A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-25 / 43. szám
Érdekes ember volt, mert különös ember volt. Ha összejöttünk vele a kávéházban vagy odahaza, pillanatokon belül a bűvkörébe kerültünk. Mágneses tere volt, vonzott is, meg taszított is. Akkor is felfortyant, ha nem volt rá különösebb oka. Ilyen volt a természete. Ez a szangvinikus hajlam okozta a „késremenő" vitákat, a szenvedélyek villamos kisüléseit. Az ö társaságában nem maradhatott nyugton a halandó. Addig nógatta, ostorozta a társaságába került embert, amíg színt nem vallott, pro vagy kontra. Voltak azonban percei, amikor hosszan eltűnődött a boros pohár fölött s szájából, orrából hatalmas füstfelhőket eregetett. Ilyenkor egy-egy prozódiai vagy filozófiai probléma foglalkoztatta, de lehet, hogy éppen a mi sorsunk, dolgunk. Nem elégedett meg a látvánnyal, felszínnel. Mindig feszegette azt a valamit, ami eltakarta a lényeget, a dolgok értelmét. Gondolkodó, tevékeny alkat volt, tévedéseivel és hibáival is erőssége irodalmi életünknek, aki szegényes és gyarló körülmények között felépítette a maga költészetét, a maga menedékét. Bár ez a költészet betegsége és halála miatt nem teljesedhetett ki, így is jelentős és sajátos, hazai líránk nem lebecsülendő eredménye. Az ötvenes évek elején ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze. Valahogy így: Az írószövetség magyar szekciójának egyik összejövetelén elém áll egy mokány, villogó szemű fiatalember. — Téged honnan szalasztottak? — kérdezte. — Gömörből, Pelsőcről — feleltem. — Te vagy a Dénes? — Én. — Én meg a Bábi. Tornócról. Megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított felvett nevének. Soha nem mondta a keresztnevét, csak a vezetéket. Ennyit: Bábi. A végtelen időből hallom, ahogy berreg a telefon. Felveszem a kagylót s ő megszólal kissé rekedtes hangján: „Itt Bábi!" Ötvenöt éves lenne, ha élne. Még nem is olyan sok. Egy vérbeli író életében ilyenkor kezdődnek az igazi „nagy kalandok". Amikor már sűrűbben pislog a Parnasszus felé. S ő nincs. Eltűnt az életünkből egy fuvintásra, mint a gyertya, amelyet eloltanak egy sötét szobában. Ez az, ami érthetetlen az életben, misztikus és szörnyűséges. Mintha tegnap lett volna, amikor betoppant közénk. Friss kedvvel és felajzott vágyakkal. Mint egy garabonciás. Egy kicsit az is volt. Újszerű és lázitó: „írj igazat! / írj egyszerűen, / hamis póz és pátosz nélkül. / Versed magától megszépül, / s olyan lesz, mint a fiatal fa, / mely él, virágzik, nap felé tör, / akkor is, ha nem akarja ..." Ma, a vers-konjunktúra korában, nevetségesnek tűnhet mindez, de akkor felvillanyozta az embert. Fábry Zoltán is felfigyelt rá: „Mért jó a Bábi-vers? Mert kimutathatóan és kiérezhetöen igaz ... Bábi verseiből egy teljes curriculum vitae bontakozik ki. Az élmény nála egyjelentésű legszemélyesebb életével. Ebből az életből szervesen folyik a meglátás, a tudatosodás és így továbbadón — a tudatosítás ... Bábi több mint ígéret: néhány versében és sorában igazolja a kiadó által oly meleg szavakkal útnak bocsátott kötet ajánló sorait. Legnagyobb erőssége: realitása és az ebből fakadó tömörség, kemény markolás és biztos dobbantás .. Gyötrö szenvedélye volt a költészet, szinte nem is lehetett vele másról beszélgetni. Bármiről esett szó, mindig a prozódiához kanyarodott vissza. Monoton hangon, de belső feszültséggel olvasta verseinek végtelen sorát. Ha észrevette, hogy lankad az ember figyelme, oldalba bökte: — Figyelj, öreg! Érted, öreg? Látom Adys fejét, homlokába csüngő hajtincseit, ellágyuló tékintetét. Az idő messziségéből tolonganak az emlékek- az együttlét megszámlálhatatlan percei és órái, derűsborús időszakai. Boros hangulatok, heccelődések, viták, írószövetségi összejövetelek, vidéki kiruccanások. Az ifjúságból a férfikorba hajló élet, s a kertek alatt lopakodó öregség. Szerettük heccelni, mert nem értette a humort. Minden apróságért felhördült, füstölgött. A haragja azonban hamar ellobbant, úgy tetszett, mintha sosem toporzékolt volna. Mikor