A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-08 / 45. szám
Bemutatkozom... Nem könnyű bemutatnom az olvasóközönségnek a 115 éves múltra visszatekintő rozsnyói Munkásdalárdát, már csak azért sem, mert csupán két éve vagyok a karnagya, bár már megelőzően a tagja voltam. Szeretettel és tisztelettel kell először is emlékeznem elődeimről: értékes munkájuk folytán még ma is felcsendülnek régi kedves dalok, amelyeket még ők tanítottak be. Közvetlen elődeim közül meg kell említenem Mikus Imrét. Tisztelték, szerették a dalosok, de sajnos egészségi állapota miatt meg kellett válnia karnagyi tisztétől, amelyet utána Kardosné Fafrák Éva, a rozsnyói (Rožňava) szlovák oktatási nyelvű általános iskola pedagógusa vett át, s csaknem öt éven át vezette a dalárdát. Az énekkar rendszeresen szerepelt a polgári ünnepségeken, irodalmi előadásokon, Kassán (Košice) az énekkarok osztályozó seregszemléjén, Galántán a Kodály-napokon, ahol ezüstkoszorús minősítést kapott Kardosné is egészségi okok miatt volt kénytelen átadni 1978 őszén a helyét. Azóta én vezetem az énekkart. Nevem Bocsárszkyné Horváth-Polyák Ágnes, magyar-, zene és történelem-szakos pedagógus vagyok. A nyitrai Tanárképző Főiskolán szereztem meg a diplomát 1963- ban, 18 éve tanítok. Füleken kezdtem a pedagógusi pályát, aztán hat év után átköltöztünk a rozsnyói járásba, ahol 12 éve tanítok a szádalmási általános iskolában. Munkahelyemmel meg vagyok elégedve, magyar nyelvet és irodalmat, valamint zenét tanítok, azonkívül egy kb. 60-tagú gyermekénekkart is vezetek. Munkatársaimmal egyetértésben dolgozom, jól érzem magam körükben. Igazgatóm, Papp Lajos szigorúan megköveteli a jó munkát, de méltányolja is. Felnőtt énekkarral Füleken kezdtem foglalkozni először, kezdő tanító koromban: a zománc- és a bútorgyár női énekkarával. Gyermekkorom óta szeretem a zenét és aktívan is foglalkozom vele. Zongorán játszom. Népi éneklőcsoportokkal és magánénekesekkel is foglalkozom. Legaktívabban azonban a gyermekkórussal dolgozom, hiszen ez hozzátartozik az iskolai munkámhoz. Férjes asszony és kétgyermekes családanya vagyok. Attila 16, Csaba 11 éves. Családom nem gátol tevékenységemben. Férjem, Bocsárszky Pál, valamikor évfolyamtársam volt a főiskolán, még az államvizsga előtt összeházasodtunk. Tehetséges táncos és ugyancsak tehetséges szavaló volt. Több alkalommal hozta el a Jókai-napok első diját Komáromból. Az én érdeklődési köröm is megoszľik az irodalom és a zene között. így érthető, hogy sok közös témánk van. Fiatalságunk éveiben ő táncolt, szavalt, színdarabokban szerepelt, én zenéltem — s akkor még — jó magánénekes is voltam. Fiaink örökölték hajlamainkat, Attila fiam jó táncos, Csaba nagyon szeret énekelni. így aztán a családban nem okoz problémát, ha éppen apuka színdarabpróbára megy, anyuka pedig a gombaszögi kulturális ünnepségre készül. Ez nálunk természetes, ebben nőttek fel a gyerekek, ezt szokták meg. Remélem, később követik a példánkat. Őszintén szólva, elég sok időt fordítok öntevékeny kulturális munkára. Amint már említettem, az én működési területem az irodalom, a nyelvészet, az ének és a zene. Tagja vagyok a CSEMADOK rozsnyói járási bizottsága irodalmi szakbizottságának, ami sok mindenre kötelez. Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a szakbizottság aktív tevékenységét fejt ki. Rendszeresen részt veszek a különböző irodalmi és nyelvészeti vetélkedőkön, mint a bíráló bizottság tagja. Ezeken a rendezvényeken rendszerint a Munkásdalárda is tarkítja a műsort fellépésével. Vegyes felnőtt énekkarral korábban nem dolgoztam. Őszintén szólva féltem belevágni a dologba. Nem a munkától féltem, hanem attól, hogy mint pedagógus szeretem a fegyelmet, a rendet, a pontosságot, s ha olykor megfeledkezve magamról, kissé talán szigorúbb voltam a kelleténél, ezt zokon vehetik tőlem. Az énekesek azonban hamar megszokták ezt, s többen is úgy tartották, hogy ez így van jól. Megszerettek, s én ezért nagyon hálás vagyok. A 45 tagból álló énekkar vegyes összetételű, korra és foglalkozásra nézve egyaránt. Vannak köztük pedagógusok, munkások, hivatalnokok, háziasszonyok, nyugdíjasok, szülési vagy gyermekgondozási szabadságon levő kismamák. Legidősebb énekesünk 76 éves, de lelkesedésük felér a 20 éves fiatalokéval — akik sajnos nem közénk járnak énekelni. Kezdetben heti egy alkalommal tartottunk próbát, minden hétfőn 6-tól 8-ig a CSEMADOK székházában. Ez azonban bizony kevésnek bizonyult, s a régi hagyományt megszegve, bevezettem a heti kétszeri illetve háromszori próbát, éspedig hétfőn, szerdán és pénteken. Tudom, ez nagy megterhelés, de sok volt a fellépés is az év folyamán. Az állami ünnepekre tervszerűen készültünk. Temetésen, sőt esküvőn is énekeltünk. Készültünk a Forradalmi Dalok Fesztiváljára, amely Hárskúton (Lipovník) került megrendezésre, s ahol a szádalmási általános iskola gyermekkara nyitotta meg a műsort nagy sikerrel. Nagy megtiszteltetésben volt részünk, hogy énekkarunk felléphetett Rozsnyón a Lenin-évforduló alkalmából megrendezett emlékműsorban, ahol magyar, szlovák és orosz nyelvű kórusmüvekkel tarkítottuk az irodalmi műsort. Szépen szerepeltünk a CSEMADOK járási konferenciáján is. A tél folyamán nagy lelkesedéssel készültünk a népdalénekesek Tavaszi szél... vetélkedőjére. Mi is részt vettünk a járási fordulóban, külön a női és külön a férfikar. Ahhoz képest, hogy nem vagyunk népdalénekesek, jól szerepeltünk, hiszen a kórus először lépett színpadra népdalokkal. A tavaszi hónapokban már Gombaszögre készültünk, először a járási ünnepségre, ahol mi nyitottuk meg az ünnepi műsort szép sikerrel. Az országos kulturális ünnepségen, valamint a pelsőci koszorúzási ünnepségen három énekkar szerepelt együtt; a rimaszombati, Lévai Tibor vezetésével, a gömörhorkai, Máté László vezényletével és a rozsnyói Munkásdalárda. Ezzel zártuk a nyári idényt. Sok szép élmény és siker, ugyanakkor nehéz hónapok állnak mögöttünk. Mint mindenhol, nálunk is vannak nehézségek. Kevés a fiatal. Nehéz új tagokat szerezni. Akik énekelnek, azok szíwel-lélekkel teszik ezt, sok fiatal fejet hajthatna ezek előtt az „öreg harcosok" előtt, de hát a fiatalokat valahogy nem ez a fajta zene érdekli. Nehéz őket meggyőzni. A rozsnyói magyar iskola pedagógusainak valahogy nem szívügyük a magyar dalárda. S ez nagyon-nagyon szomorú. Pedig nagy segítséget nyújthatnának az anyanyelvi kultúra ápolásában, terjesztésében, az ez irányú igény felkeltésében a magyar fiatalok között. Őszintén merek dicsekedni azzal, hogy van a dalárdának olyan tagja is; Farkasné Laczó Éva, aki valamikor a szádalmási iskolai énekkarban énekelt, most pedig, mint kétgyerekes anya, a felnőtt énekkar tagja. Sok ilyen lelkes dalosra lenne szükség! Hogy munkahelyemen méltányolják-e munkámat? Bizonyára! Nehéz megítélni. Rozsnyón lakom és működöm. Szádalmáson tanítok, tehát ingázok: 17 km oda, ugyanannyi vissza. Nehéz, nagyon nehéz, fárasztó, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy reggel indulok hazulról és este fél hatra érek be autóbusszal Rozsnyóra, s már nincs időm vacsorázni, mert 6 órakor vár rám 40 ember. A próba végeztével csak fél kilenckor látom a családomat. De hát pluszmunka nélkül nincs eredmény. A mi iskolánkban a 21 pedagógus közül alig lehetne valakire azt mondani, hogy nem fejt ki iskolán kívüli munkát. S ez így van rendjén. Jelenleg a szokásos helyi, járási rendezvények mellett főleg a forradalmi dalok ezúttal Füleken megrendezésre kerülő országos fesztiváljára és a galántai Kodály-napokra készülünk. BOCSÁRSZKYNÉ HORVÁTH-POLYÁK ÁGNES 6
