A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-15 / 46. szám

Ezeket a lenyomatokat a szovjet óceánolóyiai expedíció fedezte fel az Indiai óceán fenekén. A tudósok szerint eddig ismeretlen lény nyomairól van szó, s ez egyúttal azt is bizonyítja, hogy mintegy 8—10 kilométernyi víz alatti mélységben is van élet.

Az amerikai Aron Kincaid sokoldalú művészként mutatkozott be a közönségnek: 15 filmben több mint 300 tévéműsorban játszott, aztán festett és manökenként is dolgozott. Igazi sikert azonban csak a filmcsillagokról készített karikatúráival aratott: ezekből már három kiállítást is rendezett Hollywoodban.

Tádzsikisztán déli részén, az Amu-Darja mentén az i. e. II—IV. században épült palota romjaira bukkantak a szovjet régészek. A palota termeiben mintegy ötezer

A nyugati világban egyre divatosabb a tetovált bőr. A pszichológusok szerint főleg az alacsony intelligenciájú emberek tetováltatják magukat, s a különféle rajzokkal saját erejüket szeretnék demonstértékes tárgyat találtak. Egyebek között előkerült makedóniai Nagy Sándor sisakos portréja is, amelyet egy köröm nagyságú fémlemezen alakított ki az egykori művész.

rálni.

NÉVNAPI KÖSZÖNTŐ

Minden év tavaszán elmentünk hozzá egy meleg kézszorításra. Doboz cigarettát, üveg bort tettünk az asztalra, s közben elmondtuk a szokásos szürke szavakat, miszerint kívánunk erőt, egészséget és Így tovább. Bár nem a közhely ilyenkor a fontos.

— No, üljetek le! — mutatott a vaskos parasztszékekre, mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal, mintha a vén bútordarabok egy álló esztendeig ránk vártak volna.

Aztán beszélgettünk. Illetve meghallgattuk a sokszor elmondott történeteket a napszámos világról, a hadifogságról és a szerencsés hazatérésről.

Szinte kívülről ismertem már minden részletében a nagy lázadást, azt amelyikben kiverekedték az ispántól a hagymakapálásért járó cullagot. Azt ugyan máig sem tudom mi fán terem a cullag. Úgy gondolom valami béremelés féle, de mjattam lehet egyszeri juttatás is. A lényeg az, hogy Bátyáékat ez megillette, s az ispánnak nem volt igaza.

A hosszúpengéjű, csontnyelű bicskáját is tenyerembe vettem valahányszor, megmustráltam, emelgettem, s elismeréssel mondottam: „Jó szerszám!" Bár az évek múltával acélja elkeskenyedett, a tengelye megkopott, akár a Bátya forgói, s a „esett!" helyett már csak inkább azt szisszente a tenyérbe: „nyessz", miközben kelletlenül nyaklott ágyába a fémlap.

— Amerikai — mondta nyomatékkai Bátya. — de a pengéje alkalmasint svéd. Olvasd el, ha jó még a szemed! — S mialatt betűzgettem a „made int", következett a szemészeti procedúrák leírása, regélés a főorvos emberségéről, nagy tudásáról, tilalmai és rendeletéi megtartásáról, amiket úgy adott elő Bátya, mintha az orvos személyében egykori főhadnagya kelt volna életre, az aki átvitte öt a fronton a fogságba. Mert nála furcsák a becsület s az emberség kritériumai.

— Ne beszélj már annyitl — szólt közbe Angyi. (Mi falun így szólítottuk a nehezen meghatározható, rokoni szálakkal hozzánk kötődő öregasszonyokat. Esetleg keresztanyának.) Az erélyes leszólítás arra irányult, hogy emeljük poharunkat, s közben harapjunk is a kövér töpörtyűspogácsából.

A pohárban jóféle itóka gyöngyözött. Kiérzödött belőle a pusztulásra ítélt mézesfehér kellemesen fojtó zamata.

A gazda balkézben tartotta á poharát, kissé ügyetlenül s mintha valamit kiolvasott volna az asszony szeméből, igen óvatosan ivott. Inkább csak hörpölt.

A pici öregasszony sohasem ült közénk. Két kezét a félköténye alá dugva álldogált a szűk konyhácska szoba felőli ajtajában, enyhén az ajtófélfának támaszkodva. Csak később értettem meg e sajátos testtartás okát. Ám szüntelenül mosolygott, kedvesen, rokoniasan. Csak akkor ráncolta homlokát, ha keveset fogyasztottunk. — Nem jó? — kérdezgette aggódva.

