A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-15 / 46. szám
Zeng a szél. Süvít, visít, hancúrozik az ember hátán, ruhájába kapaszkodik. Ing-, lábujja kon, galléron, gomblyukon testközelbe ér, csiklandozik, huncutkodik. Falum kibontja vitorláit. Falum úszik a rétek, szántóföldek tengerén. Ring a vetések lágyívű hullámain, átlendül egyetlen magasabb pontja fölött, a Szőlődombon, úszik Így évszázadokon. Az ablakokat is megzörgeti a szél. A jó, öreg, déli jövevény, a sirokkó játékosan, csintalanul lohol a falu utcáin. Port űz és szoknyát libbent, s bezúdítja a településre a kinti rétek szagát. Menj. sirokkó, tengeri meleg szél, szállj! ízig-vérig izgalomba hozol. A sirokkó most felszökken, megrázza dió fáink koronáit, fésüli őket. Apám diófáit. Apám diófáit valószínűleg anyám ültette. Minden, mi bennünket körülvett, anyám varázslata. A kérges markú valóság ... Apám ról csak álmaim vannak, s olyan áttetszöek, mint a tiszta forrásvíz. Egy régi tévedés folytán öltöttek alakot a két diófában. — Apám munkája volt — mondtam. — Ő fordította ki a két ásónyi földet. .. Mondtam, apám volt, ki egyszer szintén ebben a ház ban élt. Csillagtávolságú időkben történt ez, mikor még ő volt a leghatalmasabb. Mondtam, apám volt, kinek mély tekintetét már akkor is a halál árnyéka hűsítette, de én azt másképp véltem. Apám és én félreértettünk valamit. Ő az életet, én őt. Azt sem fogadtam el, hogy meghalt. Csak hiányoztak a megvalósítások, amelyekről ketten határoztunk. Ö ötvenévesen, én ötévesen. Csalódott voltam, hogy nem beszéltük meg az ördöghinta tervét. Ő nem hiányzott, mert bennem élt. Egyszer mégis megtörtént, hogy meghaltál bennem, apám. Akkor már nem voltam veled szemben olyan megértő, mint régen. Vádoltalak. Tépett, mart a hiány. Óriási szakadék lettem, s belém zuhant a falu, nehéz légköré vei, kiállhatatlanságával, rengeteg apával, pi hent anyákkal, takaros házakkal, gondosan müveit kertekkel, hencegő, jól tartott gyerekekkel . i. Csodák csodájára belém torkolltak a környező táj patakjai, magukkal hozták a kinti világ más ízeit, örömeit, elhozták hozzám az erdők hús csöndjét. Üzenetet kaptam. Kitárult előttem a vidék kapuja, csalogató, dalos hangját hozta a szellő. Színek rengeteg változatával kedveskedett, vonzott, olyan erővel vonzott, hogy erejének ellenállni nem lehetett. így lettem rétek, mezők, akácosok vándora, zugainak, lugasainak, istenháta mögötti lápjainak rajongó, kiváncsi és társtalan felfedezője. Feledtem bajt, gondot, bánatot, árvaságot, s egyre messzebb merészkedtem a patakok mentén, erdők homályos gyomrába, magányos tanyák határába, tavak füzeseibe és nádasaiba, fácános birodalmába, nyulak, özek, rókák felségterületére. Történt, hogy egy alkalommal, alkonyat idején, mikor visszaérkeztem a hazai tájakra, úgy tetszett, hogy falum szinte lebeg a gabonatáblák színén. Úgy tűnt nekem, mint egy csalogató, kedves sziget, lombkoronásvitorlájú úszó sziget, amint útnak indult a lángba borult látóhatár peremén. Szaladtam, hogy el ne mulasszam a kalandot, a forró pillanatokat Ígérő perceket, szaladtam, akár az az ember, ki fut a védelmet, biztonságot, megnyugvást jelentő várába. Történt ez alkalommal, hogy a főutcán Tatával találkoztam, a féllábú harangozóval, s megörültem neki. Utána Puki vezér vadász, halász, madarász torzonborz csapatába ütköztem, s már nem féltem tőlük. Úgy esett aznap estéjén, anyám, hogy végre megértettelek. Rangodat, súlyodat felbecsültem. Ősz hajad megsirattam. Meleg kávédat kamaszosan szürcsölgettem. Az éjszaka háromszor állítottuk fel a figurákat a sakktáblán. Anyám védekező játékos. Akárcsak az életben. Mindig csak védekezett. Emberekkel, éhséggel, hideggel szemben. Talán azért nem tudta elviselni lázadásaimat. Talán azért, mert még sohasem támadott. Jóval később jöttem csak rá nagy tévedésemre. Az anyai ösztön addig csupán írott és olvasott, de meg nem értett szót jelentett számomra. Rengeteg fogalom gyökerét még nem tapogattam ki, nem ízleltem, s lelkierőm nagy része a hangfalak decibeljében rejtőzve illant el a levegőbe. Pedig akkor is lecsaptál rám, sirokkó, ott, a falusi pódiumon, hol felsorakoztunk mi négyen, beatbárdok, s torkom szakadtából daloltam a mikrofonba: Zöld erdőben él, senkitől sem fél, kérges a keze, ö a remete, az leszek én, az vagyok én..., s azt hittük, mi, négy beat-bárdok, most már sarkaiból kidől a falu. POÓR JÓZSEF Az emberek megértik, hogy mi éppen azt nem akarjuk, mi azt tagadjuk, mi