A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-08 / 45. szám
A globális szemiotika (jeltudomány) szempontjából a műalkotásban minden konvencionális jellegű: nemcsak az esztétikai jelek, hanem például a művészet nyelve is. Az esztétikai jelenségek nem a valósághoz való kapcsolódásuk, hanem az ösztönösen létrejövő társadalmi konvenció következtében tesznek szert értelemre. A szélsőséges „gnozeologisták" ezzel szemben egyedül a valóságmegismerés szempontjából vizsgálják és értékelik a műalkotásokat s a művészet fejlődését. Egyet érthetünk Hrapcsenkóval abban, hogy mindkét felfogás egyoldalú, tehát helytelen, főleg akkor, ha a realista művészetről van szó. De hát tulajdonképpen mi az esztétikai jel lényege ? Ezt a kérdést külön fejezetben tárgyalja a szerző. A jelenkori globális szemiotika egyik megalapozója, Ch. Peirce szerint minden gondolat jel. A gondolkodástól elválaszthatatlan művészi alkotó tevékenység tehát szintén jelszerű jelenség. A globális szemiotika alapelveit azonban — miként azt Hrapcsenko is érthetően kifejti — nem tarthatjuk helyeseknek és indokoltaknak; a mai tudomány, a dialektikus materialista metodológia megdönti őket. A tudomány nem azért hoz létre jeleket és jelrendszereket, hogy helyettesítse velük a valóság megismerését, hanem azért, hogy szüntelenül fejlesszék és tökéletesítsék ezt a megismerést. A jelek rendszeres használata mit sem változtat a megismerési folyamatok lényegén. Ugyanakkor azonban a jelek szerepét tagadó nézetek is LUZSICZA ÁRPÁD ILLUSZTRÁCIÓJA helytelenek. A különböző történelmi korok művészei gyakran élnek olyan esztétikai jelekkel, mint például a szimbólumok vagy az allegóriák. Arra a kérdésre, hogy mi a különbség az esztétikai jel és a szintetikus művészi kép között, Hrapcsenko a kővetkezőképpen válaszol: „... az esztétikai jel helyettesíti a valóság jelenségeit, megtestesíti az emberi elképzeléseket és gondolatokat; a szintetikus művészi kép viszont tükrözi a világban, az emberek életében zajló folyamatokat." A szintetikus művészi kép lényege tehát nem a jelenségek külső vonásainak megragadásában rejlik, hanem belső tulajdonságaik feltárásában. Míg az esztétikai jel mindig konvencionális jellegű, a szintetikus művészi kép tartalmazza azt az újat, azt a váratlant, amely megváltoztatja a valóságról alkotott állandósult elképzeléseket. A már felfedezett ismétlése, a már ismert utánzása azt jelenti, hogy a művész, illetve az irodalom elszakad a valóságtól, a kép jellé válik, amely már nem is annyira valóságos jelenséget, mint inkább elvont gondolatot jelöl. Az irodalom és a valóság modellálása című fejezetben Hrapcsenko a modellálás módszereivel foglalkozik, amelyeknek segítségével a mai tudomány már jelentős sikereket ért el. Minden bizonnyal ez a sikeresség az oka annak is, hogy manapság egyre gyakrabban hangzanak el olyan nézetek, melyek szerint az irodalom és a művészet is modelláló rendszer, s ezért minden egyes műalkotást bizonyos jelenségek vagy tudatformák modelljének kell tekintenünk. Hrapcsenko bebizonyítja, hogy az esztétikai modell elmélete teljesen alaptalan. Ha figyelmen kívül hagyjuk is a kérdést, hogy vajon mimódon „modellálja" a valóságot mondjuk az építészet, az iparművészet vagy a zene. ki kell mondanunk, hogy ez az elmélet nyilvánvaló ellentétben áll az irodalom történelmi fejlődésének tényeivel. Mint ismeretes, a valódi művészet nem az élet egyszerű reprodukálására, „megkettőzésére" törekszik, hanem a jellemzőt, a tipikusát, a fejlődő valóság