A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-12 / 28. szám
tud. Én például egész múlt héten azt gyakoroltam, hogyan kell a fonalat a motollára tekerni. A három nap alatt ezerkétszáz szereplője volt a műsoroknak. Jórészüknek szállásáról, ellátásáról is gondoskodott a CSEMADOK. Le a kalappal a zselizi Garam-Hron szálló szakácsai előtt. Mindig tiszta tálcán és friss meleg kosztot kaptunk. Egyik délben Súr Lászlóné és Tóth Sándorné volt az asztaltársam. — Ugye megismer? Én voltam a mesemondó a fonóban. Csak legalább többször a több embernek mesélhetne ... — Mi voltunk a cifra fejkendősök a menyecskekaréjban. A mi viseletűnk nagyon szép. Mindenki hozta otthonról a guzsalyát, a „csivölőjét" ... így volt ez a néprajzi kiállítás anyagával is. A gyűjtés még a tavalyi szeminárium hatására elkezdődött. Már akkor elmondták az embereknek, miről van szó. A kölcsönzött anyag visszakerül a tulajdonosához. Továbbra is kitéve annak a veszélynek, hogy a kalózok, az alkalmi „gyűjtők" potom árért megvásárolják, s aztán — nem ismerve igazi értékét — tönkreteszik. Kár lenne az értékes néprajzi anyagért. „Benned lakozik erőm és minden bátorság, tebenned, népem: örök Forrás" — írja Bábi Tibor. Köszönet mindazoknak, akik megőrizték, akik védik, akik felhivták rá a figyelmet. Nem tizen, nem százan vannak. Mint ahogy a kiállítást is több ezren megcsodálták. Legnagyobb sikere a csigának volt. Gyermekjáték, de a felnőtt is szívesen kézbe fogta, tanulta, hogy kell a zsineget tekerni, hogy rántás után szépen pörögjön. Még fából készült vajmérleget is láthattunk. Ha most azt mondjuk a gyereknek, hozz a boltból egy fél vajat, akkor előrecsomagoltan kap 12,5 dekát. Pedig az tulajdonképpen nem fél, hanem nyolcad vaj. Hát így állunk a kiállítások szükségességével... Vasárnap délutánra tetőfokára hágott a hangulat. Pörgött a körhinta, tolongott a nép a céllövöldék, a bori üveget, karlsbadi porcelánt és prágai „Prazdroj" korsót kínáló sátrak körül. S a színpadon tombolt a ritmus. A féliek (Tomášov) mindössze hárman voltak, mégis országos hírű zenebonát csaptak. A tánccsoportok pedig körbe állva vitatták az eseményeket. — Sok szépet csinálnak a néprajzosok — mondja Molnár Tibor, a fülekpüspöki (Fiľakovské Biskupice) Palóc Táncegyüttes vezetője. Csodálatos a kiállítás. Meg a tegnapi és a ma délelőtti műsor. — S ti fiúk, hogy érzitek magatokat? — Szóljatok hát — biztatja őket Takács János, az együttes koreográfusa —, egész éjszaka kiabáltatok, most szavatok sincs? — Minden héten lehetne Zseliz — vélekedik a két legfiatalabb, Mikula Robi és Köböl Istvánka. Hát igen, ha nem is minden héten, de jó, hogy legalább évente egyszer van. Van hol összemérni felkészültségünket. Bemutathatjuk, mire vittük. Jó alkalom ez az összehasonlításra. Van mit tanulnunk a magyarországi és a vasárnapi gálaesten fellépő bratislavai Dimitrovec Táncegyüttestől. Varga Zoltán, a budapesti Népművészeti Intézet táncelöadója szerint ök is szívesen jönnek hozzánk tanulni. S ez nagy szó! Aki szereti a népzenét, néptáncot, annak látnia és hallania kell mindent, ami a zselizi színpadon történik. Előbb mintha fából lenne a legény, csak áll a lányka kellető táncára. Majd pezsdül a vére, s csak úgy hányja magát, eget-földet végigtapsol. Most balra, most jobbra dobbant. Ritmusra lengenek a falevelek. Szélesen hömpölyög a dudaszó. Katona Pista fújja, a komáromi Hajós-Lodiar Táncegyüttes műsorában. Aztán „Hervadj rózsám, hervadj, már az enyém nem vagy..de a rózsa csak nem hervad, sőt kiderül, hogy a táncos vetélkedőben felrúgni sokkal nehezebb az üveget, mint körültáncolni. A Csalló együttesben szereplő Kaluz gyerek még a söprűt is illő partnerként táncoltatja, persze tréfából, s a közönség érti ezt. Majd verbunkra hullámzik a színpad, azután felcsendül, hogy „Hej rozmaring, rozmaring, leszakadt rólam az ing, ha leszakadt, nem bánom, majd lesz másik a nyáron". Így vagyok én is a zselizi fesztivállal. Ha véget ért, nem bánom, majd lesz másik jövő nyáron. FISTER MAGDA Ha a múltunkkal tisztában vagyunk... „Tűz és méltóság; nemes mozdulatok és délceg plasztika, erő és kellem egyesült benne, művészet, rászületett hivatás kellett hozzá... Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes táncot lejté... a harangot, a bokázót, a kígyózót, a hegyezőt, a topogót... Gyönyör volt nézni délceg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy érzi, amit játszik, ö is érzé, amit táncolt. Minden léptében kifejezés volt." (Részlet Jókai Mór: És mégis mozog a Föld c. regényéből) Lámpaláztól felcsigázott, utazástól esetleg kissé fáradt fiatalok nyüzsögnek Léván (Levice) az izgalommal, várakozással terhes levegőjű „Družba" kultúrházban. Még jó, hogy olyan tágasra méretezték a csarnokokat s a nézőteret. Mindenkinek jutott hely. Kevéssel tíz óra után Takács András, a CSEMADOK Központi Bizottsága nevében megnyitotta a nagy versenyt, ahol eldől, ki nyeri az Országos Népművészeti Fesztivál nagydíjának első, második, illetve harmadik fokozatát. Lesznek elsők és utánuk következők. A tét nagy, mert anyagi támogatással jár — s melyik amatőr szervezet nem küzd anyagi gondokkal? A lényeg mégis sokkal több: a puszta jelentét, mert az már maga rangot ad. Csak azok a népművészeti együttesek és néptánc-csoportok kaptak meghívást, amelyek szorgalmas munkájukkal, tagjaik lelkesedésével és tehetségével bebizonyították rátermettségüket. Ez a mostani verseny nem csak az eltelt egy esztendő munkáját mutatta be. Célja volt felmérni s fellendíteni a hazai talajban gyökerező nóptáncmozgalmat. Választ adni a „merre tovább" kérdésre. — Néptáncmozgalmunk nem újkeletű, hagyományai vannak — mondta Takács András. — Mindig volt, időközönként fel-feltűnt egy-egy együttes s rányomta bélyegét a mozgalom egészére. Lehetett az a NÉPES vagy az Ifjú Szivek. A hetvenes évek elején jelentős változás állt be. Összegyűlt a néprajzi anyag. Gyűjtéseinket publikálni, tanítani tudtuk. Az eredményekhez Zseliz is hozzájárult, és ez a verseny, amelynek szükségességén most vitatkozunk. Holnap nyilvánvalóvá válik, melyek az élvonalbeli együttesek. De nem ez a lényeg, a legfőbb jó, hogy ma órákon keresztül képesek vagyunk hazai anyagból produkálni. Mivel önmagunkat már ismerjük, megteremtettük a mások megismerésének, tiszteletének előfeltételeit, Ez már haladási A haladás valójában az egésznapos versenyen volt látható. Nem véletlen, hogy valamennyi együttes (nevüket most a színpadra lépés sorrendjében írom): Bodrogközi — Királyhelmec (Kráľovský Chlmec), Hajós-Lodiar — Komárom (Komárno), Palóc — Fülekpüspöki (Fiľakovské Biskupice), llosvai — Nagyida (Veľká Ida), Bódva — Szepsi (Moldava nad Bodvou). Új hajtás — Diószeg (Sládkovičovo), Csalló — Somorja (Šamorín), Garammenti — Léva (Levice), Rozmaring — Abaújszina (Sena) és a Galántai Magyar Tannyelvű Gimnázium SZISZ-szervezetének tánccsoportja hazai táncokat vitt színpadra. Az összhatás fokozásába még az öltözetüket is belekomponálták. Tájanként jellemző formák, viseletek jelentek meg a színpadon. — Sok szép új ruhát láttam — mondta Borbély Jolán, a budapesti Népművelési Intézet dolgozója. — Látszik, odafigyelnek a csoportvezetők a kosztümökre. Örülök, hogy ezen a téren is igényesebbek lettek. Tetszett a valódi paraszt nadrág, a puha kalap. Csak így lehet egységes a kompozíció. Egy másik zsűritag, Štefan Zima, a bratislavai Népművelési Intézet osztályvezetője néptáncmozgalmunk jelenlegi helyzetéről így vélekedett: — Valamikor örültünk, ha sikerült valakit megnyerni egyegy tánccsoport számára. Eredményként könyveltük el, ha a fiatal esténként táncpróbára és nem a kocsmába járt. Ez a szemlélet már elavult. Mint ahogy az egyszerre lábat emelő, zsinóregyenes sorban táncoló, geometriai pontossággal színpadra állított táncok időszaka is lejárt. De szükség volt minderre ahhoz, hogy tovább léphessünk. Ma a táncos egy adott koncepción belül önmagát táncolja. Ezek a népi együttesek előbb vagy utóbb a népművészet egyetlen képviselői lesznek. S ez már több, mint csak úgy saját kedvtelésből, önmagunknak táncolni. A néptáncmozgalom az amatőr művészeti tevékenység keretébe tartozik. Amatőr azért, mert valaki ezt választotta hobbijának, önmegvalósítása eszközének. A „művészeti" megjelölés valódi művészetre kötelez. Tevékenység, tehát vagy jól csinálom, vagy sehogy. A zsűriben mindig helyet kapnak Magyarországi szakemberek is. E táncos vetélkedő jó alkalom a tapasztalatok összegezésére, párhuzamok megvonására. — Hasonló problémákkal küzd, ugyanezeket a kérdéseket átélte s átéli a magyarországi néptáncmozgaiom — mondta Varga Zoltán, a budapesti Népművelési Intézet táncelőadója. — Versenyt csak kőtelező tánccal lehetne rendezni. De melyik legyen az ? A jókai táncokat már tudja mindenki ? Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a versenyek ideje lejárt. A kibontakozás útját mi épp úgy keressük, mint a szlovák, illetve az itteni magyar néptáncmozgalom. A tánc, a zene szubjektív művészet. Valaki megalkotja, egy más valaki előadja, s megint más vagy befogadja, vagy nem. A tolmácsoló vagy hozzájárul a műhöz, vagy elvesz belőle. A legzseniálisabb koreográfus is hiába talál ki zseniális koreográfiát, ha nincs, aki élvezze. Kodály azt mondta, a kultúrát nem lehet örökölni, meg kell tanulni hogy építeni lehessen rá. Szilárd alap kell. A jövőbe csak úgy lehet tekinteni, ha a múltunkkal tisztában vagyunk. Az itt levő tíz csoport zenei kíséretét, a cigányzene—parasztzene kérdését Papp Sándor, a Csehszlovák Rádió magyar adásának szerkesztője így taglalta: — Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy a néptánc mellett szükségszerűen fejlődni kellene a zenei kíséretnek. Ezt jónéhány együttes úgy-ahogy megoldotta, tehát mellőzte a cigányzenét, amely sohasem lehet megfelelő kísérő együttese a népi táncnak. Más a cigányprimások dallamvezetése, más a cigányzene harmóniája, egyáltalán a zenei felfogása. A népdal kizárólag és csakis a természetességet tűri, nem bírja el a művi beavatkozásokat, például a fölösleges díszítéseket. Néhány együttes már megszabadult ettől a cigányzenekari kísérettől és megpróbált parasztzenei kíséretet alkalmazni. Ezek közül szeretném kiemelni a Komáromi Hajós-Lodiar Táncegyüttes parasztzenekarát, amely igyekszik a lehető legjobban alkalmazkodni a néptánc ritmusához, dinamikájához. Sok esetben előfordult, hogy a táncosok és a zenészek teljesen külön, egymástól elszakadva mutatták be a közös műsort. Ez sok esetben ritmikai ingadozást eredményezett, rontotta a produkció egész hangulatát. Néptáncmozgalmunk olyan szakaszában állunk, amikor tudatosítanunk kell a zenei kíséret fontosságát. Csoportvezetőink ráébredtek arra, hogy a tánc mellett a zenei kíséret egyik fö része az egész produkciónak. Tehát ez egyáltalán nem elhanyagolható. Jó lenne, ha a jövőben úgy, mint ahogy a táncosoknak szemináriumot, továbbképzést, tanfolyamot rendeznek — a zenészek továbbképzéséről se feledkezne meg a CSEMADOK vagy a Népművelési Intézet. Mivel fesztiválról van szó, az éneklő csoportok esetében a Tavaszi szél... népdalverseny jóvoltából az előadásmód, a müsorválaszás terén már elértünk egy bizonyos színvonalbeli emelkedést. A csehszlovákiai magyaV műkedvelő táncegyüttesek életében a következő fejlődési fokozatot a koreográfusok, csoportvezetők ismereteinek bővítése mellett éppen a zenei kíséret fejlődésében látom. Téves nézet az, hogy a táncegyüttesnél kizárólag csak a tánc a mérvadó és a zene kérdése csak jónéhány lépcsőfokkal később következik. A táncegyüttes csakis akkor lehet magas színvonalon, ha az együttes valamennyi részlege tovább fejlődik. Bevezetőben Jókai szavait idéztem. Szeretném gondolatait a táncegyüttesek versenyén bemutatott táncokra is vonatkoztatni. Szeretném, de nem tehetem. Hogy mégis idéztem a nagy mesemondót, tettem ezt azért, mert úgy érzem, nincs már messze az idő, amikor mint ismét létező, élő valóságról beszélhetünk a „minden szépet és nagyszerűt magában egyesítő, eszményi, elragadó magyar magántáncról". És nemcsak arról, hanem az őszintén, tiszta szívvel színpadra vitt néptáncról is. A versenyen látottak, a zsűritagok véleménye legalábbis erre engednek következtetni. S persze a legjobbak színvonala. Az Országos Népművészeti Fesztivál nagydíjának első fokozatát az llosvai Népi Együttes, a második fokozatot megosztva az Új Hajtás és a Hajós-Lodiar kapta. A többiek pedig kivívták valamennyiünk megbecsülését, elismerését, tiszteletét. —fm— i
