A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-19 / 29. szám

ELŐADÁS Bujdosó nyelvemlékeink (Ruffy Péter előadásáról) Az anyanyelv művelése és ápolása vala­mennyi nemzet, népcsoport számára íratlan törvény, fontos feladat. A nyelvi kultúra, a nyelvismeret szintje ugyanis lényeges meg­határozója az ember magatartásának, hatá­sos és megbízható formátója-alakítója jelle­münknek. Ilyen elgondolással szervez elő­adásokat anyanyelvűnkről az ipolysági Honti Közművelődési Klub is. A klubtagok nemrégiben Ruffy Péter Ró­zsa Ferenc-díjas újságírót, a Magyar Tudo­mányos Akadémia Anyanyelvi Bizottságának tagját hívták meg, aki a magyar nyelv élettör­ténetéről és írásos emlékeiről beszélt. Bevezetőjében az író szólt a finnugor nyelvrokonságról, a háromezer évvel ezelőtti együttélésről, összehasonlító nyelvtudomá­nyunk kezdeteiről stb. Ezután a magyar nyelv élettörténetének drámai korszakait villantot­ta fel, majd a legismertebb nyelvemlékekkel, azok sorsával ismertette meg a hallgatókat. Mindenekelőtt első szórványemlékünket, a kilencszáz éves Tihanyi Apátság Alapítóleve­lét, az évszázadokig ismeretlen összefüggő szövegünket, a Halotti Beszédet és Könyör­gést, valamint az Ómagyar Mária-siralom c. tragikus sorsú versünket mutatta be kellő alapossággal és hozzáértéssel. Előadása — melynek során szólt legrégibb emlékeink értékéről, keletkezéséről s felkutatásuk kö­rülményeiről — lekötötte a hallgatók figyel mét, felkeltette érdeklődésüket. Az előadás színvonalát csak emelte az író saját élmény beszámolója, melynek során a nyelvemlékek nyomában tett utazásairól beszélt. Ipolysági előadása során Ruffy Péter emlí­tést tett kéziratos irodalmunk néhány felbe­csülhetetlen kincséről is. így többek közt elmondta, hogyan fedezte fel Deák Farkas Balassi Bálint szerelmi lírájának gyöngysze­meit a Zólyom melletti Radvánszky-kastély­­ban, s hogyan került haza Amerikából Petőfi Sándor Emich Gusztávval kötött írói szerző­dése. Az utóbbiról szóló beszámoló annál inkább is értékes volt, mivel a fontos okirat budapesti átadásán maga Ruffy Péter is részt vett. Befejezésül elmondhatjuk: Ruffy Péter elő­adását érdemes volt műsorra tűzni. Az író előadásának finom stílusa, nyelvi tisztasága már magában is élményt jelentett. A tudo­mányos igénnyel és népszerű formában ösz­­szeállított előadás pedig tágította látókörün­ket, gyarapította önismeretünket, felkeltette nyelvünk múltja iránti érdeklődésünket s je­lene iránti figyelmünket. Reméljük, a jövőben mindez egyre inkább belső szükségletünkké válik! Csáky Károly KÖNYV Mezei Éva: Játsszunk színházat! A Jókai-napok és a Dunamenti Tavasz idején gyakran olvashatunk és hallhatunk amatőr színjátszásunk problémáiról, pedig a hasz­nos tapasztalatok és tanácsok a felkészülés időszakában (ősztől tavaszig) segítenék job­ban rendezőink és együtteseink munkáját. Ennek haszna — mind az amatőrök színházi látásmódjának fejlesztése, mind a közönség értékszemléletének alakítása területén — nem hangsúlyozható eléggé. Jó tehát, ha a műfaj ábécéjébe betekintést nyújtó könyve­ket forgathatunk, amilyen Mezei Éváé is. A színpadi játék lényegét talán Jurij Lotman megfigyelése adja meg legmarkánsabban. „Az élő tigristől a kisgyerek fél, a kitömött tigristől nem fél; és csupán a játékban tigris­ként szereplő, székre borított csíkos köpeny­től fél is, meg nem is fél, egyszerre." Tehát nem a valóság utánzata ez, hanem a nézővel elfogadtatott valóság-illúzió, egy lehetséges, de nem feltétlen létező, igaz, de nem feltét­len való. Mindezek megértéséhez az alapok­tól kell elindulnunk, mint ahogyan ez a könyv is kalauzol bennünket. A népi játéktevékeny­ség drámaiságának felmutatásától a színjá­ték történetén és elméletén keresztül a mo­dern színházig. Majd értékes tanácsokkal szolgál egy darab betanulásához: az elem­zéshez, szöveg- és mozgásgyakorlathoz, a kellékek megválasztásához, a színpadi tér kialakításához. Mindezek az ismeretek egy mü megjelenítésének alapfeltételei, persze a továbbiakban érző és értő, szervezni tudó rendezőre és vele játszani kívánó, önmagu­kat is fejlesztő, fegyelmezett szereplőkre van szükség, de ehhez már ez a könyv sem segíthet. Főleg kezdők és iskolai színjátszók részére készült, de a színházat szerető vagy érteni kívánó nézők is bekukkanthatnak álta­la a kulisszák mögé. Mihályi Molnár László TELEVÍZIÓ Halál Velencében Luchino Visconti, a nagytekintélyű olasz mester számos remekművével alapozta meg a művészetét megillető