A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-25 / 43. szám

Ötvenöt éves lenne, ha élne Bébi Tibor. Mikor születésének ötvenedik évfordulóját ünnepeltük az írószövetségben, lopva az arcára pillantottam és láttam, milyen jól esnek neki az elismerő szavak, de a fáradság, a betegség jeleit is észrevettem rajta, és zsebében már ott zörögtek az elmaradhatatlan orvosságos üvegek, tabletták. Az asztal mellett Emil Boleslav Lukáč-csal, a magyar irodalom nagy barátjával és ismerőjével a dunamenti népek sorskérdéseit boncolgatták, és akkor észrevettem azt is, hogyan pirul ki újra Tibor fakó arca a vita hevében. Mert Bábi Tibor mindent halálos komolyan csinált. Szenvedélyes hittel, prófétai megszállottsággal hirdette a maga jogos, vagy vélt igazát. Irodalmunk indulása elképzelhetetlen lenne nélküle. Ha majd egyszer valaki, vagy valakik megírják, az eddig csak „vajúdó” irodalomtörténeten kívül, irodalmunk emlékeit, apró legendáit, erről a palettáról nem hiányozhat Bábi sem.

Emlékszem, a fényes szellők esztendejében történt, amikor Bábit egy irodalmi lap kiadásának terve foglalkoztatta. Egész éjjel ezt magyarázta a Tatra szálló egyik kicsi füstös szobájában. Tervében minden apró részletre kitért. Többször is elismételte. Mindenkitől kért anyagot a leendő lap számára. És két nap múlva, második megbeszélésünkön letett az asztalra vagy ötven-hatvan oldalnyi géppel írt kéziratot. És fel is olvasta. Előszót, verset, riportot és egy regényrészletet tartalmazott a kézirat. Mi meg csak szégyenkeztünk, üres kézzel, esetleg egy-két verssel. Hogy mikor írta meg ezt az anyagot, máig is rejtély számunkra, annak ellenére, hogy ismertük szokatlan munkabírását, munkakedvét, hiszen a legszebb verseinek java részét is Tornóc-Bratislava között, a vonatfülkében írta.

Emlékszem a zabosi házra is. (Most kerül lebontásra.) Az utcán kóborgó kiskutyákra. Semmitől és senkitől sem félt, csak a kutyáktól. Éppen ezért mindig nagy kerülőt tettünk, ha történetesen utunkba tévedt egy-egy szelíd, kóbor eb. Sokszor késő éjszakáig elbeszélgettünk. Vagyis ő beszélt, én meg hallgattam. Mert nem hagyott szóhoz jutni. — Érted, öreg? — kérdezte újra meg újra, de a választ, hogy értem-e vagy sem, soha nem hagyta elmondani.

Mindenről tudott beszélni. Egyszer egy csillagfényes augusztusi éjszakán, amikor a zabosi buszra vártunk (persze lekéstük), egy egész kis előadást rögtönzött a fejünk felett sziporkázó csillagokról, a naprendszer titkairól. Elmondta a görög bölcselők álláspontját és a legújabb tudományos feltevéseket is erről a kérdésről. Aztán rögtön Kossuth emigrációs iratait elemezte, rámutatva azokra a hibákra, amelyeket szerinte Kossuth elkövetett a nemzetiségi kérdésben. S persze mindig vissza-visszatértünk irodalmunk napi kérdéseihez. Mert nála mindennek ez volt a rúgója. Nemzetiségi létünk, irodalmunk, kultúránk problémái érdekelték és nem hagyták nyugodni szinte a haláláig. Élete, munkássága összefonódik irodalmunk, a csehszlovákiai magyar irodalom valóságával. Ötvenöt éves lenne, ha élne, teli tervekkel, hittel és szándékkal. Amit itt hagyott, művei, egy nemzedék történelméhez tartoznak. És érdemes arra, hogy emlékezzünk rá. OZSVALD ÁRPÁD

fiz elmerült naio

MOTTO: „TE NEM SZERETTÉL JÁTSZANI” (?)

Volt egy jól felépített elméleted arról, hogy játék tulajdonképpen nincs is — amit játéknak nevezünk az valami egészen más: edzés, felkészülés a létért folyó véres küzdelemre. A macska, amikor kecsesen játszik a pamutgombolyaggal : egérfogást tanul. A kutyakölyök: nyúlfogást. Az ember gyereke, amikor katonáséit játszik ... hiszen tudjuk! Azután játszanak még a növendék költők is, hol csengő-bongó rímekkel, hol szabad asszociációkkal, de ez is csak amolyan szellemi izomgyakorlat, edzés, mielőtt az idősebbek nyakára hágnának.

