A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-08 / 45. szám

HÉT Következő számunk tartal­mából Mécs József: LEVÉL SOKOLOVBÓL Miklósi Péter írása a Bratislavai Zenei Ünnepségekről Fister Magda: BARÁTSÁGUNK TÖRTÉNETE Poór József: A SIROKKÓ SZÁRNYÁN Veres János: ŐSZI LÁTOGATÁS A MEDVESALJÁN Lacza Tihamér: JOHANNES KEPLER Az első oldalon riportkép a Közös áramfolyam című íráshoz. A címla­pon Gyökeres György, a 24. oldalon Bistika Valter felvétele A CSEMADOK Központi Bizottságá­nak képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában. 893 36 Bratislava, ul. Čsl. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341 -34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 3328-64, Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hidapszolgálat. Kül­földre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156.— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levél­­kézbesítő. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Index: 49211. Nyilvántartási szám: SUTI 6/46. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára emlékezve nem feledkez­hetünk meg azokról a csehekröl, szlovákok­ról, magyarokról és más nemzetiségűekről, akik a Vörös Hadsereg soraiban harcoltak a forradalom védelmében a világ első szoci­alista államának belső és külső ellenségei ellen. Ezek a hősi harcok örökké ott marad­nak beírva a cseh és a szlovák nép, a csehszlovák néphadsereg dicső forradalmi hagyományainak fejezetei között. Akkor kez­dődött az internacionalista testvérbarátság a Szovjetunió népeivel. A csehszlovák vöröskatonák a szovjet ha­talmat védve a csehszlovák szocialista állam létrehozásáért is harcoltak. Ezért viszik ma is a csehszlovák néphadsereg ünnepi díszfel­vonulásain a cseremhovi csehszlovák vörös­katonák zászlaját a felirattal: „Éljen a Cseh­szlovák Szocialista Köztársaság!" Kotrbáéknak jócskán kellett robotolniuk, hogy megtöltsék a hét éhes gyomrot a csa­ládban. Amikor 1914-ben kitört a háború, középső fiuk, Pavol is megkapta a behívóját. A pozsonyi 72. gyalogezredhez kellett bevo­nulnia. Beálltak az őszi esőzések, s az osztrák­­magyar hadsereg katonái bőrig ázva, sár­­ban-latyakban meneteltek Tarnopol felé a végtelen orosz mezőkön. A véres harcokban a 72. gyalogezred is állományának csaknem a felét elvesztette. Egyre többen látták be a háború, a mérhetetlen szenvedések, áldoza­tok értelmetlenségét, s már csak arra vártak, hogy mielőbb fogságba essenek. Pavol is így gondolkozott. Egy csúnya, esős szeptembervégi napon Pavol három bajtársával éppen a faluban „szerzett" és nagy hirtelen megsütött öreg tyúk kemény húsát marcangolta, amikor azt érzi, hogy hátulról valaki szuronyt szegez a nyakának. — Fel a kezekkel! — csattant fel, s érzi, hogy a szurony erősebben kezdi „csiklan­dozni" a tarkóját. Rögvest eldobta a tyúkot, s engedelmesen a feje fölé kapta a kezét. Leküzdve félelmét, óvatosan hátrafordult. Hát egy nagybajúszú orosz katona áll mö­götte. „Végre sikerült!" — örvendezik magá­ban, s mosolyra húzódik a szája. Az orosz katona nem érti vidámsága okát, s dühösen mutatja szuronyával, hogy merre induljon. — Haraso, bátyuska — szól oda Pavol az orosznak és még mindig vidáman kilép a mutatott irányban. Megérkezve a táborba, kihallgatás után kapott egy korty répakávét s egy darab fekete kenyeret, s máris ott volt a harmince­zer fogoly között. Nemsokára elindultak vé­geláthatatlan sorokban Kazany felé, ahova egy hónapi menetelés után érkeztek meg. Az itteni fogolytábor lakói, a mindenféle nemzetiségű katonák, egy borgazdaságban kellett hogy dolgozzanak. Nehéz munka volt. S a jutalom? Néhány kopejka és egy darab fekete kenyér. Később útépítésre rendelték ki őket. Itt a botozás volt szokásban, azzal serkentették nagyobb teljesítményre a foglyokat. Egyszer, az egyik őr Pavol barátját kezdte botozni. Pavol a nyakába ugrott, de az lerázta magá­ról, de Pavolnak így is sikerült kitépni a kezéből a botot. A katona az arcába csapott a pisztolyának agyával, úgyhogy Pavol arcát rögtön elöntötte a vér és kiköpte néhány fogát. Néhány nap múlva egy fagyos reggelen néhány jól öltözött civil jelent meg a tábor­ban. Munkásokat kerestek. Pavol is jelentke­zett. Egy idősebb emberhez került tizedma­­gával. A kiválogatott tíz ember egy téglagyárba került. Azt hitték, hogy legalább rendes ételt kapnak. Ehelyett azonban csak még nehe­zebb munka várt rájuk. Mivel a fiatal Kotrba dolgozni aztán tudott, csakhamar megtették csoportvezetőnek. Igyekezett törődni az embereivel. Ezerkilencszáztizenhatot írtak. Teltek-múl­­tak a napok, kemény munkában. Pavol je­lentkezett Kleigennél, a téglagyár tulajdono­sánál. Robotoló társai nevében azt kérte, hogy naponta legalább egy tányér meleg levest adjanak neki. Kleigen barátságosan mosolyogva, türelmesen végighallgatta, s megígérte segítségét. S ez mindjárt másnap meg is jelent két tábori