A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-06 / 49. szám
Kövesdi Szabó Mária (Bekej) és Gombos Ilona (Nagyanyó) Gombos Ilona. Várady Béla. Érsek György, Lengyel Ferenc és Csendes László a dráma egyik jelenetében Csingiz Ajtmatov regényének színpadi változata a MATESZ Thália Színpadán Esztendők óta nyomon követhető szándéka a Magyar Területi Színház dramaturgiájának, hogy a klasszikus orosz drámairodalom legjelesebb alkotásainak műsorra tűzése mellett (Csehov: Sirály. Gogol: Leánynéző, Revizor) a Szovjetunióban élő nemzetiségek színpadi művészetét is emberközelbe hozza a hazai magyar néző számára. Juliu Edlis (Gyalogszerrel az édenbe) vagy Oralhan Bokejev (A csikó) korábbi években látott színmüvei után, a MATESZ kassai (Košice) Thália Színpada ezúttal egy méltán világhírű kirgiz szerző: Csingiz Ajtmatov „Fehér hajó" című nagy figyelmet keltő regényének színpadi változatával lépett a publikum elé. Szinte már poros kulisszatitoknak számító közhely, hogy az évadnyitó bemutatókat alkalomról alkalomra felfokozott érdeklődés előzi meg. Mivel azonban minden közhelyben igazság is rejlik, joggal merül fel hát a kérdés: vajon milyen is Volt ez a Thália Színpadon november hatodikén látott premier, voltak-e erényei, milyenek a tanulságai? (Már amennyire mérvadó lehet ennek elbírálásában egy színikritika, mert a színházunkkal kapcsolatos lapvéleményeket, főként az utóbbi időben, gyakorta lekicsinylő nemtörődömség vagy indulatoskodó harag követi. Hogy miért, azt nem tudom, de azt gondolom, hogy ez a jelenség is megérdemelne egy találó „kritikát"!) Nos, a MATESZ vizein hajózva „szálljunk" ismét a Fehér hajóra, most már összpontosított figyelemmel... Csingiz Ajtmatov egyéni munkásságának és a kortárs szovjet irodalom egyik legőszintébb és egyben leglíraibb történetét írta meg ebben a kirgiz földön játszódó regényében. Nemcsak a hangulatteremtés kiváló mesterének bizonyul, de temafölvetése és jellemrajza is szókimondó őszinteségen alapul. Ajtmatov nem csupán érzi, hanem érzékeltetni is tudja, hogy az ősi „bugu törzs" életében még mindig ott lappanganak a régi viszonyok és a patriarchális szokások maradványai. Regényét lapozva az egykori és az új kettős életszemléletének mezsgyéjén álló figurák belső énjének, Momun, prozkul, Bekej, Güldzsamal, Koketáj és társaik gondolkodásmódjának, intim érzelemvilágának nyílt feltárásával a lélek és a szív legkacskaringósabb ösvényein is magabiztosan, sodró erővel vezeti az olvasót. A szovjet közvéleményben is élénk visszhangot kavart alkotásának egyik érdekes vonása, hogy meglátásait távolról sem pusztán a kirgiz nép egyik törzsszövetségére vonatkoztatja, hanem az etikai tisztaság, az erkölcsi erő és az új életkörülmények összefüggéseit szélesebb párhuzamokban, mondhatnám: sorskérdések formájában, a cselekmény hőseinek filozófiáját közvetítve, vallomásszerűen villantja elénk. Mindez, amit eddig elmondtam, a regényre vonatkozik; bár kétségtelen: Ajtmatov lírai hangvételű regényét színpadra átültetni nagyon nehéz vállalkozás. A Tháliában látott színpadi változat a közelmúltban elhunyt Komlós János munkája, aki nem dramatizálta a regényt, hanem a színpad törvényei szerint újrafogalmazta. Hű maradt Csingiz Ajtmatovhoz, megtartotta a regény fö cselekményvonalát, de úgy sürítette az eseményeket, hogy a részletekben felcsillanjon az egész. A színpadon Momun nagyapó igazságai és a tágasabb világképekben gondolkozó Orozkul életútja elevenedik meg elsősorban, de kettőjük gondolatvilága és sorsa képes kifejezni az egyén és a történelem ellentmondásos