Szomszédok voltunk, gyakran meglátogattál. Ha véletlenül sportközvetítést néztem a tévében, elém ültél, háttal a képernyőnek s Arany János balladáiról. Lukács György esztétikájáról, Fábry Vox humanájáról tartottál mérges kiselőadást, mig csak ki nem kapcsoltam a készüléket.

Ezért hallgattalak megrökönyödve, amikor azzal álltái elő, hogy építsünk hajót.

— Miféle hajót? — kérdeztem csodálkozva. Nagyon furcsán nézhettem rád. mert elnevetted magad.

— Ne ess kétségbe, nem bolondultam meg! Egy kisebb utasszállító hajóra gondolok, amelyikbe elférne a Szekció. Tudod, amolyan úszó alkotóházra. Nem érted?

„Érted? Nem érted?" Ezekre a jellegzetes Bábi-kérdésekre főbólintással illett válaszolni, nehogy megismétlődjék a tétel. No lám, gondoltam, hova vezet a nagy játékellenesség. Bábi játékból kitalált egy hajót.

— Ez nem játék, öreg, ezt én egészen komolyan gondolom — figyelmeztetett, még mielőtt valamit is szóltam volna. — Nézd, mi itt teljesen el vagyunk egymástól szigetelve. Arról nem is beszélve, hogy mindenki valami mást kénytelen csinálni, mint amihez ért: szerkeszt, riportokat ir stb. Ahelyett, hogy igazán alkotna. Ezért olyan műkedvelő jellegű az egész irodalmunk. A hajónkon azonban egyetlen dolgunk lenne: az alkotás.

— És a hajó kezelése, irányítása ? — vetettem közbe.

— Abba egy-kettőre belejövünk — kiáltotta s a szeme lázban égett — különben is, egy korszerű motoros hajón alig van munka. Kell egy kormányos, egy szakács, no meg egy kapitány természetesen.

— A kapitány nyilván te leszel.

— Miért, tudsz valaki jobbat? Különben is: až ötlet az enyém.

— „Repülj hajóm, rajtad a holnap hőse! — szavaltam lelkesen. Bábi, úgy látszik, gúnyolódásnak vélte, rögtön fel is csattant:

— Mit vagy megijedve? Te leszel a részeg evezős!

Ez teljesen egyértelmű célzás volt akkori borgőzös lelkivilágomra, de nem sértődtem meg.

Ezután összeírtuk a „legénység" névsorát. A hajón eleinte helyet kapott a Szekció minden tagja, ábécé sorrendben. Cselényitől Zalabaiig, sőt e sorok írójáig. Külön listán szerepeltek a még nem tag, de tehetséges fiatalok Kulcsártól Varga Imréig (utóbbinak feltételül szabatott, hogy lerövidíti hosszú haját).

De ezután a Kapitány válogatni kezdett. Előbb az író- és költönöket húzta ki a listáról:

— Hiába, öreg — mondotta szomorkásán — nőket nem vihetünk magunkkal — hiszen ismered ezeket a kujon költőket! Előbbutóbb felborulna az erkölcsi rend a hajón, de talán még maga a hajó is.

Utána alaposabban szemügyre vette az írókat és költőket. Előbb X-et húzta ki a névsorból, azután Y-t. Az egyiket azért, mert fegyelmezetlen, csak a nők érdeklik, biztos, hogy minden kikötőben hetérákat csempészne a hajónkra, a másikat azért, mert teljesen megbolondították öt a párizsi modernista irányzatok, a harmadikat, mert „oszlopigazságoktól sem retten". A negyediket, mert tele van politikai ambícióval, s biztosan lázadást szítana a hajónkon.

Végül is csak mi maradtunk ketten, ő, a Kapitány és én a „részeg evezős". Gondolom, jómagam is csak a „jószomszédság" miatt.

Utoljára engem húzott ki a névsorból, mert arra kértem őt, tanuljon meg sakkozni.

— Mi az ördögöt fogunk csinálni a szabadidőnkben? Elvégre örökké mégse írhatunk! Néha lejátszhatnánk egy-egy sakkpartit!

— Igen? — kiáltotta prófétai haraggal — Te játszani akarsz a hajónkon? Tudod mit? Te sem kellesz! Vízre szállók én egyedül is, érted!?

Nem játszott ekkor sem, teljesen komolyan gondolta. Hajója amely fehér volt, mintha valóban csak a képzelet szülte volna, nemsokára elindult indulatoktól haragos vizeken, s elmerült a párás messzeségben.

ZS. NAGY LAJOS

15