Néha érdeklődött a távollevőkről, vagy szólt az unokákról, de ilyenkor az „ember" kivette szájából a szót s folytatta maga, nagy lendülettel és hozzáértéssel, hogy melyik mit tanul. S ahogy mondta, magyarázta, ajkán újkori idegen szavak születtek, mint hajdan a cullag és a dörgeműze.

Bizony volt mikor nem igen tudtam ráfigyelni. Ilyenkor lopva a mennyezetet lestem. Nem kellett nagyon emelgetni a tekintetem, a mestergerenda elég alacsonyan nyújtózott fölöttünk.

— Jól nézd meg, mert ilyet már ritkán látsz! — ingerkedett, s én elszégyelltem magam. Pedig valóban érdekelt.

— Leveles dohányt, szappant már nem tartunk rajta.

Hm. Leveles dohány. Nem is tudja, hogy ezzel mit mondott nekem. Szemem önkéntelenül a küszöbre siklott. Bizony, Bátya még béres is volt valaha. Vagy ahogy errefelé mondják, szóga.

Erről viszont keveset beszélt. Csupán egyszer említette, de azt is csak úgy futtában, hogy míg meg nem házasodott, addig szobában sohasem aludt. Erre felcsillant a szemem, mert de szerettem volna gyerekkoromban a szóga ágyára fölmászni. Be-beosontam a gazdák istállójába, hogy megcsodáljam a gerendákról csüggő szógaágyat. Tartóláncait, lópokrócát, az oldalára akasztott kocsiostort. Magamban hintázóagynak neveztem. Mit tudhattam én milyen az istálló belül, ha télen becsukják az ajtaját, elfújják a viharlámpást, s száll, gomolyog az ammóniaszagú állati pára a gerendák közé, s onnan barna cseppekben aláhull a pokróc alatt szunnyadó szóga arcára. ■>

Talán a gondolataink találkoztak, mert az öreg hátrább tolta fején a lapos sapkáját, s kabátja ujjával végigtörülte homlokát, pedig nem is izzadt. Azon az estén sokat hallgattunk.

Megint elmúlt egy esztendő. A konyhában minden a régi helyén várt bennünket. Az asztalon bor, a székek kiállítva, s a gazda ott ült a szúette sarokpad szélén.

— No, üljetek le! — és a régi mozdulattal kísérte a szót.

A beszéd nehezen indult. Zötyögött, megfeneklett, újra nekilódult, de mégsem találta az igazi helyét. Bár éledezett a történet a kapások lázadásáról, a dörgeműzés hadifogságról, de több volt benne a visszafojtott sóhaj, mint a képteremtő szó. Mikor koccintottunk, valami szokatlan érintette a figyelmemet. Ejha! Bátya a jobb kezében tartja a poharat, s úgy irányítja a szájához, hogy egy csepp sem löttyen ki belőle^

— Mit csodálkoztok? Rendbe jött és kész. Nézzétek ha nem akarjátok hinni! A nyakli bicskájával kenyeret szelt, a tűzhely széléről maga elé emelte a lábast és lassan kanalazni kezdett. — Krumplileves. — mondta. — Egész jól sikerült. Megkóstolod? — és tolta is elém a fazekat. — Ne finnyáskodj no! Hát ha nem akarod ... Más harapnivalóm pedig nincs.

Úgy láttam megártott neki a bor. Egyébként nem csinált volna ilyet. — Akkor hát töltsél legalább! — Ez még valahogy nehezen megy — magyarázkodott. — Meg az a kutya metszés, de azon könnyen segítek én. Bal kézzel megfogom a jobb csuklómat és odairányitom az ollót a venyigéhez. így ni — és megmutatta a fogást. Úgy kacarászott rajta, mint gyerek a furfanggal nyert sikerélményen.

Megint a pohárért nyúltunk. Az öreg nagyokat kortyolt, majdnem fenékig kiitta. Szeme az ajtófélfát nézte, vagy talán csak én véltem így.

— Egészségünkre! — hajtogattuk minden pohárnál.

— A tiétekre! — toldotta meg az öreg, s egy kortyintás után, mikor még vissza sem tettük a poharat az asztalra, váratlanul megemelte a hangját. — Különben nekem bármit mondhattok, csak azt ne, hogy hosszú boldog életet. Mert aki nekem ezt kívánja, azt én ki se állhatom.

S csak ültünk a roggyant tetejű házikóban, és hallgattuk az ajtófélfából jövő őrjítő sercegést. Egy telhetetlen szú őrölte a fát, azt a vén ajtótokot, aminek az apró asszonyka szokott támaszkodni. CSICSAY ALAJOS

«

9