éppen azt átkozzuk: az elvonult, a magányos farkassá változott, a gyanakvó, a beteges remeteséget, az elzárkózottságot. gyanakszunk az új lakónegyedekben a csillogó giccsházakra, az örökös autóglancolásra ésatöbbi. Haragos voltál, sirokkó, hideg és szeszélyes. A falu kocsmaudvara mégis megtelt emberekkel. Tata volt a pénzszedő. A falábú, hű harangozó. Az est fénypontja pedig Nocsi, ki tízpercenként a részegségtől tántorogva elvonult a pódium előtt, hogy valahol megtalálja az illemhelyet. Párszor el kellett öt vonszolni a reflektorfényből, mert a bőgő gitáros tercelő sikoltására mindig földre roggyant. Aztán földre rogytunk mi is, négy beatbárdok. Úgy ám, sirokkó, mintha érteném, ezt súgtad akkor, mikor találkoztunk a villanypózna tetején, ahol beszereztem egy hiányzó hangszórót a szent ügy érdekében: „... alakuljon ki egy színesebb, tartalmasabb csehszlovákiai magyar tánczene, s minél hamarabb tudja maga mögött a mi gyarló kisérietezésünket. Csupán kihívás legyen fellépésünk ..." Ám az erdei kísértetnek erdőben a helye, s emberibb szóval nem tudtunk szólni. Kár! Nem hallgattalak, mert nem értettem szavadat, üzenetedet, déli szél. Akkor külön utakon jártunk. Egyedül maradtam egy félelmetes betegséggel, amely váratlanul tört rám. Két éven keresztül leselkedett rám a nyavalya, tört elő a legváratlanabb percekben. Öt-hat óráig a földhöz szegezett, majd amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt, otthagyva engem hányadékban, agyongyötörve. Vágytam, mennyire vágytam távoli hazád, sirokkó, súlytalan repülésed, végnélküli légtered. Hol volt nekem erőm lépésre, útra ?! Akkor találkoztam a színekkel, az ecsettel, a palettával, a vászonnal, s kezdetlegesen megfestettem hö vágyaimat. Vágytam, égtem a szabadság után, a megszabadulás után! Eljöttek a jobb napok. Egészség — drágakő! Kajakot vettem és patakokon, folyókon ismét összetalálkoztunk, jó. öreg déli szél. Próbára tettél folyamon, ezer kilométereken. Leckét lecke után adtál, intőt intő után kaptam. Jó, öreg mesterem, mily igazságtalannak tartottalak, s mily türelmes voltál. Akárcsak Te, anyám. Ahogy Te tűrted agyonhajszolt napjaidat! Soha úgy nem tudok tisztelni szegénységet, mint a Tiédet, soha elszánt keménységet nem tudok megbocsátani, csak a Tiédet. Mert fájt a Te keménységed. Te óvó, gondos anyám! Szélösvényeden haladok, sirokkó. Kajakom orra túrja a vizet, evezőmmel megpaskolom a hullámok hátát. A Hold, a keresztapám, a hátam mögé került, ahogy a patak égy kanyarulattal északnak fordult. A vízi nád, ahogyan kilométereken keresztül kiséri, s szinte befedi a patakot, mint a kévék, úgy dől két oldalra, közéje vágódó, suhanó hajóm testétől. A növényvilág dzsungeléból csak lepedőnyi égboltot látok, leselgetem a Göncöl-szekeret. Én lesni szoktam, mert sokszor igyekeztem elképzelni, hogyan fordul és mennyire változik más-más szélességi körök alatt. Igyekeztem, akaratoskodtam, innét, Közép-Európából kilesni. A passzátban rohan hajóm. Harminc fokos dölésszögben a jobb csapáson. Az árbocon a hatszáz négyzetlábas nagy-génua tarcsvitorla, a kétszáznyolcvankilenc négyzetlábas fővitorla és a háromszázötven négyzetlábas hátsó tarcsvitorla ..., magam készítette szóló-vitorláson, négy vonással északnak a Kis Antillák előtt. A mai este mégis szebb, ma ez a valóság. Társa vagyok a patak sodrásának, a vetődő halaknak, a szétszórt felhőknek, a rám váró folyamnak. Ma az ösztönök uralkodnak fölöttem. Ma a víz és tűz rabja vagyok. Te is az vagy. Tata, te is, Puki és többiek. Áradjanak szét ösztöneitek a falu vérkeringésében, tisztítson a tűz és a víz, nőjön az ember. Szemem előtt elsuhan a főutca képe, csak fél szemem akad fönn egy házon, s borongós a pillantásom. Valami eltűnt belőlem, elillant, hiába hiányolom, többé már nem tér vissza. Nem is tudom, mikor s hogyan történt, később lettem csak figyelmes. Elkéstem. Ez a mi eladott házunk! Mint elszakított köldökzsinór testem s falum között. Hogyan lehet az, hogy más a tekinteted. Tata, s neked is, Puki?! Mi történt? Gondolatom vizsla-szeme berohanja a falu rejtett sarkait, régi, meghitt búvóhelyeit, de idegen lehelet csap meg, bamba sötétség vicsorog vissza rám. Valami megtörtént, valami szemmel nem látható. Elmerülök az emberek tekintetében, s állok földbe gyökerezett lábbal. Mintha parton állnék és szívfájdítóan intenék a falunak, amely mint a komp, lassan elúszik más irányba. És senki se int, senki sem búcsúzik! Prandl Sándor felvétele 10
