A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-29 / 48. szám
Hans Christian Andersen mesebirodalma két lektár területen fekszik s a Leningrád melletti Szosznovij Bor gyerekei birtokolják. A Leningrád melletti településen a leningrádi atomerőmű alkalmazottai laknak, s az atomtudósok gyermekeit legalább annyira érdekli a mesevilág, mint nemzedékük többi képviselőjét. Ha süt a nap, járnak az órák. Ha esik az eső, már rosszabb a helyzet. S a potsdami érdeklődők éppen 1980 esős nyarán keresték fel az NDK legszebb napóráit. Hogy hol? Molsdorfban (A), Kamenzben (B), Taubenheimben (C), Oberweisbachban (D), Stolbergben (E) és Bautzenben (F). Az olajárak emelkedése a világon mindenütt gazdaságosabb energiafogyasztású járművek tervezésére ösztönzi a szakembereket. Egy angol konstruktőr például villanymotorral szerelte föl kerékpárját, minthogy a mai nagy teljesítményű akkumulátorokat már egy ilyen könnyed szerkezet is elbírja. Akik tehát megelégelték az egyre költségesebb motorkerékpárt, most nyugodtan átülhetnek a jóval olcsóbb új villanybiciklire — és még a pedálozás fáradalmaitól is mentesülnek. TÓNI, A TOMBOLÁS A vén harangozó alig kongatta el a delet, mintegy jeladásra megszólaltak a zenegépek. Bődületes hangzavar örvénylett széjjel a falun. E zenebona epicentruma a falu főtere, amit mint egy középkori szekérvár, körbefogtak a szórakoztatást szolgáló tákolmányok. Papírrózsától tarkálló lövöldék, nyekergő körhinták, játék- és giccsárusok pultjai és egy korszerűsített „Itt a piros, hol a piros", közelebbről a Tombolás Tóni. Látszatra semmiben sem különbözött a többi bóvlistól. ám ajánlatos közelebbről szemügyre venni. Ugyanis Tóni nemcsak üzleti szellemmel, hanem gazdag fantáziával is rendelkező személy. Ahogy mondom, mert nemcsak a saját képzelőerejét vette igénybe, hanem a társáét is, akit sokat sejtető hangsúllyal Művészúrnak titulált. E hű munkatárs igazi neve örök titok marad, mert a közönség sem szólította másképpen, mint a főnöke. Müvészúr a beosztottakra jellemző alázattal, hálája jeléül Tónit professzornak nevezte ki. Bár erre a főtombolás sosem tartott igényt. A gyors és rövid készülődést követően Tóni a modern táncdalénekesektől ellesett mozdulattal a mikrofont a szájához emelte, mintha bele akart volna harapni és a következő szózatot intézte a téren őgyelgő egykedvű néphez: „Hölgyeim és uraim, nagyérdemű közönség, drága falusiak!" Az utolsó szóra felkapták fejüket még az unatkozva ácsorgó nagyapák is. Ki ez a merész hang ? Tóni folytatta: „Itt látható Tombolás Tóni a vásárok és búcsúk fénye. Nála mindenki nyerhet. Csak húzni kell kérem. Ide-ide közelebb! Most ugrik a majom a vízbe! Búúúúú ..S akkorát bődült a mikrofonba akár az elefánt, csak éppen hosszabban, mint egy sziréna. E jól sikerült üvöltés pillanatok alatt odacsödítette a kíváncsiskodókat. Délután már a tombolás előtt tolongott a község apraja, nagyja. Eleinte kelletlenül huzigálták a számozott kártyákat, mintha drágállották volna értük az öt koronát, ám Tóni kiváló ember- és helyzetismerő érzékkel rájött a dolog nyitjára. Gyors fejszámolást végzett, és átkódolta a masinát. Egy-egy fordulóban több nyereményt sorsolt ki, amit ügyes üzleti fogással világgá kiabált. Fő- és melléknyeremények! Az elsőnek felvillanó szám tulajdonosa maga választhatta ki a nyereménytárgyat, a többit viszont Tóni határozta meg — csupa filléres dolgot. Mindez gyorsabban pergett, mint a ringlispil a tűzoltószertár előtt. Tóni úgy nyüzsgött, mint egy filmrendező. Lármázott, szaladgált, utasításokat