A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-25 / 43. szám

Érdekes ember volt, mert különös ember volt. Ha összejöttünk vele a kávéházban vagy odahaza, pillanatokon belül a bűvkörébe ke­rültünk. Mágneses tere volt, vonzott is, meg taszított is. Akkor is felfortyant, ha nem volt rá különösebb oka. Ilyen volt a természete. Ez a szangvinikus hajlam okozta a „késreme­­nő" vitákat, a szenvedélyek villamos kisülé­seit. Az ö társaságában nem maradhatott nyugton a halandó. Addig nógatta, ostorozta a társaságába került embert, amíg színt nem vallott, pro vagy kontra. Voltak azonban percei, amikor hosszan eltűnődött a boros pohár fölött s szájából, orrából hatalmas füstfelhőket eregetett. Ilyenkor egy-egy prozódiai vagy filozófiai probléma foglalkoztatta, de lehet, hogy ép­pen a mi sorsunk, dolgunk. Nem elégedett meg a látvánnyal, felszín­nel. Mindig feszegette azt a valamit, ami eltakarta a lényeget, a dolgok értelmét. Gon­dolkodó, tevékeny alkat volt, tévedéseivel és hibáival is erőssége irodalmi életünknek, aki szegényes és gyarló körülmények között fel­építette a maga költészetét, a maga mene­dékét. Bár ez a költészet betegsége és halála miatt nem teljesedhetett ki, így is jelentős és sajátos, hazai líránk nem lebecsülendő ered­ménye. Az ötvenes évek elején ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze. Valahogy így: Az írószövetség magyar szekciójának egyik összejövetelén elém áll egy mokány, villogó szemű fiatalember. — Téged honnan szalasztottak? — kér­dezte. — Gömörből, Pelsőcről — feleltem. — Te vagy a Dénes? — Én. — Én meg a Bábi. Tornócról. Megkülönböztetett jelentőséget tulajdoní­tott felvett nevének. Soha nem mondta a keresztnevét, csak a vezetéket. Ennyit: Bábi. A végtelen időből hallom, ahogy berreg a telefon. Felveszem a kagylót s ő megszólal kissé rekedtes hangján: „Itt Bábi!" Ötvenöt éves lenne, ha élne. Még nem is olyan sok. Egy vérbeli író életében ilyenkor kezdődnek az igazi „nagy kalandok". Amikor már sűrűbben pislog a Parnasszus felé. S ő nincs. Eltűnt az életünkből egy fuvintásra, mint a gyertya, amelyet eloltanak egy sötét szobában. Ez az, ami érthetetlen az életben, misztikus és szörnyűséges. Mintha tegnap lett volna, amikor betop­pant közénk. Friss kedvvel és felajzott vá­gyakkal. Mint egy garabonciás. Egy kicsit az is volt. Újszerű és lázitó: „írj igazat! / írj egyszerűen, / hamis póz és pátosz nélkül. / Versed magától megszépül, / s olyan lesz, mint a fiatal fa, / mely él, virágzik, nap felé tör, / akkor is, ha nem akarja ..." Ma, a vers-konjunktúra korában, nevetsé­gesnek tűnhet mindez, de akkor felvillanyoz­ta az embert. Fábry Zoltán is felfigyelt rá: „Mért jó a Bábi-vers? Mert kimutathatóan és kiérezhetöen igaz ... Bábi verseiből egy tel­jes curriculum vitae bontakozik ki. Az élmény nála egyjelentésű legszemélyesebb életével. Ebből az életből szervesen folyik a meglátás, a tudatosodás és így továbbadón — a tuda­tosítás ... Bábi több mint ígéret: néhány versében és sorában igazolja a kiadó által oly meleg szavakkal útnak bocsátott kötet aján­ló sorait. Legnagyobb erőssége: realitása és az ebből fakadó tömörség, kemény markolás és biztos dobbantás .. Gyötrö szenvedélye volt a költészet, szinte nem is lehetett vele másról beszélgetni. Bármiről esett szó, mindig a prozódiához kanyarodott vissza. Monoton hangon, de belső feszültséggel olvasta verseinek végte­len sorát. Ha észrevette, hogy lankad az ember figyelme, oldalba bökte: — Figyelj, öreg! Érted, öreg? Látom Adys fejét, homlokába csüngő haj­tincseit, ellágyuló tékintetét. Az idő messzi­­ségéből tolonganak az emlékek- az együttlét megszámlálhatatlan percei és órái, derűs­borús időszakai. Boros hangulatok, heccelő­­dések, viták, írószövetségi összejövetelek, vidéki kiruccanások. Az ifjúságból a férfikor­ba hajló élet, s a kertek alatt lopakodó öregség. Szerettük heccelni, mert nem értette a humort. Minden apróságért felhördült, füs­­tölgött. A haragja azonban hamar ellobbant, úgy tetszett, mintha sosem toporzékolt vol­na. Mikor meghalt, úgy