A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-29 / 48. szám

Engedjék meg, nagyra becsült barátaim, hogy mielőtt megízlelnénk ezt az újbort, elmondjam, mi késztetett rá, hogy meghívjam önöket erre a lakomára. Minden bizonnyal legfőbb indítékom az a gyönyör, amelyet akkor érez az ember, ha a kellemes együttlét reményében maga köré gyűjtheti mindazokat, akiket szeret. Igaz, jóformán naponta találkozunk, de olyankor magunkkal hozzuk az utca porát, mindannyiunkat gondok nyomasztanak, és űznek a percek, amelyek könyörtelenül habzsolják életünk óráit és napjait. Hanem most, uraim, erre az éjszakára lerázzuk magunkról az idő rémuralmát, ezekben a termekben nincs egyetlenegy sem azokból a mesterséges kerékrendszerekből, amelyeket az ember azért szerkesztett, hogy forgásukkal szüntelenül emlékeztessék őt az ismeretlen vég felé vezető útra. Ebben a percben, e mellett a kitűnő bor mellett, uraim, miénk az öröklét: elhagyjuk az elenyésző nappalt, és kihajózunk egy azúrkék tóra, amelynek partjait lassan elveszítjük szemünk elől. S így, önmagunkba merülve, tisztábban láthatjuk a tó partján kavargó életet, mint mikor magunk is ott tülekedünk sodró forgatagában.

Az eltávolodás percei a beavatottság és az áhítat percei. Nem szeretném elég bölcsen az életet, ha nem akarnám teljességgel kiélvezni ezeknek az óráknak minden percét. Kiélvezni, átélni és kihasználni, mert az egyetlen jogos önzés: ragaszkodni az élethez, felfedni az élet minden csodálatos és csalárd titkát. A szomszédos termekben könyvek ezreit halmozták fel tiszteletre méltó őseim, vaskos fóliánsokat és vékonyka köteteket, kezdetleges ősnyomtatványokat és díszes, kézzel írott pergameneket, hogy megfejtsék a halál és a túlvilági élet titkát. Az emberiség évszázadok óta ennek a titoknak a bűvöletében él. Bevallom, én nem jutottam el idáig — engem egyelőre az élet titka tart bűvöletében. Látom, amint végeláthatatlan árja hatalmas folyamként hömpölyög végig a földön, és mindenütt különleges sorsokat és bonyodalmakat teremt, amelyeket gyakran képtelenek vagyunk megérteni, de kimeríthetetlen sokrétűségük újra meg újra ámulatba ejt. Ki tudja, van-e mindebben valamiféle meghatározott rend, törvény, értelem, vagy csupán a kiszámíthatatlan véletlen kavargása, örvénylése az egész?

Nincs bátorságom válaszolni, csak nézem, hallgatom és figyelem az életet. Teszem pedig ezt egy esemény óta, amely gyökerestül felforgatta az életemet. Egy maihoz hasonló baráti vacsorán történt, csak éppen kevesebben ültük körül az asztalt, és szavainkban visszafogott feszültség remegett, mert

D'Ascensons- Létardais gróf prológusa

egy nagy, végzetes kérdőjel lebegett fölöttünk. Máig érzem a jelenlétét.

Vannak események, amelyek megörökítésére emlékérmet vernek, de semmilyen érem, legyen bár arany, ezüst vagy bronz, nem őrizte volna meg úgy, olyan plasztikusan annak a sorsdöntő napnak az emlékét, mint ahogyan az én emlékezetembe belevésödött. E képzeletbeli érem egyik oldalán férfiak csoportja rajzolódik ki. Nagyszerű emberek voltak, mindegyikük elég érdemre és dicsőségre tett szert, hogy megtiszteltetésnek érezzem barátságukat. Az érem másik oldalán egy asszony képét látom. Emlékem érme áttetsző, mint a hegyikristály, akár az előlapját, akár a hátlapját nézem, s az asszony képmása összemosódik a férfiak képével egyetlen egységes kompozíciót alkotva.

Elhallgatom az igazi nevét annak, akinek igéző profilját még így, ősz fejjel is a szívemben őrzőm. Bennünket, híres régi nemesi családok leszármazottjait a név kötelez. De mit számít a név a hagyomány nélküli családokban, ahol a közöny sutba dobja az ősök emlékét? Magam sem tudom, honnan jött az az asszony. Az alvilágból merült fel, bizonyára azok az ismeretlen erők nemzették, amelyek öröktől fogva rombolói és megújítói a világnak. Ha meg kellene neveznem, leginkább a Lilit név illetné meg, annak a varázslatos lénynek az emlékére, aki még Éva ősanyánk előtt jött a világra, hogy megigézze a földön élő férfiút és a mennyből alászálló szellemeket. Ha termetéhez és arcához illő nevet kellene számára választanom, Li-EDUARD BASS

VILÁGA«

• lianának szólítanám, hogy érzékeltessem azt a tiszta ártatlanságot, mely csalókán sugárzott egész lényéből. Ö maga nyilván sohasem hallotta, ki volt Lilit, és nem értette, mit jelenthet a Liliana név; mégis azt az egyszerű nevet, amelyre a falusi pap keresztelte, olyan névvel cserélte fel, melyben mindkét mesebeli lény neve benne foglaltatik. Lianának szólíttatta magát, és ez a változat tökéletesen megfelelt az egyéniségének, mert kifejezte azt a törékeny bájt, amelyet évezredek kultusza fejlesztett ki a nőben érzékeink megbabonázására, és sejtette azt a buja erőt, amely az őserdők mélyén burjánzik, hogy körülfonja, ékesítse és megfojtsa mindazt, ami a férfi dicsőségét és nemességét alkotja.

