A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-18 / 42. szám
FOLYÓIRAT Költők kézfogása Vojtech Kondrótot, ha ez ilyen szépen, átgondoltan és lendületesen megy tovább, kinevezhetjük a magyar költészet szlovákiai „nagykövetének". Kassák Lajos, Weöres Sándor, Babits Mihály és Illyés Gyula kötetnyi versének szlovákra fordítása után most ismét nagy feladatra vállalkozott: Mužný vek (Férfikor) címmel antológiát állított öszsze (melynek természetesen ö a fordítója is) a szlovákiai magyar költészet felszabadulás utáni terméséből. A kötet a Slovenský spisovateľ gondozásában jelenik meg, tervek szerint a karácsonyi könyvpiacra: mintegy 3300 verssort tartalmaz, s tizennégy költőnk szól majd benne a verskedvelő szlovák olvasókhoz, akiknek módjukban lesz megismerkedni Rácz Olivér és Dénes György, Bábi Tibor és Ozsvald Árpád, Veres János és Tőzsér Árpád, Cselényi László és Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor és Tóth Elemér, Varga Imre és Tóth László, Mikola Anikó és Kulcsár Ferenc lírájának java darabjaival. A tervezett kötetről, mutatóban közölve néhány fordítást, a Nové slovo 1980. szeptember 11. száma ad hírt. Ugyanitt olvashatjuk Ľubomír Feldeknek az antológiához írott előszavát, amelyben a jeles szlovák költő férfiasán bevallja, hogy mindeddig nem sokat tudott a szlovákiai magyar költészetről, amelynek legjava pedig számára, a tolmácsolás révén, kellemes meglepetést, élményt jelentett, érett és egyéni hangú lírikusok bemutatkozását. 1968-ban Most cez Dunaj (Híd a Dunán) címmel megjelent már ugyan egy hasonló jellegű antológia, ez azonban mára elavult, s a hetvenes évek korszerűségre törekvő hazai magyar versterméséböl, a harminc és negyven év körüli alkotók eredményeiből természetesen ízelítőt sem nyújthatott. Márpedig, Feldek és Kondrót egybehangzó véleménye szerint, a legnagyobb értékteremtésre e nemzedékek alkotásaiban került sor; a szó szoros értelmében vett korszerűbb antológiára tehát mindenképpen szükség volt már. Feldekkel együtt mi is reméljük, hogy a Mužný vek pontos képet nyújt líránk férfikoráról, s megjelenése után a szlovák és a szlovákiai magyar költészet kapcsolatai újrarendezödnek, erősödnek, s a korábbiaknál átgondoltabbá és rendszeresebbé válnak irodalmunk arra érdemes műveinek szlovák fordításai. A gyakoribb kapcsolatokra már csak azért is szükség van, mert olykor még a terminológiában sem értjük egymást. A Nové slovo líránkat „po maďarsky písaná poéziá"-nak titulálja — holott nemcsak nyelvében, hanem szellemében, részben sajátos történelmi-társadalmi élményeiben, közösségi elkötelezettségében, az etnikai önazonosság meg- és fenntartásának vágyában is magyar, nemzetiségi magyar ez a költészet; szabatosan tehát így nevezendő; „maďarská národnostná poézia na Slovensku". Marad a remény: az antológia megszületése után írók, szerkesztők, nyelvészek, írószövetségi vezetők tesznek majd valamit, hogy a „gyerek", ha már világra jött, nevet is kapjon. Lényegéhez és a Sütő András által emlegetett „sajátosság méltóságá"-hoz illőt. (zalabai) KÖNYV így élt József Attila Budapest utcáit járva figyeltem fel arra, hogy az egyik legnagyobb magyar költő tiszteletére megrendezett emlékünnepségek alkalmából kibocsátott plakáton ez áll: József Attila 75 éves. A grafikát alkotó Orosz István nem is tévedett, hiszen korunk egyik legnagyobb és