A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-12 / 28. szám
KÖNYV Weöres Sándor: Ének a határtalanról Tagadhatatlan, hogy még egy olyan kvalitású költő, mint amilyen Weöres Sándor, sem képes a permanens önmegújulásra, s hogy az ő életművében is szelídebb lankák teszik változatossá a tájat a hatalmas csúcsok árnyékában. „A hallgatás tornya", a „Tüzkút" vagy a „Psyché" magaslati levegőjét a „Merülő Saturnus", az „Áthallások" vagy a „Harmincöt vers" kisebb jelentőségű kötetei teszik „föld és emberközelibbé". Miközben, amint köztudott, a költő nimbusza és legendája, éppen az utóbbi másfél évtizedben, de különösen a „Psyché" megjelenése, 1972 óta, egyre emelkedőben van, óvodásoktól slágerénekesekig fújja mindenki a Weöresszövegeket, ami persze nem mond ellent előbbi megállapításunknak, hiszen az is eléggé közismert ténye az irodalom- és a művészettörténetnek, hogy az alkotó nimbusza rendszerint annak fénykora után következik be, s ez még mindig a jobbik eset, a szabályszerű voltaképpen a halál utáni elismerés. És most, nyolc esztendővel az utolsó „nagy" Weöres-kötet, a „Psyché" után (a közben megjelent „Harmincöt vers" s különösképpen az „Áthallások", véleményem szerint semmiképpen sem tartozik az első vonalba), itt az újabb opusz, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent „Ének a határtalanról". Mint mondhatunk róla, mi újat ad hozzá az eddigi életműhöz? „A költőnek újra meg újra át kell törni a már megszokott és elfogadott nyelvi, szerkezeti formákat, hol az egyszerűbb, hol a bonyolultabb felé, hogy olyat adhasson embertársainak, ami még nincs birtokunkban. Az igazi művészet: új meg új erőfeszítés" ide,7: a költőt a kötet fülszövege. Ha valakinek, akkor Weöresnek jogában áll leszögezni eme maximát, még akkor is, ha e legutóbbi kötete korántsem ezt az igényt hivatott elsődlegesen teljesíteni. Az „Ének a határtalanról" ugyanis, érzésem szerint, az utóbbi évtized, tehát a „Psychét" követő kötetekhez hasonlóan nem prezentál új meg új erőfeszítést, nem éri el a legjelentősebb Weöres-kötetek magaslatát, noha jóval jelentősebb a megelőző két kötetnél. Olyan fontos versek ellenére , mint amilyen a kötet címadó verse, az „Ének a határtalanról", vagy a „Bolero", az „Öröklét",, a „Fekete kandúr", a „Faiskola", „A jövendő emberiséghez" ; ez a gyűjtemény az előbb meghódított területeken mozog, ami egy hetven felé közeledő, eddig szüntelenül meg-megújuló költő esetében talán érthető is.-csl-Mészöly Miklós: Szárnyas lovak Mészöly két ciklusra: novellákra és riportokra, dokumentumjellegű írásokra tagolódó legújabb kötetét olvasva ismételten igazoltnak tűnik a tény: szerzőnk a kevesek — írók, irodalmárok írója. Kissé komolytalanul azt is mondhatnánk, hogy legfőbb két erényét: a pontos és gyötrelmesen részletes leírást s az ebből egy nagyon sajátos rendezőelv nyomán kikerekedő súlyos atmoszférát csak a szűkebb értelemben vett irodalmi élet mindennel megfertőzött és mindennel szemben immunis rabszolgái képesek elviselni. Nem csoda: Mészöly már az ötvenes évek végén egy olyan írói kifejezésmód eredményeként jelentette meg első fölfigyeltető munkáit, amit azóta a francia „új regény" módszerének ismerünk. S előnye ez iskolával szemben nem az, hogy időben gyakorlatilag megelőzte