A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-06 / 49. szám

azerkilencszázhetvenöt tava­szán a környező kisebb gazda­ságok összevonásával jött lét­re az ötezerhétszáz hektáron gazdálkodó nagykaposi (Veľké Kapu­šany) Béke Földmüvesszövetkezet. A vizenyős talaj lecsapolásával kitűnő réteket, legelőket nyertek. A környé­ken csak a királyhelmeci (Kráľovský Chlmec) állami gazdaság vetekedhet velük. Legalábbis ami a szarvasmar­hatenyésztést illeti. Kiegészítő állat­­állományként baromfit tartanak. — Az összpontosítás után a régi központokban üresen, kihasználatla­nul álltak az irodák. Ezek többsége igen jó állapotban van — mondja Galgóczy Tibor, a szövetkezet elnö­ke. — Egyrészt tehát itt voltak az épületek, másrészt az asszonyok többsége nem kapott a mezőgazda­­sági termelésben munkát, más lehe­tőség pedig a közelben nem volt. Vagy huszonöt üzemet felkerestünk, munkaerőt és helyiséget ajánlva, mígnem a besztercebányai (Banská Bystrica) Slovenka befogadta az asz­­szonyainkat — bedolgozóknak. Meg­bízható partnerre találtunk bennük. Varannóban (Vranov), az egyik üze­mükben betanultak a lányok, asszo­nyok, azután megindult itthon a ter­melés. Ötven asszonnyal kezdtük, a második műszak most bontogatja szárnyait. Apróságokat varroga­­tunk... — s mutatóba elő is húz néhány pamuttrikót. Éppen olyat, mint amilyet minden anyuka szíve­sen ad gyermekére, mert egészséges viselet, felszívja az izzadságot. A gyermek is szívesen viseli, mert nem szorít, futhat, nyújtózhat, mászhat benne nyugodtan, s a színe a legjobb: narancssárga. Ezt pedig minden gyer­mek kedveli. Egyszeriben nekem is sokkal szimpatikusabb lesz e vállal­kozás. Gyerünk, nézzük meg! Fényké­pész kollégámat sem kell biztatni. Mosolygós lányokat, asszonyokat szívesen fotografál. — Hát előkerültél? — fogadja Bérezik Zoltán kollégáját. Varga Sán­dort, aki ma délelőttre kísérőnkül szegődött, mivelhogy ő a nagykaposi körzet képviselője a Szlovák Nemzeti Tanácsban, s mint ilyen jól ismeri a környéken élő emberek gondjait, örö­meit. Kalauzolásával eljutottunk Szi­­rénfalvára (Ptrukša), láttunk gázkiter­melő állomást, most meg itt va­gyunk, a munkahelyén. Mert itt dol­gozik ő is, technikus, mint Bérezik Zoltán. — Azért lepődtem meg — mondja —, mert ha elszólítja a kötelesség, egy-két nap nem látjuk. Olyankor én helyettesítem. — Úgy tudom, azelőtt is a szövet­kezetben, de a villanyszerelőknél dol­gozott. Miért jött át ide? Talán na­gyobb a fizetés? — Nem, a fizetés ugyanannyi — mondja mosolyogva Bérezik Zoltán —, de előnyösebb a munkábajárás. Igaz, Sanyi külön elfoglaltságai miatt, mint mondtam, előfordul, hogy mind­két műszakban én dolgozom, de a szabad szombat, ami itt kijár, nagyon sokat ér. Volt munkatársaink, ha odakint hideg szél. fúj, ha esik az eső vagy hull a hó, irigykednek. Délutánra jár az idő, így — ahogy az elnök mondta — a szárnyait bontoga­tó második műszakot találjuk a gé­pek mellett. — Méltánytalanság ez a délelőttö­sökkel szemben. Róluk kellene írni, ők jobban dolgoznak — mondják töb­ben is. Mire e sorok megjelennek, a máso­dik műszakban dolgozók is betanul­tak. Munkájuk minőségére már bizto­san nincs panasz. — A dohánytermesztési csoport­ban dolgoztam eddig. Itt lakunk a közelben — mondja Varga Irén. — Gondoltam, jobb lesz a műhelyben dolgozni, itt kényelmesebb. — Sokat hímeztem és varrtam ott­hon, nagyon szeretem a kelmével való munkát, ezt is hamar megszok­tam — mondja Kovácsné Tóbiás Sára. — Mások már kabátban állnak, indulnak haza, én még a gép mellett ülök. Annyira érdekel ez a munka. Minél előbb meg akarom tanulni. Azelőtt a cipőgyárban dolgoztam, Vajánban. — Mások is munkahelyet változ­tattak azért, mert itthon megnyílt a varroda ? — Hogyne, többen is átjöttünk a vajáni cipőgyárból, de sokan a ház­tartás mindennapi körforgását cse­rélték fel a munkahely diktálta gyor­sabb ritmussal. Még nem találkoz­tam olyannal, aki megbánta volna — mondja egy középkorú szőke asszony. Benicky Éva, műszakvezető, neve-12

Next

/
Thumbnails
Contents