legigazibb szavú poétája valóban él, itt van közöttünk, s számtalan esetben szinte megoldhatatlannak tűnő problémáinkat is segít kibogozni. A lexikonok szerint több mint négy évtizeddel ezelőtt Balatonszárszón vonat alá vetette magát. A nővére, a falubeli tanúk, a hatósági és orvosi vélemények eltérően ítélik meg, mi történt azon az emlékezetes decemberi napon, este fél nyolc után néhány perccel. (Akadnak olyan nézetek is, miszerint nem volt szándékos öngyilkosság.) A fölszabadulás utáni költőnemzedék közül is számos elismert tollforgató tanult az ö műhelyében. S tanul hagyatékából a hétköznapok egyszerű embere is. József Attilát, amikor huszonnégy éves korában megvált az Előőrs című laptól, sokan kipellengérezték, kénytelen volt újra és újra tisztázni magát azok előtt, akik értetlenül olvasták a megbélyegezést. A mi Fábry Zoltánunknak, a csehszlovákiai magyar kommunista folyóirat szerkesztőjének írt levelei elvesztek, de éppen az idevonatkozó tisztázó levél megmaradt, amit érdemes idézni: „Én több mint egy esztendeje tevékeny tagja vagyok az illegális KMP-nek. Mint párttag kezdetben röpiratstencileket gépeltem, ma 7 szemináriumom van, és vasárnaponként százak előtt tartok a szabadban előadásokat. Én nem Moszkvában, a proletárdiktatúra 14. évében szájatok tehetségtelenül, hanem Budapesten, az ellenforradalom 11. évében dolgozom, eléggé eredményesen. Forradalmi verseim többsége a munkások kezén forog sokszorosítva ... Ezt a levelet meg kellett írnom ... Nehogy Ön felüljön az ellenem szóló támadásnak, még olyan formában sem, hogy a múltra vonatkozik. Én az, amivel vádolnak, de még hasonló sem, soha nem voltam." Az Ady Endre és a nyugatosok által ismét európaivá tett magyar líra elsősorban József Attila szocialista szellemű, jelentős mértékben a proletáréletben gyökerező költészetével ad új értékeket a világirodalomnak. A magyar költészetben korszakos jelentőségű az ő életműve. Fodor András lírai motívumokkal átszőtt életrajza hasznos és felejthetetlen olvasmány mindenki számára. Ábel Gábor Goffredo Parisé: A szép pap Immacolata kisasszony zordon bérházának ütött-kopott falai közt tengetik nyomorúságos életüket az ellentmondásokban ma is oly gazdag olasz társadalom peremére szorult szerencsétlenek; Goffredo Parisé groteszk hősei, akik néha egy-egy sziporkázó humorral megírt, megkomponált jelenetben Rejtő. Jenő közkedvelt ponyva-hőseire emlékeztetnek. Természetesen az egész mű értékeiben nemigen vehető össze, az egyébként virtuóz tréfamesélő Rejtő kedves ponyváival, csupán pillanatok, mulatságos szituációk veteksze nek például Az ellopott futár egyes jeleneteivel. Valami mindenképpen közös: a szere-Rausan Asznangyijar, a tízéves Alma Ata-i kislány verskötetet adott ki Órák címmel. A könyvet maga illusztrálta. A Gercen Pedagógiai Inštitút keretében már ötven éve működik a Szovjetunió északi nemzeteinek fakultása, ahol pedagógiai képesítést szerezhetnek a csukcsok, a karjakok és más nemzetek képviselői. A diákok többsége olyan nemzetek „gyermeke", amelyeknek a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig saját írásuk sem volt. Szinte hihetetlen, de mindkét képen ugyanaz a férfi látható: Richard Burton, a színész. Nemrégiben olyan arccal jelent meg New Yorkban, amilyennel a jobboldali képen látjuk. Félreértés ne essék, nem vetette magát alá fiatalító