tendenciáit tárja fel. A társadalom szellemileg semmiképpen sem gazdagodik azzal, ha a létező jelenségek mellett azok kópiái is megjelennek. A művészi általánosítás nem az ismertnek, nem a nyilvánvalónak a jellemzése. A jelenkori tudományban a „valóság modellje" fogalom azt is feltételezi, hogy a szubjektív tényező (vagyis a kutató személye, az ember) egyáltalán nem befolyásolhatja a kutatás folyamatát és eredményeit. A tudományos modell csak akkor hiteles, ha az élet objektív folyamatait tükrözi s egyúttal mentes a kutató személyi tulajdonságainak befolyásától. De vajon elmodhatjuk-e ugyanezt a művészetről és a művészről is? Lényegében a művészi modell is megköveteli, hogy eltávolítsuk az író személyiségét a műalkotásból, az irodalomból. Az esztétikai modellek elméleti megindoklásából ugyanis egészen szükségszerűen következik az a tézis, hogy az író személyisége nem játszik valami jelentős szerepet az irodalomban. Ezt a nézetet vallják például a strukturalisták, akik szerint minden művészi struktúra — a szemiotikái rendszerek ugyanúgy, mint az irodalom — személytelen jellegű. A „művészi modellálás" tehát nem fogadja el az író alkotó személyiségét; de az alkotó művész sem érthet egyet az esztétikai modellálással. Mert a művész nem valamiféle közvetítő csatorna vagy médium, hanem eszmei és esztétikai értékek, művészi általánosítások alkotója. Ha a művészet és az irodalom feladatát csupán a világ modellálásában látjuk, az egyebek közt azt jelenti, hogy lényegesen csökkentjük az emberre és a társadalomra gyakorolt befolyásának lehetőségét. Az esztétikai modellek elmélete abból az igyekezetből született, hogy közelíteni kell a művészetet a tudományhoz, s Így mintegy „emelni" a művészi alkotó munka jelentőségét. A valóságban ez az elmélet igyekszik kiküszöbölni a művészetnek mint a szellemi tevékenység egyik válfajának sajátosságát, csökkenteni az irodalom és a művészet — az irodalom és a művészet hordozta eszmei és esztétikai értékek — társadalmi szerepét. Az irodalom rendszer-analíziséről szóló fejezetben Hrapcsenko mindenekelőtt az egyoldalúságot bírálja. Az olyan „műbírálói" gyakoriatot, amikor az irodalmi mű egy-két összetevőjének vizsgálatával (pl. eszmei- tematikai elemzéssel, a művészi képek és a jellemek elemzésével stb.) helyettesítjük a mű egészének elemzését. A poétika, stilisztika, irodalomelmélet című fejezetben Hrapcsenko e három fogalom körülhatárolásával, meghatározásával foglalkozik, de főként a marxista történeti poétika alapelveinek felvázolására fekteti a hangsúlyt. Könyvében tehát nem csupán összefoglalja a marxista irodalomtudomány eddigi eredményeit, hanem előbbre is lép: olyan területekre, amelyekre mindmáig nem is figyeltünk kellőképpen. Mihail Boriszovics Hrapcsenko új könyve bizonyára hazai irodalomtudományunk fejlődésére is ösztönzően hat majd; érdemes vele foglalkoznunk, csak gazdagodhatunk általa. _ _____ VARGA ERZSEBET A HETVENES EVEK FIATAL MAGYAR KÖLTŐI A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete által kiadott Kortársaink sorozat legújabb kötete rendhagyó vállalkozás: egyetlen és már „befutottnak" számító alkotó helyett harmincegy és a pályát mindössze egy-másfél évtizede futó költőt mutat be, annak a népes rajnak a képviselőit, akik az Elérhetetlen föld, a Költők egymás közt s az Első ének című antológiákban hívták föl magukra először a figyelmet, többnyire a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, akkoriban tehát, amikor az Egyszemű éjszakában nálunk is új lírikusok