létrejöttét, kialakulását; mikrorealisztikus ábrázolásmódja, a leírandó kiválasztása és elrendezése, csoportosítása és hangsúlyozása révén nem úgy válik elvonttá, hogy mondanivalóját elvonatkoztatná a múlt és jelen konkrét társadalmi valóságától s írói „nyomozásának" célja elsőül is ne az lenne: mit jelent ma embernek, magyarnak lenni. A dolog azonban távolról sem ilyen egyszerű: kevés az olyan magyar író ugyanis, aki műveiben ennyire aprólékosan valóságszerű és hatásában ilyen hátborzongatóan valóságon túli, mégha néhol öncélúan misztifikál is. Ez a maholnap 60 éves, markáns arcélű, példátlanul makacs és céltudatos író így vélekedik e tárgyban: „A legtöbb, amire vállalkozhatunk: világosan megírni a homályt." Általában pedig: „Évek óta már csak író volnék, s ez (mindent számításba véve) mintha több is, kevesebb is volna, mint ami azelőtt volt; az eldöntetlen évek, az ifjúság. Nyilván öregszem. Úgy esett, hogy soha nem tartoztam semmilyen csoporthoz, irányzathoz. Mindig vonzott, hogy igyekezzem a körön belül kívül maradni; azzal a naivitással, hogy így következetesebben maradhatok elkötelezett az emberrel szemben, akármilyen arculatát mutatja. Nem kifizetődő naivság; de újra se csinálnám másképp. „Örvendetesen szaporodó életművének egyes darabjai — a fölfigyeltető Magasiskoládal kezdődően az emlékezetes „öt egérről szóló jelentésen". Az atléta halálán és a Sau tuson át a válogatott Átváltozásokig és Pontos történetek útközben-ig — mind-mind ezt az emberi tartást, írói igényt igazolják. Bereck József FILM Apokalipszis most l—ll A múlt év legvisszhangosabb filmje kétségtelenül az amerikai Francis Ford Coppola cannes-i fesztivál-nagydíjas szuperprodukciója, az Apokalipszis most (Apocalypse Now = talán inkább Mai Apokalipszis) volt. A filmtörténetnek ezt a mindmáig legköltségesebb alkotását legendák egész serege lengi körül ; a forgatás körülményeinek (körülményességének, bonyodalmainak), valamint a hozzá tapadó, ám a film értékelése közben aligha számba vehető mindenféle pletykák nagydobra verése jó reklámfogásnak bizonyult: ebből a példátlan apparátussal készített, füstölgő háborús látomásból könnyen a kasszasikerek kasszasikere válhat, ha már most nem az). Jómagam is gyanútlan (s ezért őszintének is nevezhető) várakozással ültem be vagy egyórás pénztári sorbanállás után az egyik budapesti filmszínházba, hogy aztán csalódottan (megcsalatva?!) támolyogjak ki a vetítés végén a moziteremből két gyors feketével és két féldeci kisüstivel semlegesítve azt a rossz szájízt, amit ez a „valamiféle egzotikus dzsungelrémfilmmé' kerekedő történet (történet?; inkább többé-kevésbé sokkoló hatású* illetve sokkolni igyek vő filmképek láncolata) váltott ki bennem Nem mondom, Mr. Coppola a filmes eszkö zökkel boszorkányos ügyességgel (ügyeske déssel?) manipuláló mesterember, aki tech nikailag rendkívül gondosan megcsinált lát ványos film-monstrumot készített, ám a ké pei mögött alig van több holmiféle gyanús misztikummal fűszerezett, ámbár ennek eile nére is szimpla (tehát valamiképpen hamis, azaz kellően nem hitelesített) háborúellenes ségnél. A filmben annyi a vér, a halott, a borzalom, hogy a néző végül is érzéketlenül és kiüresedett szemmel bámul minderre; amit a rendező sokkolásnak, elidegenítés nek, figyelmeztetésnek szánt, váltakozó — ráérösebb vagy éppen sietösebb — tempó ban pergő képsorok unalmas egymásutánjá vá kerekedett. Az a baj, hogy Coppola túlbe csüli annak a meglehetősen vékonyka esz mei-filozófiai-politikai szálnak a teherbíró képességét, amelyre tagadhatatlanul becsű letes indíttatású produkcióját fölfűzi, s ígs történhetett meg, hogy ez a fonál a túlterhe léstől csakhamar el is szakadt, a rendezi további filmes megoldásai pedig néhány pil lanatig tartó lebegés után „lehullanak" a mozivászonról. S így minden technikai töké lye meg a „képi látvány elementáris volta’ ellenére is ez a film a napok, hetek, hónapok, évek múlásával föltehetően emlékezetemnek valamelyik nehezen hozzáférhető és egyre ritkábban nyíló „fiókjában" fog elraktározod ni. (tóth I.) FOLYÓIRAT Szovjet Irodalom Öt éve jelent meg először ez a Magyar Népköztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szovjet írószövetség által életre hívott havonként megjelenő folyóirat, amely a mér hetetlenül gazdag szovjet irodalom, valamint a hatalmas sok nemzetiségű ország kulturá lis életének bemutatására törekszik. A szer kesztőség aktivizálja a magyar írókat és for dítókat is, akik szovjet kollégáikkal irodalmi vitákat folytatnak a lap hasábjain, cikkeket közölnek szovjet szerzőkről és műveikről Mindezek után nem nehéz felismerni azt a tényt, hogy a folyóirat a kortárs szovjet líra és próza legjavának magyar nyelvű terjesztője A Szovjet Irodalom arra törekszik, hogy az érdeklődők olyan tehetséges alkotók mint pl Valentyin Raszputyin, Vaszilij Bikov, Fjodor Abramov vagy Eduardasz Miezselitasz, Ro bért Rozsgyesztvenszkij, Juvan Szesztalov és a többiek magyarra fordított művei által közelíthessenek napjaink szovjet literatúrájá hoz. A folyóirat tán legjellemzőbb vonásai a rugalmasság és a tematikai bőség. A művé szeti rovat felhívja a magyar olvasó figyelmét a szovjet színházi és zenei élet fontos ese ményeire, a film- és a képzőművészet jeles alkotásaira. A „Szemle" és a „Közös dolga ink" állandó rovatok közül külön említésre méltó az utóbbi, amelyben a két ország irodalmi életére, a fordításokra vagy közös társadalom-politikai témákra vonatkozó írá sok látnak napvilágot. A folyóirat egyre népszerűbbé válik és így mind több magyar olvasót ismertet meg a szovjet irodalommal és művészetekkel. Bárdos Gábor Jan Engleit játssza a főszerepet A napba rejtve című új lengyel filmben, Ireneusz Iredynski rendező alkotásában. A New Hampshire (USA) állambeli Croveton lakosai már sok mindent megszoktak. De amikor tavaly ősszel egy kanadai jávorszarvas jelent meg a főutcán, ők is kijöttek a sodrukból. A vadászok által véletlenül megvakított állat két személygépkocsit tönkretett, s midőn már a járókelőket is veszélyeztette, nem maradt más hátra, mint hogy agyonlőjék. Felvételünk tehát nem fotómontázs. A fémezett műszálból szőtt padlószőnyeget villamos áramkörbe (itt egy autó-akkumlátorhoz) csatlakoztatják, és a hőmérő máris 40 fokot mutat. Az NSZK-beli Bayer cég fémszálak helyett lényegesen könnyebb, vákuumban nikkelezett dralon-műszálat alkalmazott. Az uj típusú, mosható és antisztatikus fütőszövetből készült szőnyegpadló a hagyományos szőnyegnél alig valamivel nehezebb és nagy pontossággal szabályozható vele a hőmérséklet a jó közérzetnek megfelelően. 8