viszonyát. Komlósnak ez a szándéka azonban csak akkor érvényesül a szirtpadon, ha az előadás rendezője a társszerzőjévé szegődik és lecsiszolt. ötletes rendezői eszközökkel továbbgondolja e dramatizálási koncepciót. Ha a szereplők mozgatásával a drámai helyzet művészi s emberi sajátosságait kívánja kiemelni, és el tudja dönteni, hogy az általános érvényű mondanivaló melyik húrja rezonál majd a nézőben a legerőteljesebben. Sajnos, ezeknek a következményeknek a Magyarországról vendégként érkezett Nagy András László rendezői munkájában vajmi csekély nyomát látjuk. Ez az előadás ebben a formájában egyszerűen unalmas, de azt is mondhatnám, hogy rossz. Hogy miért ilyen? Talán mert a rendező nem tudta fénybe emelni a poézist és Ajtmatov társadalmiemberi igazságait. Talán mert keresetlen és gyönge a színészvezetés is, aminek következtében csak itt-ott szikrázik föl, általában azonban rejtve marad a cselekménynek, illetve a figurák külső s belső cselekvésének kölcsönviszonya. Talán mert a fárasztóan sztatikus előadás során szinte mindvégig kibontatlanul marad a Fehér hajó alapvető mondanivalója: Az, hogy amíg a látható cselekvés csak nagyritkán vagy egyáltalában nem lép túl a mindennapos szürke, már-már mozdulatlan lét ismerősnek tűnő aprócseprő dolgain; addig a zárt, a lélekben rejtőző cselekvést hatalmas drámai erők feszítik. Talán mert a rendező nem vette észre, hogy minden életkörülmény, helyzet, apró részlet, véletlennek tetsző félmondat nemcsak közvetlen, hanem — a sztanyiszlavszkiji szövegközi értelem elvei alapján — tisztán ragyogó lírai és mélyen szántó filozófiai jelentőséggel is bír. Talán mert... de minek is folytassam tovább, hiszen a Thália Színpad évadnyitó bemutatója szinte ellenérv nélkül győzött meg arról, hogy ez az előadás aligha kerül föl színházunk kassai együttesének sikerlistájára; valamint arról is, hogy egy-egy magyarországi vendégrendező meghívása önmagában még nem jelenti a biztos siker zálogát is. A fentiek alapján nem is csoda, hogy a színészeknek egyenletes és részletesebben értékelhető teljesítmények helyett, inkább csak felvillanásaik vannak. Egyedül Várady Béla próbált megbirkózni becsülettel Momun nagyapó szerepével. Jól érzi át a múlt szokásaihoz kötött, könnyen befolyásolható ember tragédiáját. Külön említést érdemel Csendes László is Orozkul szerepének megformálásáért, hiszen a szemünk láttára torzul el, válik jellemronccsá, felmutatva közben a könyörtelen és számító ember jellegzetes vonásait. A többi szerep inkább csak a korrekt hozzáállás szintjén mozog, bár Gombos Ilona, Kővesdi Szabó Mária, Tóth Erzsébet, Kovács József, Lengyel Ferenc, László Géza, Szőgyéni Tibor és Érsek György igyekezetét elhallgatni igazságtalanság volna. Egedy Edit jelmezei hangulatkeltőén hitelesek, Platzner Tibor díszletében inkább a szimbolika érdemel dicséretet, mint a hagyományos orosz erdőnek jellegtelensége. Alig néhány hete, hogy lapunk öszeleji számainak egyikében épp a Thália Színpad évek óta vajúdó problémáinak kapcsán papírra vetettem: . egy tájoló színháznak — következetlen müsorpolitika vagy rosszul sikerült előadások sorozata révén — nem szabad elszakadnia saját társadalmi közegétől, amelyben élnie adatott. Féligazság lenne például elhallgatni, hogy a kassai Tháliában az utóbbi négy-öt évben bizony egyre ritkábban születnek olyan előadások, amelyekre mind a szakmának, mind a közönségnek érdemes odafigyelnie." Ne vegye zokon senki, de a Kassán játszott Fehér hajó — sajnos — ez utóbbinak iskolapéldája. MIKLÓSI PÉTER Ján Kozák felvételei 15