csendőr képében. — Hol az a sztrájkvezér?! — ordították el magukat. Pavol már tudta, mi készül, s igyekezett minél távolabbra kerülni, de alig tett néhány lépést, amikor megrohanták, és már zuhogtak is rá az ütlegek puskatussal. Egy munkácsi bajtársa odaugrott, hogy segít neki. Mindkettőjüket kegyetlenül összever­ték. Végül elcipelték őket Kazanyba valami­féle parancsnok elé. — Hát ízlett a leves?! — röhögött zsíros bajuszát törölve. — Ha nem akarják, hogy megdögöljünk, adjanak zabálni! — vágott vissza Pavol. — Tőlem akár mindnyájan megdögölhet­tek. Hisz van belőletek elég! — böfögött a tiszt pisztolyával az orruk előtt hadonászva. — Ti tudjátok, de mi is, hogy bolsevikok vagytok. Ha nem tértek észhez abban a táborban, soha többé az életben nem lesz szükségetek levesre. — Aztán megparan­csolta, hogy vigyék ki őket az udvarra, egy csomó szerencsétlen kikötözött ember közé. Lerángatták róluk a zubbonyt s az inget, és máris záporoztak rájuk a korbácsütések. Úgy megverték őket, hogy a munkácsi fiú bele­halt. Az életben maradt „bolsevikot" egy hó­napra magánzárkába csukták. A megígért tányér leves helyett még kisebb darab ke­nyeret kapott meg — kancsukát a meztelen hátára. A büntetés letöltése után megint visszavit­ték kényszermunkára. Ezúttal egy villanyte­lepre. Pavol éppen egy farakáson pihent az udvaron, amikor felfigyelt rá a főmérnök. — Miért nem dolgozol? — kérdezte tőle, de nem érződött harag a hangjából. Pavol meg válasz helyett megmutatta neki a kancsukával felszántott hátát. A főmérnök szemében felcsillant a részvét, felsóhajtott és távozott. Kisvártatva két ember jött Pavo­­lért s a főmérnök irodájába kísérte. Az iroda sarkában vörösre hevített kis dobkályha állt. Pavolt az ájulás környékezte. Egyszerre csak felrezzent: egy göndör, vö­­rösszakállú, húszéves forma fiatalember lé­pett be a helyiségbe, egy nyaláb nyírfával. Csodálkozó tekintete végigpásztázta a mér­nököt, majd a foglyot, s végül kérdöleg a mérnökön állapodott meg. Ez azonban nem akarta ezt észrevenni, hanem nyugodt han­gon odaszólt neki: — Menj, Vaszka, és ne felejts el majd rárakni a tűzre! — bocsátotta el a mérnök a legényt, aztán a karosszékben kényelmesen elterpeszkedő Pavolhoz fordult: — Tudod, ki az a Lenin? — Valamit hallottam róla, de nem sokat — válaszolt óvatosan a fogoly. A mérnök elértette s mosolygott. — Tőlem nem kell félned. Magam is bol­sevik vagyok! — mondta büszkeséggel a hangjában. Csakhamar közel kerültek egy­máshoz. A mérnök elvitte Pavolt a bolsevikok közé, akik a cári birodalom összes proletárjainak, kisemmizettjeinek jogaiért, jobb jövőjéért, a cári önkény ellen harcoltak és Lenin vezeté­sével forradalomra készültek. Pavol kezdte érteni a dolgokat. Egyre job­ban lekötötték a figyelmét. Megtanult úgy gondolkodni, mint a mérnök s a többi forra­dalmár. Elhatározta, hogy életét a proletárok ügyének szenteli. Kezdte terjeszteni a kommunista eszmé­ket bajtársai között is a táborban. Ez azon­ban nem sokáig maradhatott titokban. Bol­sevik propaganda terjesztéséért egyhavi szi­gorított börtönre ítélték. Öt nap múlva érte jött a mérnök és kiszabadította a tábor fogdájából. Pavol ismét issza szavait a fórra dalomról, a szocialista államról, arról, hogy az embernek joga van a kenyérre, a munkára. a földre, a békére, a népeknek az önrendel­kezésre. FORRADALOM S lassan közeledik az 1917-es esztendő, mely arany betűkkel van beírva a világ prole­tariátusának harcaiba. Februárban kitör a polgári forradalom, elűzik a cárt, megalakul az ideiglenes kormány. Április 3-án Lenin megérkezik Pétervárra. A hadifoglyok szinte szóról szóra megtanul­ták a beszédeit. Pavol szó szerint tudja idézni szavait, ahogy az egy vörös agitátor­hoz illik. Amikor 1917. augusztus 16-án Kazanyban kezdik szervezni a vörös gárdá­kat, Pavol az elsők között jelentkezik soraik­ba. A dolognak azonban van egy bibije: legalább két bolsevikre van szüksége, akik jótállnak érte. Habozás nélkül vállalja a mér­nök és Vaszja, aki akkor a kályhát megrakta. Nem tartott sokáig, és a vörösgárdisták kezdték elsajátítani a hadviselés alapjait. A bolsevikok kezdetben nem bíztak az „inoszt­­ranyecekben". Cselekedetekkel, szívós mun­kával kellett megszervezni a bizalmukat. Pa­vol képes volt erre. A kiképzésben a legjob­bak közé tartozott. így megtették rajparancs­noknak. Nem tartott sokáig, és szakasz-, majd századparancsnok lett. Aztán 1917 októberében Pétervárott ki­tört a forradalom. Október 15-én (november 7-én) este eldördültek az Auróra cirkáló ágyúi, megadva a jelet a Téli Palota elleni támadásra. A fővárosban győzött a felkelés. Még ugyanaz nap késő este összeült a II. szovjetkongresszus, amely kiáltványban mondta ki a burzsoá diktatúra megdöntését és a proletárdiktatúra megteremtését. Más­nap Lenin beszámolói alapján a kongresszus 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents