A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-27 / 39. szám
1. A királyhelmeci szőlőhegyen a lezúduló víz hatalmas árkokat vájt 2. Pásztor néni 3. Barna bácsi sokat dolgozott a mentési munkálatoknál 4. Nehéz volt a nagy csizma a zempléni gyerekeknek ... 5. Az elöntött házak egyike Zemplénben MOLNÁR JÁNOS felvételei I — A maga háza is ott van a vízben úszók között? — Ott van bizony. Egy közfal ledülött, a többi megrepedt. Nem is mehetek én már vissza soha oda lakni, annyira meg' rongálódott minden. — S emlékszik-e hasonló nagy vízre? — Nem volt még itt, mióta én élek, ilyen hatalmas víz. Zemplén másik végén csak a szélső házakat érte a víz. Kelemen Máriát ki kellett lakoltatni, annyira víz alá került a háza, a szemben lakó B. Nagy János házának viszont csak a küszöbéig emelkedett az ár. A gazda most is ott szöszmötölt a kertben meg a színültig vízzel telt pince körül. — Mennyire saccolja a kárt? — kérdezzük B. Nagy Jánost. — Hát tízezer koronányi biztosan megvan. A kert bizony tönkrement egészen. Csak a szamócából több ezer korona hasznom lett volna, hogy a szőlőről, krumpliról, kukoricáról ne is szóljak. — Ahogy látom, a fal is megrepedt. — Meg bizony, nem is egy helyen, csak kívülről látszik ez az egy repedés. — Biztosítva volt? — Igen, hála istennek. Zemplénből egyébként kilenc családot kellett kitelepíteni, legalábbis az itteniek úgy tudják, hogy ennyit. — S mégis, véleményük szerint, mi lehetett az oka ennek az idei nagy víznek, melyhez hasonlóra sem a nyolcvanéves Pásztor Istvánná sem a többiek nem emlékeznek? — Hát a sok esőzés. — Dehát esőzések, ugye, régebben is voltak, mégis azt állítják, hogy soha nem volt ilyen magas a víz. — Hát a szabályozás. Valaha szabadon szétterült a víz a földeken, de mióta felső szakaszukon szabályozták a folyókat, most minden víz erre zúdul, itt s itt a lapályon meg még csak töltés, nyúlgát sincs, így aztán rátört a víz a falura. Mégis meggondolkodtató a dolog, amit a zempléniek mondanak, s talán rejlik némi igazság szavukban: Kelet-Szlovákiában ugyanis a folyóknak csak az északi, felső szakaszát szabályozták mindmostanáig, így történhetett meg, hogy a Bodrog, amely pedig magába fogadja az Ungot, a Tapolyt, az Ondavát, a Laborcot meg a Latorcát, szabadon hömpölyöghet legalábbis Zemplén község határában. — Csak a szerdahelyi határban 400 hektár termés került víz alá — mondja Dubík elvtárs hnb-elnök. Ám Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom) immár nemcsak az egykori (egyébként éppen hétszáz éves) községet jelenti, hanem a hozzácsatolt helységeket is. Az itt székelő Állami Gazdasághoz meg éppen egy kisebb járást kitevő jó néhány falu tartozik. Nem csoda hát, ha fáj a feje a gazdaság dolgozóinak s irányítóinak, hiszen e hatalmas gazdaságnak több mint ezer hektárnyi termése került az idén nyáron víz alá. — Emberben, állatban, lakóházban történt-e károsodás? — kérdezzük Ján Staš hadnagyot, a körzeti rendőr parancsnokot. — Huszonhárom családot kellett kitelepíteni, mert veszélyeztetett területen állt a házuk. Húszán ki is költöztek, három család azonban, a saját felelősségére ott maradt, a gát mögötti területen. — Miért? Azok nem féltek, hogy kiönti őket a víz? — Az a helyzet — mondják a szerdahelyi nemzeti bizottságon —, hogy a gát mögé eső területen levő összes házat, gyümölcsöst három éve már fölvásároltuk. Az illető három család is megkapta az árát, ám úgy vélték jobbnak, ha a pénzükért