műtétnek, más receptet talált: „Négy évvel ezelőtt felhagytam az ivással", mondja, s azt állítja, hogy húsz évvel fiatalabbnak érzi magát. tét, amely az alkotóból figurái felé sugárzik. Goffredo Parisé öreg kéjsóvár, vak Bonbona suszterja, a bonviván-félkegyelmü Esposito lovag, akinek „királyi" illemhelye egy emelkedett pillanatban mindenestől a ház lakóira szakad, a vérszegény Immacolata kisasszony, ki elvakult a szerelemtől, melyet Don Gaston (a szép pap) iránt érez, s cselhez folyamodik, hogy népszerűsítse a lelkész „Spanyolország, a Hit és Bátorság kohója" című könyvét. Na és a kedves utcagyerekek, a Füves néni, a gyagyás Walenska hölgyek — mind-mind megannyi nyomorúságában megrekedt élet. S mindez a fasizálódó Olaszországban. A regény 1954-ben jelent meg Milánóban, a legutóbb pedig az Európa Könyvkiadó rangos zsebkönyv-sorozatában 1979-ben került — immár harmadik alkalommal — Nemeskürty István fordításában a magyar olvasóközönség elé. Kiss Péntek József TELEVÍZIÓ Páskándi Géza: Vendégség Szerencsés ötlet volt megindítani a budapesti tévében a „Magyar dráma 30 esztendeje" sorozatot. A ciklus minden eddigi adása (talán az egyetlen „Szeptember" kivételével) egyértelműen azt bizonyítja, hogy végétért a magyar dráma hamupipőke-korszaka s az utóbbi negyedszázadban a yerssel-prózával egyenrangú értékű művek születtek a színpadon is. Páskándi Géza épp tízesztendős „Vendégsége” a szerző mindmáig legjobb drámája, csak aláhúzta ezt a tényt. E sorok írója annak idején látta a színpadi változatot is Bástival, Somogyvári Rudolffal, s most arra volt elsősorban kíváncsi, hogyan hat ma, tiz esztendő múltán, lényegesen más közéleti, társadalmi viszonyok között. Nos, a „Vendégség" ezúttal is kiállta a próbát. Az elmúlt évtized mit sem ártott neki, talán még „használt" is, hiszen megérttette velünk, hogy nemcsak aktualizálhatósága miatt értékes ez a dráma, értékes általános-, egyetemes szempontból is. Besúgók és besúgónak örök drámája a „Vendégség", s Soccino drámája (mert hisz az ő drámáját látjuk, nem a Dávid Ferencét; Dávid Ferenc legföljebb csak áldozata ennek a műnek, mint minden eretnek). E dráma „hőse", „aktív" személyisége Soccino, a vendégként beszállásolt feljelentő. Darvas Iván már tíz évvel ezelőtti előadáson is bebizonyította kivételes kvalitásait éppen az ilyen jellemű szerepek tolmácsolásában s ezúttal is megismételte utolérhetetlen alakítását. Igaz viszont, hogy az „Egy örült naplója" mellett éppen Soccino szerepe volt e nagy művész alakításainak a csúcsa. Kállai Ferenc nem tudta feledtetni Básti immár klasszikusnak minősíthető Dávid Ferenc portréját. Jó volt (mikor nem jó Kállai), csak egy kissé szürke volt. A színpadi előadás azért volt jobb, mert ott két nagy formátumú ellenfél vitatkozik három fölvonáson át, s Básti egyéni adottságainál fogva százszázalékos partnere tudott lenni Darvasnak, a tévé-adaptációban Darvas valósággal lehengerelte vitapartnerét. Kiss Mari Mária szerepében ezúttal valóban megmutatta, hogy milyen nagy lehetőségek rejlenek sajátos tehetségében, s Avar István is kiválóan formálta meg Blandratta Györgyöt, legalább olyan jól, mint annak idején Somogyvári Rudolf. Mihályfí Imre rendezése kiválónak minősíthető, különösen dicsérendő, hogy biztos kézzel tömörített (tévésitett) s csinált a kétórás színdarabból egyórás tévé-drámát. -csl-8