tiszteletet. Emléke­zetes müvei: A párduc, Rocco és fivérei, Elátkozottak, Családi portré. Visconti 1976- ban hunyt el. Hat évvel halála előtt, 1970- ben Thomas Mann azonos című novellájából készítette el Halál Velencében című filmjét, amelyet május 31 -én sugárzott a Magyar Televízió. Mann novellája kétségkívüli re­mekmű és megfilmesítése szinte reményte­len vállalkozás. Visconti mégis megkísérelte, hogy forgatókönyvet írjon a novellából. Part­nere Nicola Buolalucco volt, akivel korábban sok filmjének forgatókönyvét közösen irta. A filmet számos más Visconti-mű operatőre, Pasquale de Santis fényképezte remekül. Talán a képi megvalósítás, a hosszú beállítá­sok során elénk táruló látványok hangulata az, ami leginkább megközelíti Thomas Mann világát. A mű cselekménye szerint Gustav von Aschenbach zeneszerző pihenni utazik Ve­lencébe. A hotel ebédlőjében (ebben a ho­telban lakik maga Aschenbach is) megpillant egy szép lengyel kamaszfiút... Ez az a pont, amelytől kezdve a film már képtelen visz­­szaadni a novellában utánozhatatlan virtu­ozitással ábrázolt lengyel kamaszfiú „földön­túli", mitikus szépségű külsejétől elbűvölt öregedő művész (Aschenbach) tragikus ra­jongását, halálba torkolló kétségbeesettsé­­gét. A filmbeli zeneszerzőt Dirk Bogart játszot­ta, lehetőségeihez képest kifogástalanul és hitelesen. Csupán az a sajnálatos tény teszi riasztóan visszataszítóvá ezt a figurát, hogy a gyermeteg rajongása nem más, mint homo­szexuális szenvedély. Legalábbis ezt sugallja a film. A novellában egészen másról van szó. A film előkészületei során maga Visconti utazta be Európát, hogy megtalálja filmje számára Tadziót. (Eredetileg az akkor még főiskolás Nagy Gábor is a kiszemeltek közt volt.) Végül a szépséges lengyel arisztokrata kamasz szerepét a svéd Björn Andersen kapta meg, aki valóban bájos, elragadó gye­rek, dús, puha hajfürtökkel, törékeny testtel; csak éppen nem a Thomas Mann-i Tadzio. Más. Kétlem, hogy a Mann ábrázolta jelen­séghez fogható emberpéldány élt valaha. Éppen ez emeli szimbólummá Mann novel­láját. Mindent összevetve: a lelke hiányzik en­nek a filmnek. A film szerint az aschenbachi­­érzékenységü emberek nemcsak a társa­dalom, de a film számára is érdektelenek. A főhős tragédiája semmit sem fejez ki, legfel­jebb önmagát, s ez a néző számára közöm­bös. Magánügy és nem több ennél. Nem éri meg a páratlanul pontos helyszinrajzot, az elénk varázsolt milliót, a költséget és fárado­zást. Sajnos de Santis zseniális operatőri munkájától, a színes technikának kö­szönhető külsőségektől eltekintve lehango­lóan üres ez a film. Az igazi Halál Velencében továbbra is Thomas Mann alkotása. Aki ismeri ezt a müvet, megértheti, miért mertem leírni eze­ket a sorokat Visconti filmjéről. Kiss Péntek József A bolgár népművészet ma is él: a bolgá­rok talán éppen ezért érnek el olyan sike­reket a nemzetközi népművészeti alkotó­versenyeken. Az utóbbi években rende­zett 74 verseny közül hetvenhármon nyer­tek első díjat. A budapesti Szépművészeti Múzeumban Dürer százada címmel nyílt kiállítás. Fel­vételünkön Jean Duvet és Dürer egy-egy müve látható. KIÁLLÍTÁS Fegyverek A huszonötödik éve működő rozsnyói (Rož­ňava) Bányászmúzeum az utóbbi években egyre gyakrabban rendez tematikus kiállítá­sokat, s ezek iránt egyre szélesebb körű az érdeklődés, főleg a fiatalok részéről. Ilyen volt nemrég a Labancz István igazgató és Czintel József rendezte fegyverkiállítás. Gazdag anyag állt rendelkezésükre, hiszen a városban, a környékbeli bányákban a mu­zeális értékű tárgyak gyűjtését már 1903- ban megkezdte a múzeumbarátok egyesüle­te, majd a városi múzeum is megalakult, s egykori igazgatói, dr. Rudolf Hažlinský, Tichy Kálmán, Róth Ernő kiváló szervezők voltak, tudták, hogy mindent össze kell gyűjteni, ami a bányászok életével, mozgalmával kapcso­latos. A fegyvereket is. A Bányászmúzeum mostani dolgozói, a kiállítás rendezői ebből az örökségből is válogathattak. Ügyesen és jól válogattak, mert hiszen nemcsak bemutatták a fegyvereket, hanem azokat úgy csoportosították, hogy a látogató megértette: szükségük volt a bányászoknak fegyverekre is, amikor a munkásosztály él harcosaiként a munkások érdekeiért, később a politikai hatalom megszerzéséért küzdőt tek, és szükség van most is a fegyverekre, amikor a munkáshatalom, a béke megőrzése a feladat. * A rendezők persze azzal is törődtek, hogy a kiállítást megtekintő fiatalok szakszerű magyarázatot kapjanak. Hajdú András 1 8

Next

/
Thumbnails
Contents