adott az asszisztensének, vagyis Művészúrnak, miközben elkiabálta, hogy a pulton látható „fantasztikusan elragadó" képek a jelenlevő érdemes művész alkotásai. Kövér nyakán ujjnyi vastagra dagadtak az erek. Nadrágja hatalmas pókhasa alá csúszott, s mintha oldalt két füllel a csípőjére akasztották volna. Ülepe viszont latymadtan himbálódzott majdnem a térdhajlatáig. Míg Művészúr a kártyákat tukmálta a közönségre, Tóni saját szerzeményű szójátékokkal örvendeztette a nagyérdemű egybegyűlteket. Erőltette a vidámságot, s ha már másképp nem ment, beleröhögött a hangszóróba. Ez a fogása még sosem hagyta cserben. E példa ragadós akár az ásítás és Tóni vihogott, kacagott, krákogott és prüszkölt mindaddig míg az utolsó mosoly is lekopott az arcokról. A sok zagyva beszéd száraz torzsává kopasztotta a lelkeket. A közönséget már nem érdekelte más, mint a nyerés. Tónit viszont bosszantotta, hogy a nyeremények aránytalanul fogynak. A pezsgők, borok, vázák és hamutartók porosán gubbasztottak a villogó lámpák alatt, míg a gipszből öntött aranyozott falidíszek száma egyre gyérült. Szinte egymás kezéből cibálták ki a nyertesek a vadkacsás vizsla, a napernyős kisasszony és a bőrnadrágos tiroli vadász képét. S ha már valakinek egyet sikerült közülük megkaparintania, többször nem vett lapot. Hóna alá csapta a „dísztárgyat" és estig mutogatta a tömegben, hogy micsoda szerencse érte. Tóni egyre üvöltött, a Müvészúr szaporán forgolódott, s a többi giccsárus pedig irigykedve sandított feléjük. „Úgyis tönkremegy rövidesen." — jegyezte meg az egyik. S ezt nem az anyagiakra, hanem Tóni egészségi állapotára értette. „Megvan a főnyeremény! Subi-dubi-dú! Ha-ha-ha-ha-ha!" — és összekelekótyált Tóni tücsköt-bogarat. Néha az arca eltorzult fájdalmában, ilyenkor elfordult és reszelősen köhögött. Tea kéne, gondolta és közben bosszankodott a tömeg lanyhuló érdeklődésén. Fatuskók ezek, kiszáradt bunkók, akik nem tudnak játszani. Magát is hibáztatta, hogy nem képes felrázni őket. Hát nem értik, hogy nem a nyeremény a fontos, hanem a játék? Mikor tanulják meg végre? Már alig jött ki hang a torkán, de azért rekedten beleordítozott a mikrofonba. „Nagy vagy főnök" — súgta biztatóan Művészúr. „Kár, hogy igen fogy az öntvény, marha jól megy ma az üzlet." Tónit elfutotta a méreg. Jó, jó. az üzlet is fontos, de van ennél lényegesebb is. Még ez a hülye képzeli magát művésznek. Hát nem veszi észre, hogy az egész buli egy kalap izét sem ér? Meglóbálta a mikrofont, az ajkához emelte, hogy belekiáltson, de csak a szája járt, a hangszóró hallgatott. Ez tetszett a tömegnek. Jól cselez a mester, s közben milyen fura pofát vág! Tóni enyhe szédülést érzett és éles szúrást a torkában. Cikákolt mint a hízókacsa, aminek gégéjébe csúszott a kukoricaszem. Mondani akart valamit, de csak csúf rikkantás sikeredett belőle. Mutáló libahang, és torkából sós melegség buggyant fel. Szeme rémülten kidülledt, mereven markolta a mikrofon nyelét, és tanácstalanul nézett körül, majd hirtelen mozdulattal a villogó panellhez vágta a szerszámot. Fejét leszegte mint valami megbőszült állat s nekirontott az állványnak. A közönség először trükknek vélte ezt is, akadt aki el is nevette magát, de aztán láthatták, hogy a férfi teljesen megkergült. Művészúr az öntvényeit féltette és segítségért kiabált. Senki sem merte Tónit lefogni. Hagyták elrohanni a szürkülő kertek felé. Csak itt-ott hangzott el sajnálkozó megjegyzés, hogy kár azokért a szép díszekért, amiket a megháborodott férfi összetört. CSICSAY ALAJOS 9