nem vásárolnak más ingatlant, hanem beteszik a takarékba arra számítva, hogy ezúttal is, mint annyiszor már, elkerüli őket az árvíz. — Aminthogy így is történt, szerencsére — mondja egyikük, a „keményfejű" Gulyás András. — Hatvanéves vagyok, de nem emlékszem, hogy valaha is ekkora víz lett volna itt. A lakást hetvenötben építettem újjá, a hnb engedélyével, hát hol építsek most megint, hatvanéves fejjel? Nem a riporter dolga eldönteni, hogy mi lett volna az olcsóbb megoldás: ha kijjebb építik néhány méterrel a töltést, vagy az, ha családi házakat bontanak le, gyümölcsfákat vágnak ki hektárszámra, ahogy Gulyás állítja. Csak azért említem ezt a dolgot, mert tapasztalatom szerint állandóan vissza-visszatérő vitatéma ez minden árvízkatasztrófa alkalmából. Említettem, hogy Bodrogszerdahely nemrég ünnepelte fennállásának 700. évfordulóját. Ritka születésnap ez egy ilyen kis község életében. Az évfordulóra ízléses kis prospektus is napvilágot látott, ebből idézek néhány jellemző adatot a falu (s a környék) múltjából. Eszerint a községről az első írásos följegyzések a XIII. századból származnak. Legrégibb az 1273-ból való, amelyben az áll, hogy a Baksa-nemzetségnek, Simon fiainak és unokáinak (a község akkori urainak és lakóinak) legszebb tulajdonsága az összetartás volt. Megbízható adatok vannak a vár építéséről, lerombolásáról, a tatárdúlásról és más pusztító hadjáratokról. A község 1679- ben városi előjogot kapott s I. Lipót pallosjoggal ruházta fel. Volt idő, hogy a megyegyűléseket is itt tartották. Azt is megtudjuk a krónikából, hogy a „kolerás" nevű helyen temették el a XVIII. század végén s a XIX. század elején gyakori kolerajárványok áldozatait. Akkoriban a községnek majdnem a fele elpusztult. S még egy érdekes adat: Bodrogszerdahely határában (egészen pontosan: Bodrogközben) van a Csehszlovák Szocialista Köztársaság legalacsonyabban fekvő része 93,8 m itt a tengerszint fölötti magasság. A fenyegető vész napjaiban talpon volt Bodrogszerdahely apraja-nagyja. Segített mindenki éjjel-nappal. Közöttük volt, a legelső sorban Barna András nyugdíjas is, akihez búcsúzásképpen ellátogattunk Dubík elvtárssal, hogy szót váltsunk az elmúlt napokról, az árvíz okozta károkról, a szükségszerűen levonható tanulságokról s a hétszáz esztendős település következő „hétszáz esztendejéről", vagyis a jövendőről. Mert nagy tervek vannak a Kelet-szlovákiai síkság vizeivel, közöttük és a vízgyűjtő Bodroggal, amiből következik, hogy Bodrogszerdahellyel is. — Arról van szó, hogy kikötőt akarnak építeni Bodrogszerdahelyen. Községünk lenne a „végállomás". Amiből is logikusan következik, hogy a Tiszával, a Dunával és a messzi tengerekkel kötné össze az „eldugott" bodrogközi tájat a szerdahelyi kikötő. így lesz-e vagy sem, ki tudná azt még manapság megmondani? Egy viszont bizonyos: ahogy a hatvanötös árvíz parancsoló mementó volt, s oka, hogy végül is örök időkre megláncolták a rakoncátlan Dunát, ugyanúgy bizonyos, hogy a mostani sok ezer hektáros kár arra lesz, és arra figyelmeztet: meg kell tenni mindent, hogy a Csallóköz után immár a Bodrogköz népe is biztos védelmet nyújtó töltésekgátak között élhessen. S ahogy a Dunatájon a tizenöt évvel ezelőtti volt — remélhetőleg — az utolsó árvíz, úgy a Bodrogközben is, hisszük, ez a mostani, 1980-as lesz a legutolsó. S árvizek nélkül, békés munka folyik majd következő hétszáz esztendőben a Csallóköztől a Bodrogközig. CSELÉNYI LÁSZLÓ 13
