, s rövidesen orosz, ukrán, litván, tatár és román nyelvre is lefordították.

A költő és a prózaíró jelentkezése között eltelt két évtized túl hosszú időszak ahhoz, hogy olvasójában fel ne merülne a kérdés: mit csinált 1941 és 1961 között? Jan Kozák, aki csak jövőre lesz hatvanesztendős, a mi korunk embere: 16—17 évesen érte Csehszlovákia feldarabolása és a második világháború kitörése, húszegynéhány éves korában hazánk felszabadulásának életre szóló élménye. Roudnice nad Labem a szülőhelye, de sok helyütt élt, dolgozott s gyűjtögette majdani müveinek élményanyagát. České Budéjovice városában kereskedelmi képzettségre tett szert, egy ideig tisztviselősködött, s történelmi tanulmányokat folytatott. Később a CSKP apparátusának dolgozójaként tevékenykedett Szlovákiában, ahová a falu szocialista átépítésének küszöbén került.

A két évtizedet tehát nem ölhetett kézzel töltötte. Falvak, városok embereinek sorsát vizsgálta, formálta, terelte helyes mederbe, ott élt és dolgozott közöttük, átélve velük a korszak forradalmi, történelemalakító harcait. Midőn könyveivel jelentkezett, már negyvenéves volt, de gyűjtött is addigra nemcsak elegendő anyagot, élményt, hanem munkakedvet és erőt is ahhoz, hogy nemzete irodalmát valóban maradandó alkotásokkal gazdagítsa.

Az íróról mindenekelőtt könyvei beszélnek. Kozákról egyebek között a ... silná ruka (... erős kéz) című regénye, a BHý hŕebec (Fehér csikó) című novelláskötete, amelyért Antonín Zápotocký-díjat kapott, vagy a Szovjetunióról szóló színes útirajzai. Ő a szerzője továbbá a Csehszlovák Televízió Szibériáról szóló sorozatainak és társszerzője két, Klement Gottwald-államdíjjal jutalmazott film forgatókönyvének.

„Meggyőződésem, hogy az embernek az egyéni boldogságáért folytatott harca közvetlenül függ össze a jobb társadalomért vívott küzdelemmel" — vallja Jan Kozák, s minden egyes műve ezt a meggyőződését tükrözi.

—sz—

Attól a pillanattól kezdve, hogy Vilmos megtudta, Mihály éppen akkor utazik el, amikor olyan fontos társadalmi eseményre kerül sor, mint jövendő képviselőjük bemutatkozása, azé, aki Füzeshorkát s az egész kerületet képviseli majd a nemzetgyűlésben, egyszóval, attól a pillanattól kezdve Vilmos valósággal kivirult. Nem azért, mintha Mihály bármibe is beleszólt volna, vagy talán zavart okozott volna az előkészületek megszervezésében, ami Vilmos feladata volt. Isten őrizz! De mégis, Vilmos Mihály távollétében szabadabbnak, tehát boldogabbnak érezte magát. Szinte forrt benne az energia, és tele volt új ötletekkel.

Kasickýnak is rengeteg dolga akadt éppen 'akkor. Tetejében Mihályt is helyettesítette, vagyis nem tudott a gyűlés előkészítésével is foglalkozni. A megállapodás értelmében az ő dolga volt, hogy a vendéget végigvezesse a szövetkezeti majoron. Minden egyébről, tehát a legfontosabbról — arról, hogy minden jól menjen, s a vendég úgy érezze magát Füzeshorkán, mint otthon — Vilmosnak és Albinnak kellett gondoskodnia. Vilmos két napon át csakis az előkészületekkel foglalkozott. Nyakig volt a munkában.