éreztem, egy árnyalat­tal fakóbb lett életem s a tajtékos idő ostro­mában egyre jobban töredeznek a régi par­tok. Kötészete a „Forrás éneké"-ben és a „Könny a mikroszkóp alatt"-ban teljesedett ki. Torkot szorongattató mind a két ciklus, emlékezés és búcsú. Ugyanez a fájdalom bujdokol „A hűség arca" prózájában, rég elhagyott tájakon való bolyongásának lírai megfogalmazásában. Élete utolsó éveiben nagyon egyedül érez­hette magát, tán még a költészetbe vetett hite is megrendült. Szorongattató magánya a József Attiláéval rokon: „Az ember végül homokos, /szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél ..." Tudom, sokan nehezteltek rá, a halál azonban mindent kiegyenlít és elrendez. El­csitul kin, szeretet, fájdalom, harag s a mü elválik írójától, külön életet kezd. A halála előtti hetekben összefutottunk a főpostán. — Gyere, bekapunk egy virslit és elbeszél­getünk. Dolgom volt, nem mehettem, nem men­tem. Ma már bánom. Ekkor láttuk egymást utoljára. Költészetét sokan vita tárgyává teszik, töb­ben devalválják. Nincs igazuk. Vannak versei, versciklusai, amelyek rangosán emelkednek ki a többi közül s büszkék lehetünk rájuk ma és holnap is. Őrizzük emlékét szeretettel, hogy megta­láljuk a szomjat oltó Forrást, amelyhez csaló­dottan, betegen is el akart vezetni bennün­ket: .. valakit még egyszer szívemre ölelek, mintha testvé­reim, a földet, roppant kék eget ölelném szívemre most, hadd oltsa szörnyű szomjúságát: meghalok, emberek, itthagyom nektek a Forrást. Keressétek!" . DENES GYÖRGY • • FAAl------ľ 7-7 'S > u L. ] LA BÁBI TIBOR VERSEI: Ballada a tükörről Ma reggel, ma reggel tükörbe néztem, a tükör, anyám, olyan, akár az ég, beláthatatlan, párás messzeség, mély vizű, hínáros tó, mély vizű, hínáros tó, a tükör — a tükör az én szemem. Mi történt velem, anyám?... Inog a tükör, szédülök!... Abban a szobában tükör se volt, csak fehér ágy és ablak volt — egy asztalon hallgatag, csillogó műszerek. Feküdtem, és rám zuhantak hirtelen a falak, négy fehér fal s a mennyezet. Elaltattak ... a tükör eltörött, hová lett, anyám, az én tiszta, kék sze­mem ?! Félelem Az éjben, borzongó, hűs ég alatt forog a föld, tenger ágaskodik, s orv hadak, hajók úsznak hallgatag az alvó, mit sem sejtő partokig. Idegeim, e néma antennák, kiáltozzák, küldik a vészjelet, félelmek viharán, s az éjen át óvlak, ó, drága alvók, emberek!... Mi lesz, ha bolygónk tátongó egén héliummá robban a hidrogén ?... Eleven állatok a fegyverek! Félek és vallom, aki fél: erős, nagy, tiszta bátorsággal vise/ős, s ha üt az óra, többé nem remeg. A tükör, anyám, leesett, eltörött, hét évig várok majd, míg jön valaki, és megszeret... A Forrás éneke (részlet) Éj — Nap — Éj: a napimádó ősök óta ennyi a világ sematikus, rossz képlete; igazság — hamisság, a jó — a rossz, a szép — a rút, az isten és az ördög egyaránt belefér. S a szintézis? — az önmagát marcangoló anyag. A vulgáris dialektika tagadja a harmóniát. Aki az istent elhiszi, szükségszerűen hiszi az ördögöt, s főképpen annak áldoz — napimádóból így lesz éjimádó, pedig a fényből nem szükségszerűen következik az éjszaka. A sötétség állítólag a fény hiánya. Nem hiszem! Csak szemünk hiányossága. Az antenna és a képernyő lát a sötétben is. Én antenna, egyben képernyő vagyok. Fény minden sugárzás. A mindenség a nagy leadó, s én kellős közepén örvendezek áhítatos, mély örvendezéssel, mert csodálatosan színes az én látásom — látom a sötétséget is, mely nem egyéb, mint a színek egyike, sőt: a színek sokasága, akár a fény, s már tudom, minden eddig volt képlet hamis. A nagy összefoglalás a szintézis, a harmónia is én vagyok, és ember a nevem. A mindenségből nem lehet engem kitörölni. El nem pusztít földrengés, háború, se világ vége, mert bennem a mindenség: én vagyok értelme, célja, magyarázata is én vagyok, logikám és dialektikám a világ rendje. Bár tudom, hogy meghalok, tagadja minden porcikám az elmúlást, tagadom — nem mint a vakmerő keresztények, de tudom: okozat, egyben ok vagyok, s örökké élek. 14

Next

/
Thumbnails
Contents