meghalt, úgy éreztem, egy árnyalattal fakóbb lett életem s a tajtékos idő ostromában egyre jobban töredeznek a régi partok. Kötészete a „Forrás éneké"-ben és a „Könny a mikroszkóp alatt"-ban teljesedett ki. Torkot szorongattató mind a két ciklus, emlékezés és búcsú. Ugyanez a fájdalom bujdokol „A hűség arca" prózájában, rég elhagyott tájakon való bolyongásának lírai megfogalmazásában. Élete utolsó éveiben nagyon egyedül érezhette magát, tán még a költészetbe vetett hite is megrendült. Szorongattató magánya a József Attiláéval rokon: „Az ember végül homokos, /szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél ..." Tudom, sokan nehezteltek rá, a halál azonban mindent kiegyenlít és elrendez. Elcsitul kin, szeretet, fájdalom, harag s a mü elválik írójától, külön életet kezd. A halála előtti hetekben összefutottunk a főpostán. — Gyere, bekapunk egy virslit és elbeszélgetünk. Dolgom volt, nem mehettem, nem mentem. Ma már bánom. Ekkor láttuk egymást utoljára. Költészetét sokan vita tárgyává teszik, többen devalválják. Nincs igazuk. Vannak versei, versciklusai, amelyek rangosán emelkednek ki a többi közül s büszkék lehetünk rájuk ma és holnap is. Őrizzük emlékét szeretettel, hogy megtaláljuk a szomjat oltó Forrást, amelyhez csalódottan, betegen is el akart vezetni bennünket: .. valakit még egyszer szívemre ölelek, mintha testvéreim, a földet, roppant kék eget ölelném szívemre most, hadd oltsa szörnyű szomjúságát: meghalok, emberek, itthagyom nektek a Forrást. Keressétek!" . DENES GYÖRGY • • FAAl------ľ 7-7 'S > u L. ] LA BÁBI TIBOR VERSEI: Ballada a tükörről Ma reggel, ma reggel tükörbe néztem, a tükör, anyám, olyan, akár az ég, beláthatatlan, párás messzeség, mély vizű, hínáros tó, mély vizű, hínáros tó, a tükör — a tükör az én szemem. Mi történt velem, anyám?... Inog a tükör, szédülök!... Abban a szobában tükör se volt, csak fehér ágy és ablak volt — egy asztalon hallgatag, csillogó műszerek. Feküdtem, és rám zuhantak hirtelen a falak, négy fehér fal s a mennyezet. Elaltattak ... a tükör eltörött, hová lett, anyám, az én tiszta, kék szemem ?! Félelem Az éjben, borzongó, hűs ég alatt forog a föld, tenger ágaskodik, s orv hadak, hajók úsznak hallgatag az alvó, mit sem sejtő partokig. Idegeim, e néma antennák, kiáltozzák, küldik a vészjelet, félelmek viharán, s az éjen át óvlak, ó, drága alvók, emberek!... Mi lesz, ha bolygónk tátongó egén héliummá robban a hidrogén ?... Eleven állatok a fegyverek! Félek és vallom, aki fél: erős, nagy, tiszta bátorsággal vise/ős, s ha üt az óra, többé nem remeg. A tükör, anyám, leesett, eltörött, hét évig várok majd, míg jön valaki, és megszeret... A Forrás éneke (részlet) Éj — Nap — Éj: a napimádó ősök óta ennyi a világ sematikus, rossz képlete; igazság — hamisság, a jó — a rossz, a szép — a rút, az isten és az ördög egyaránt belefér. S a szintézis? — az önmagát marcangoló anyag. A vulgáris dialektika tagadja a harmóniát. Aki az istent elhiszi, szükségszerűen hiszi az ördögöt, s főképpen annak áldoz — napimádóból így lesz éjimádó, pedig a fényből nem szükségszerűen következik az éjszaka. A sötétség állítólag a fény hiánya. Nem hiszem! Csak szemünk hiányossága. Az antenna és a képernyő lát a sötétben is. Én antenna, egyben képernyő vagyok. Fény minden sugárzás. A mindenség a nagy leadó, s én kellős közepén örvendezek áhítatos, mély örvendezéssel, mert csodálatosan színes az én látásom — látom a sötétséget is, mely nem egyéb, mint a színek egyike, sőt: a színek sokasága, akár a fény, s már tudom, minden eddig volt képlet hamis. A nagy összefoglalás a szintézis, a harmónia is én vagyok, és ember a nevem. A mindenségből nem lehet engem kitörölni. El nem pusztít földrengés, háború, se világ vége, mert bennem a mindenség: én vagyok értelme, célja, magyarázata is én vagyok, logikám és dialektikám a világ rendje. Bár tudom, hogy meghalok, tagadja minden porcikám az elmúlást, tagadom — nem mint a vakmerő keresztények, de tudom: okozat, egyben ok vagyok, s örökké élek. 14
