A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-08 / 45. szám
A Szlovákiai Írószövetség kiadóvállalata, a Slovenský spisovateľ gondozásában, a Studia litteraria (Irodalmi tanulmányok) sorozat 14. köteteként jelent meg a közelmúltban szlovák fordításban is Mihail Boriszovics Hrapcsenko szovjet irodalomtudós új tanulmánykötete (Umelecká tvorba, skutočnosť, človek), amelyben a szerző mindenekelőtt a müvészettudomány és az esztétika időszerű kérdéseivel foglalkozik, méghozzá olyan szinten, hogy könyvét az utóbbi tíz esztendő szovjet irodalomtudományának legjelentősebb eredményei közé kell sorolnunk. A jelenkori esztétika problémád foglalkozva Hrapcsenko elsősorban az elit-elméletek képviselőivel vitatkozik, akik szerint az igazi művészet a kiválasztottak „ügye", a kiválasztottak számára „készül", csak ők tudják értékelni, vagy mint Ortega-y-Gasset mondja: „Az új művészet címzettje szemmelláthatóan nem mindenki, hanem egy rendkívül tehetséges kisebbség". A művészet és a társadalom viszonyának korlátozásában sokszor olyan messzire mennek, hogy a művészetet monológnak tekintik, vagyis olyan jelenségnek, amely egyedül az alkotó számára érdekes és teljesen érthető. Az abszurd irodalom egyik úttörője, S. Beckett például azt a nézetet vallja, hogy a művészet a magány apoteózisa. mivelhogy az egyes emberek között nem létezhet kapcsolat, mert hiányoznak a kapcsolatteremtés eszközei. Hrapcsenko ugyanakkor megállapítja, hogy a szóban forgó — nemkommunikativnak nevezett — művészet korántsem teljesen egységes, hanem meglehetősen heterogén: a burzsoá dekadencia különféle válfajai mellett felfedezhető benne a zűrzavar életfilozófiája, a kultúra és az élet állandósult formái elleni tüntetés, valamint a művészet új útjainak keresése is. Igaz, nem az utóbbiak vannak túlsúlyban. Hrapcsenko ezzel kapcsolatban arra is figyelmeztet, hogy a művészet kommunikatív funkciójáról való lemondás szükségszerűen a művészi alkotó munka lényegének a kiforgatásához vezet: kétségtelen ugyanis, hogy például a színház nem létezhet és nem fejlődhet közönség nélkül, bármennyire szeretnék is ezt „kiválasztott" tisztelői, ama bizonyos „kevesek". A modernista művészet még attól sem lesz haladó, ha avantgárdnak tüntetik fel. Persze, a kapitalista világban nemcsak a modernizmus virágzik; létezik az úgynevezett kommersz tömegkultúra is, amelynek „pozitív" vonásai főleg a szentimentális megszépítésben, a burzsoá életmód idealizálásában nyilvánulnak meg. Az evilági hatalmasságok erényeinek sematikus, rózsaszínűre festett ábrázolásai a kommersz tömegművészeti alkotásokban kegyetlenséggel, gyilkosság- és eröszaksorozatokkal párosulnak. A kommersz „művészet" alkotói szellemileg demoralizálják a nyilvánosságot, primitív, rossz ízlést oltanak belé. Mindez arról tanúskodik, hogy a tömegesség egyáltalán nem azonos az irodalom és a művészet népiségével: a tömegesség csupán a dolgozók szellemi szükségleteinek megfelelő s az érdekeiket kifejező tartalommal társulva ölt valóban demokratikus vonásokat. Hrapcsenko könyvének legterjedelmesebb fejezete A realista általánosítás és formái cimü, amelyben a szerző mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy a valóban realista művészet nem létezhet képi általánosítások, a valóságábrázolás művészi formáinak sokfélesége nélkül. A valóság realista tükrözésének a történelmi fejlődés folyamán szükségszerűen több formája alakult — és alakul — ki. Hrapcsenko realizmus-koncepciója főleg abban új, hogy hangsúlyozza: a realizmus jelentősége nem csupán az ember függőségének a feltárásában rejlik (a társadalmi környezettől való függőségről van szó). Nem kevésbé lényeges az a tény, hogy a realista művészet mindig is igyekezett kifejezni az ember alkotó erejét, a körülmények, a világ befolyásolására és átalakítására irányuló igyekezetét. Hrapcsenko ezt a realizmus-értelmezést olyan jelentős írók-költök műveinek elemzésével dokumentálja, mint amilyenek Boccaccio, Rabelais, Shakespeare, Cervantes, Diderot, Beaumarchais, Defoe, Goethe, Schiller. Balzac, Stendhal, Gogol. Puskin, Turgenyev, Flaubert, Csernisevszkij, L. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov és Gorkij voltak. Az irodalmi művek belső tulajdonságai és szerepe című fejezetben Hrapcsenko elsősorban az irodalmi művek befogadásával, vagyis az olvasással foglalkozik. Bebizonyítja, mennyire alaptalanok azok a nézetek, melyek szerint az olvasó — mivel olvasás közben a saját érzéseit és gondolatait is „belevetíti" a műbe — afféle „társszerzője" az általa olvasott irodalmi alkotásnak. Hrapcsenko nagyon egyszerűen megmagyarázza, miért lehetetlen ez: az irodalmi müvet az olvasó nem egyszenre, hanem az olvasás folyamatában érti meg; ebben a folyamatban ismeri meg, éli át mindazt az újat. amit az író fedez fel a világban. A művész gondolatai és képei csak akkor válnak teljesen világosakká, amikor az olvasó már megismerkedett velük. Az olvasó tehát nem lehet „társszerzője" annak, amit még nem ismer. Az irodalmi mű megértését pedig aligha nevezhetjük „együttalkotásnak". A Szemiotika és műalkotás című fejezetben a szovjet irodalomtudós a műalkotás és az esztétikai jelek viszonyát tárgyalja. A jelek és a jelrendszerek kétségtelenül jelentős szerepet játszanak életünkben. De mindig tudatosítanunk kell, hogy a jel csakis azért lehet jel, mert jelöl, illetve jelent valamit: tárgyat, gondolatot, eseményt. Ilyen összefüggés nélkül a jel elveszíti értelmét, jelentőségét. Míg az alkotó általánosítás, felfedezés mindig valami újat, valami váratlant hoz, a jel többé-kevésbé állandósult viszonyokat vagy elképzeléseket jelöl (a középkori és reneszánsz művészetben például a sas képe bizonyos körülmények között a megújhodás, a feltámadás jelképe lett, a bagoly képe a démonikusé, a sötétség uralmáé, a páva képe pedig az erkölcstelenségé; a gesztenyefa a tisztaságot és ártatlanságot, az olajág a békét, a gyűrű a végtelen életet, az örökkévalóságot, a mérleg az igazságot jelentette, s a példákat tovább is sorolhatnánk). Esztétikai jelek mindig is léteztek az irodalomban és a művészetben. Vizsgálatuk alkalmával tehát tényekre támaszkodhatunk, a tények elemzéséből kell kiindulnunk. A jelszerüség főként a kommersz tömegművészetre jellemző, amelynek egyik legtipikusabb vonása, hogy sztereotip. Megjelennek benne a mítoszok, mégpedig a szociális mítoszok: ezek közül az a „legközkedveltebb", mely szerint a burzsoá életmód az emberi civilizáció legnagyobb vívmánya, az egyenlőség, a demokrácia, a szabadság, az igazság megtestesülése. A valóság itt imaginárius, kitalált: a művészi sztereotipiák az élettől távol eső elképzelések, gondolatok jelei. Az esztétikai jelnek és a szintetikus művészi képnek, persze, közös vonásuk is van. Ez főként abban nyilvánul meg, hogy bizonyos mértékben az esztétikai jelek is szokatlanok: hogy az esztétikai jel minél erősebb érzelmeket keltsen, a hagyományost, a kánonikust általában egyesítik benne a szokatlannal, a váratlannal. A valóság tükrözésének a jelenlegi haladó művészetben használt különböző formái azonban egyáltalán nem azonosíthatók az esztétikai jelekkel, mégpedig azért nem, mert ezek a formák a művészi általánosítás módjai. 14