Mindenki tudta, hogy teljesen megbízhatnak Vilmosban. Az ünnepi rendezésekről mindig kiválóan gondoskodott. Az a meggyőződés vezette, hogy a vendégnek a legjobb emlékekkel kell távoznia Füzeshorkáról, s mélyen a szívébe kell vésődnie valaminek, amit sohasem felejt el, ami tartós, baráti érzést ébreszt benne. Ide tartoztak a különböző apró, de kedves és váratlan meglepetések is; a személyes figyelem, mely a vendégnek kijáró tiszteletről tanúskodik. Röviden: meleg, bizalmas érzésnek kell eltöltenie körükben a vendéget — mintha csak egyedül volna otthon, asszony nélkül, a legigazibb és legőszintébb barátok körében. Ez pedig stílust követelt. Semmiféle tucatdologról nem lehet szó, semmi olyanról, amilyenben az ilyen vendégnek bárhol másutt is része lehet, Vilmos nem tűrt semmiféle kontár munkát. S el kell ismerni, hogy rendszerint sikere volt. A vendégek igaz örömmel s igen gyakran jöttek Füzeshorkára.

A többé-kevésbé ünnepélyes társas öszszejövetelek rendezésében Albin volt Vilmos fö segítőtársa, valóságos jobb keze. Fiabár a sok esztendős gyakorlat Edót meg Ádámot is mesterévé tette annak, hogyan kell hirtelenében a legegyszerűbb eszközökkel a folyóparton vagy egy kis erdei tisztáson kellemes pihenőt rendezni. Mindketten ismerték az egyszerűség testet-lelket megtisztító erejét, s tudták a módját, hogyan kell szabad tűzön gyorsan és kitünően elkészíteni a legkülönbözőbb húsételeket. A városi élettől és munkától elcsigázott vendég az elhullatott fácántollak tarkította fűben elheveredve a füzeshorkaiak társaságában csillapítani tudta sokkal kínzóbb éhét-szomját, mint amilyen az ember gyomrát általában gyötörni szokta; s legalább egy kis időre lebilincselte a nedvdús termőföld, a kellemes pihenés, s legalább egy kis ideig gyönyörűnek látta a világot.

A pihenésnek ez a módja egészen természetesen, de annál célszerűbben hozzájárult ahhoz, hogy vendég és vendéglátó elbeszélgessenek, és szót értsenek egymással különböző szükségletekről és óhajokról. Persze, ez a módszer több időt igényelt, s ezért nem lehetett mindig alkalmazni. Néha az előkészületek során ugyancsak megfontoltan kellett kombinálnia a dolgokat — ügyelve, nehogy csorba essék a természetes könnyedségen, s nehogy elrontsa a hatást a vendéget s vendéglátót egyaránt sértő mesterkéltség.

S most is éppen ilyenféle, néhány kedves meglepetéssel tarkított fogadtatást készített

elő Vilmos Albin segítségével a képviselőnek.

Vilmos így nevezte, s a vendég valóban képviselő volt, de addig a szomszédos választókerületet képviselte. Füzeshorkán nem ismerték. Alighogy a legnagyobb igyekezettel s a legnagyobb izgalmak közt mindent előkészítettek, máris készülni kellett a látogató fogadására.

Délután öt óra előtt kicsípve és kimosakodva találkozott Vilmos, Albin és Kasický a nemzeti bizottság hivatali helyiségében. Egy kis ideig itt várakoztak Vilmos leterített asztalánál, melyre poharakat állítottak az első koccintáshoz, a beköszöntőhöz.

Három perccel öt előtt kimentek a térre, hogy a vendéget már ott fogadják. Ez is az utolsó pontig átgondolt és kidolgozott programhoz tartozott. Azonkívül, hogy a hatás mindjárt minél nagyobb legyen, s a képviselőben azt az érzést keltse, hogy megérkezése Füzeshorka számára valóban ünnep, négy pionír is ott várakozott Vilmosékkal. Két fiú és két kislány tiszta, hófehér ingben, piros nyakkendővel. Albin választotta ki őket. Orgonacsokrot kellett átnyújtaniuk a képviselőnek, amint kocsijából kilépve lába Füzeshorka földjét érinti. Az orgona még csak most kezdett nyílni, az iskolakénből származott, s Albin büszkesége volt. A másik csokrot a kerületi nemzeti bizottságba jelölt képviselőnőnek szánták. Fejőnő volt egy távoli szövetkezetben, s a képviselővel együtt kellett érkeznie.