tűntek fel. A Vasy Géza szerkesztésében megjelent Fiatal magyar költők 1969—1978 c. kötetet, amely az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg 1980-ban, már csak azért is érdemes áttanulmányozni, mert helyet kaptak benne a romániai, jugoszláviai és csehszlovákiai fiatal költők legjobb (legjobbnak vélt) képviselői is, a mieink közül Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc és Mikola Anikó. Tudomásom szerint hosszú idő után ez az első olyan kísérlet, amely a közös nyelv alapján egységbe próbálja fogni a magyar nemzeti és nemzetiségi irodalmakat s ennek még akkor is örülnünk kell, ha a kötet szerzői a komparasztikai módszer lehetőségeivel nem éltek elég tudatosan. Kritikai berkekben újabban többször elhangzott, hogy a magyar líra — hét évszázad óta először — mintha elvesztette volna hagyományos vezető szerepét: a fiatal magyar prózában (Esterházy Péter, Nádas Péter és mások révén) modernebb törekvések jutottak szóhoz, mint a Ura új hullámában, amelyre rátelepedett a Nemes Ágnes és Pilinszky János, illetőleg a Nagy László és a még régebbi József Attila nevével fémjelzett hatás. Meglehet, sommás ez az ítélet, hiszen az új nemzedéknek is vannak izgalmas költői, elég ha az „ontologikus lírát" művelő Petri Györgyöt és Oravecz Imrét, a „boszorkányos", mitologikus, újnépies Kiss Annát a míves verseket író Utassy Józsefet vagy Veress Miklóst említjük. Ugyanakkor az is jó! látszik, hogy a népes magyarországi költőnemzedék még nem fedezett föl új költői világképeket, formában, stílusban sem hozott sok újat, leszámítva néhány olyan esztétikai minőséget, mint az egyre erősödő groteszk, irónia stb. Hogy miért nem történtek látványos dolgok a fiatal magyarországi Urában, annak okát a tanulmánykötet szerzői abban látják, hogy a stabilizálódott, megrázkódtatások nélkül, egyenletes fejlődő társadalom inkább kedvez a „gondolkodóbb" műfajoknak, a nagyobb kormetszetet ábrázoló regénynek, a valóságot „egy az egyben" tükröző szociográfiának. Az indulat a Ura éltetője, nem talál nagy témákra; a vers bagatellizálódik, s a köttök újfajta szerepvállalás keresésére kényszerülnek, választásra a hagyományos (direkt) közéleti szerep, az „objektív-onto/ogikus" Urai törekvések, illetve valamiféle stilizáció (középkori énekmondó, a még ősibb sámán- vagy a modern cirkuszos- vagy bohócszerep stb.) között. A szintézis e háromféle szerepfelfogás között egyelőre még nem következett be, mondják a kötet szerzői a fiatal magyarországi líráról. A következő évtizedben talán megszületik a szintézis, méghozzá a mi tájainkon is. Az avantgarde és népi húrokon játszó, filozófiai elvontságokra és társadalmi-közösségi élményekre egyaránt érzékeny Varga Imre költészetében, az Ithaka... antropológiai líráját az Átkelés társadalmi indulataival gazdagító Tóth László lírájában mintha már egy szintézis körvonalai sejtenének föl. Sokrétű modernségük és gazdag hagyományanyaguk arra enged következtetni, hogy át akarják fogni azt a két pólust, amelyet a hagyományosabb hangú romániai magyar, illetőleg az újavantgarde lázában alkotó jugoszláviai magyar köttötársaik képviselnek. S bár e vélemény még „próbára" és alapos kritikusi kifejtésre vár, már csak e fölismerésért is érdemes elolvasni ezt a könyvet, amely — jóllehet magán viseli a hosszú átfutási idő nyomait, kritikusgárda összehangolatlanságának következményeit — csoportképet, bennünket is láttató csoportképet nyújt a hetvenes évek magyar költészetének fiatal nemzedékeiről. ZALABAI ZSIGMOND 15