A neve egyszerre volt egzotikus és természetes, és senki sem akadt fenn rajta, aki csak egyszer is látta uralkodni a színpadon. Soha nem látott, ellenállhatatlan, isten áldotta színészi tehetség lakozott benne. Uraim, minden kornak megvan a maga erotikus álma. Azok a gyönyörű nők, akiknek a körében élünk, betöltik napjaink valóságát, de magános éjszakáink álmait új, ismeretlen igézet csábító látomása uralja. Nagyon kevés nőnek adatott meg az az égi kegy, hogy elragadtatott tekintetünk előtt egy álomképet, egy eljövendő kor szépségeszményét testesítsék meg. Istennőkként jelennek meg előttünk, akik a régi görögök immár bezárult, mégis örök mennyországából szálltak alá, hogy új életerővel pezsdítsék fel a halódó föld vérét. Az olümposzi mezők elbűvölő követei ök, megalkotják az új szépségkánont, meghatározzák ízlésünket, új divatot teremtenek, és ezernyi haszontalan bohóságot eszelnek ki, de éppen ezek együttvéve adják azt a rejtélyes semmit, amiért érdemes végigélni az életet.

Könnyű léptű lényük jobban felforgatja a világot, mint a forradalmak viharai, hiszen mindaz, amit emberi szenvedély alkotott, közvetlenül vagy közvetve az ö csábításuk műve. A világ tanácstalanul áll velük szemben, mint mindennel szemben, ami eltér a megszokott rendtől, és ismeretlen fényben tündöklik. A nők egy része gyűlöli és mélységesen megveti őket; mások, akik sejtik bennük az eljövendő győzelmeket, szüntelenül a nyomukban vannak, istenítik őket, és vakon utánozzák minden mozdulatukat. A férfiakat általában zavarba ejtik, mert az elragadtatott lélek fél durva kézzel megérinteni az álmot. Ám a kíméletlen természetűek, a gátlástalan konkvisztádorok és az otromba disznókereskedök leplezetlenül arra törekednek, hogy kegyeik elnyerésével föltegyék a koronát hódításaikra, vagy ily módon gyarapítsák vagyonukat.

Liana is egyike volt e ritka tüneményeknek. Színésznő volt, de a színpad nem elégítette ki. A tömeget akarta elbűvölni, csakhogy csodálóinak serege megakadályozta ebben. Hiszen tudják, mi szokott történni minden nagyvárosban, ha föltűnik benne egy ilyen rendkívüli tehetségű művésznő. Mi valamenynyien, akik álmaink megtestesülését látjuk benne, estéről estére tikkadt ajakkal zarándokolunk el hozzá, és gyönyörittas tekintettel habzsoljuk minden mozdulatát, mosolyát és könnyét. Csodálatunk határtalan, mert nem más, mint olthatatlan vágy. Kárbaveszett a nap, amikor játszott, és mi nem láttuk a játékát.

Bizonyára nem sokan vagyunk, akik ilyen szenvedélyesen szívjuk magunkba a látvány gyönyörét, de mindenesetre elegen ahhoz, hogy az udvari színház nézőterére rányomjuk jelenlétünk bélyegét. Fekete frakkban, fehér szegfűvel a gomblyukunkban mindig ugyanazokat a helyeket foglaljuk el, mint lerázhatatlan széptevök. Első pillantásunk mindig a vetélytársaknak szól, megállapítjuk, hogy mindannyian jelen vagyunk-e, mert a sejtés, hogy hódolatunk tárgya azonos, valamennyiünket egy zászló alá sorakoztat fel. íme, itt vagyunk valamennyien, gördüljön fel hát a függöny sóvár tekintetünk előtt, kezdődjék a királyi játék!

Egy párizsi tárcaíró törzsvendégeknek nevezett bennünket. Félig-meddig gúnynak szánta, de mi szektás különállásunk tudatában tulajdonképpen büszkék voltunk rá. Egyvalaminek azonban nem voltunk tudatában, mégpedig annak, hogy valójában mi produkálunk színjátékot a színházban. Mit sem tudtunk arról a látványról, amelyet mi nyújtunk a rivalda felől nézve. A színpadon játszók számára a nézők tömege, amely egészen a kakasülöig megtöltötte a termet, nem létezett, elnyelte a sötétség. Ezzel szemben bennünket, akik az első páholyokban és az első sorokban ültünk, a nézőtér többi részétől élesen elválasztott a színpadról ránk eső fény, vagyis mi töltöttük be és egyben mi zártuk le a színészek látóterét. A színpadról egyedül mi voltunk láthatók. És ez a tény elűzte Lianát a színháztól.

Mi, legodaadóbb hívei csaknem őrületbe kergettük szívünk bálványát. Mert hiszen kinek játszott ö? Mintha csak hallanám, amint toporzékol az öltözőjében: „Csak nem ezeknek az üresfejü sznoboknak, ezeknek az előkelő fajankóknak! Eleven hús-vér embereket akarok látni magam előtt, érezni akarom, mit vagyok képes belőlük kicsiholni!" Nem volt valami hízelgő rám nézve, hogy hűségem miatt én is a fajankók társaságába tartozom a szemében, de

10