Vilmosnak nem nagyon tetszett a tanító orgonacsokra, a virága még alig nyiladozik, s a színe, Vilmos véleménye szerint, fémesen hideg és komor árnyalatú volt. Másrészt azonban meg kellett érteni Albint: még sehol se virágzott az orgona. Vilmos inkább a melegebb és vidámabb színeket kedvelte. Ezért hát a kerítés mellett leszakított egy pitypangot, s kabátja hajtókájába tűzte.

Várakoztak és elégedetten nézelődtek.

A kisöpört tér szinte ragyogott; a füzeshorkaiak este összegereblyézték a letaposott, széttúrt homokot. Az iskola bejárata fölött meg a Koszorú homlokzatán széles transzparens feszült: „Üdvözöljük jelöltünket". Egy másik a vegyeskereskedés bejáratát díszítette ezzel a szöveggel: „Egységesen járulunk az urnákhoz’'. Albin szertárában gazdag anyag halmozódott fel. Rengeteg különböző papiros, kis zászló, nyomtatott jelszó és arckép — ezek közül némelyik a

KORTÁRSAINK

különféle változások miatt már nem volt felhasználható —, könnyen lehetett tehát a legkülönbözőbb új jelszavakat összeállítani és megszerkeszteni. Annál is inkább, mivel ebben a munkában a gyerekek is igen szívesen részt vettek, mégpedig a kézimunkaórákon; s ezeket az órákat tetszés szerint a szükségletnek megfelelően lehetett a tanrendbe beiktatni. így aztán Albin kezében volt helyi viszonylatban minden tömeginformációs eszköz, s ezt jól ki is tudta használni.

— Azt hiszem, a képviselő meg lesz elégedve — vélte Albin.

— Én is úgy gondolom — hagyta rá Vilmos.

Felnézett a templom tornyára: — A mindenit, milyen kár, hogy az óra még nincs ott. Barátom, akkor lenne aztán fogadtatás! No ... de Így is rendben lesz minden — tette hozzá elismerő hangon. A szerelők már nem dolgoztak. A galambok a torony kiugróján tollászkodtak.

A vendég azonban csak nem jött. Minél hosszabbra nyúlt a várakozás, annál inkább fogyott a jó hangulat. Az idő látszólag lassan vánszorgott, de a valóságban veszedelmesen előrehaladt. A képviselő késése veszélyeztette az egész ötletesen kigondolt és előkészített programot.

Mindenki türelmetlenkedett. Topogtak, és rosszkedvűen dohányoztak az iroda előtt. Néhányszor be is mentek, de aztán hamarosan megint kinéztek a térre. A képviselő minden pillanatban felbukkanhat. A gyerekek unatkoztak, és lökdösődtek. Már egyáltalán nem viselkedtek ünnepélyesen, Albinnak állandóan figyelmeztetnie kellett őket.

Mikor már majd egy órája várakoztak — Vilmos ezalatt kétszer cserélte ki a gomblyukában a pitypangot, hogy frissen és vidáman virítson —, Kasický elugrott a szövetkezeti majorba, hogy újra ellenőrizze, rendben van-e minden. Albin gondterhelten nézett utána.

— Mi lesz, ha a képviselő nagyon későn érkezik? — kérdezte aggódva.

Vilmos elgondolkozott. Miután számba vett minden lehetőséget, ami az előkészített programot veszélyeztethette, így szólt:

— Az ördögbe is, bosszantó ez nagyon. De az egyetlen, amit elhagyhatunk vagy megrövidíthetünk, a major megtekintése. Tehénistállót mindenféle jószágot bizonyára annyit látott már a képviselő, hogy amúgy is minden összekeveredik a fejében. Igazán nem az a legfontosabb. Nem bizony, — Lehangoltnak látszott, de azért nem elkeseredettnek.

Közben lent a Koszorú előtt megállt Gusztáv. Szolgálatban volt. Néhányszor már odaballagott az irodához is, pár szót váltott a várakozókkal, aztán megint odébbállt.

Visszapillantott a kis csoportra, melyet

10