A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-20 / 38. szám

I Vak Borcsa hosszan néz a falu és a dombok fölé. Fia után kutat az ép * szeme. Hangját kívánja a füle. Fekete a tél. Hó sehol. Még a távoli hegyekben sem. A szél szokatlanul meleget fúj, mint a lázas emberek szája. Csehországban is ilyen idő járja? Hetente, kéthetente jön a levél a laktanyából. Jó helye van a gyerekének. Jó koszton tartják. Nem is árválkodik a nagy idegenségben. Sok magyar fiú szolgál a kaszárnyában.

Belehallgatózik a reggel csendességébe. Sehol semmi nesz. Járókelő még csak mutatóban sem. Lustán, bódultán szendereg a falu. Mint a lomha medve téli álmában. Az emberek pihennek, nyújtózkodnak. Ünnepük a szabad szombatot. Nyomasztó a csend, és bolondos gondolatot szül. Vak Borosának történetesen azt juttatja eszébe, hogy félre kellene verni a harangot. Hadd szaladna ki a nép az utcára, a szabályozott patak két oldalára, amely úgy szeli ketté a falut, mint kés az almát vagy a kenyeret.

Nézi a temetőt a dombon, a falu fölött, ahová az ősök, ki tudja, milyen okból, a templomukat építették. És a köténye zsebéből zsebkendőt kotor elő. Felitatja vele a

MÁCS JÓZSEF

hallgat. Nem veszi le a szemét a gazdasszonyáról. Olyan kitartóan néz rá, mintha a gondolataiból akarna olvasni. Vak Borosának nem tetszik a kutya viselkedése. Rúg felé egyet, küldi be az urához.

— Ne bámulj rám úgy, hallod-e, mert még kiesel a szemeden. Lódulj be a gazdádhoz!

A kutya nem ellenkezik. Beszalad az udvarba, és bekéredzkedik a konyhába. Követni akarja ő is, mert már megint érzi karjában meg a derekában a köszvényt, de éppen akkor tűnik fel a kanyarban egy busz. Megvárja, míg átgördül a hídon, mig visszakanyarodik az Alvégről, s fel is paprikázódik. A

tói? A fiát keresnék, mert nem rukkolt be? Öt már kereshetik. Befellegzett szegénynek.

Barna Dani fedetlen fővel jön ki a kapuba, világít a kopasz feje. Milyen jó lenne, ha a kíváncsiság perceiben megnyúlna az ember füle. Oda tarthatná, ahová kell. Most a Barna Daniék kapujához. Vajon mit kérdez tőle a tiszti egyenruhás, és ő mit felel neki? Idegesen megigazgatja a kendőjét. Nincs megelégedve a házuk fekvésével. A falu közepén zajlik az élet. Ott történik minden.

Hegyezi a fülét, de nem hall semmit. Annál többet lát. A tiszti egyenruhás visszamegy a katonákhoz. Aztán rövid tanakodás után valamennyien elindulnak az Alvég felé. A téli nap gyorsan kibújik a ködfátyol mögül. Kiváncsi az egyenruhások útjára. Már a falu is szemmel tartja őket. Kendők, kalapok, meredt szemek és kopasz fejek tűnnek fel itt is, ott is. Barna Dani hajadonfőit követi a katonákat.

Hová, kihez tartanak?

— Pista! Harmat Pista! Gyere csak ki a hídra! De gyorsan gyere! Katonák jöttek a falunkba! — kiabálja az urának, és nyugtalanság fogja el.

— Ha jöttek, hát jöttek. Mi van abban? —

a helyére — duzzogja Vak Borcsa kedvetlenül, és egyre nyugtalanabb lesz, ahogy közelednek a katonák.

— Úgy kiabálna, hogy zengene a hangja! Édesapám, édesanyám, én jövök a feljebbvalóimmal. Hallaná mindenki — melegedik a Harmat István lelke, és már Vak Borosára is átragadna a lelkesedése, ha valami nem vonná még jobban figyelmét a katonákra.

Nem is azokra, hanem a világító fejű Barna Danira, aki megunva a tiszti egyenruhások kutyahűségű követését, nyakába szedi a lábát, előreszalad, és lihegve megáll a közelükben.

KATONASIRATO

könnyét. Ha sokáig néz messze, könnyezik a szeme. Aztán legyint. Elhessenti magától a bolondos gondolatot. Dehogy megy fel a toronyba. Elég a dombra felkapaszkodni vasárnap délelőttönként, temetéskor meg halottak napján. Persze esőtől olyankor óvjon az ég. Megboldogult apósa, szegény, nem semmiért fohászkodott haláltusájában úgy:

— Uram, Teremtőm, lehetőleg szárazságban szólíts magadhoz, amikor a porcfü úgy törik ketté, mint az emberi élet. Hogy a mindenkinek kijáró végtisztességet kellő komolysággal adhassák meg nekem!

Toronyról, temetőről tovább száll a tekintete. Már megint azt találgatja, merre lehet az a csehországi laktanya, amely szép nagy fiát nem engedi haza karácsonyra. Messzire sodródott szegény gyerek. Ö már csak tudja, hiszen megjárta Csehországot. Negyvenhét telén, zimankós időben, amikor még a kutyát sem verik ki a házból. Úgy melegítették egymást a fűtetlen vagonban, mint az állatok. Urak csinálják a háborút, a közönséges emberek meg elszenvedik.

Az élőknek még hagyján. Akárhová sodródnak. kényszerülnek, álmaikban hazajárnak, szeretteik körében élnek. Azoknak elviselhetetlen a halál is, akiket idegen föld takar. Két falubelijének, apának és fiának a templom falára helyezett márványtáblán a nevük.

Bús Bence, született 1880-ban, hősi halált halt 1915. március 15-én, teste Valjevoban

Ifjabb Bús Bence, született 1903-ban, meghalt 1945. április 4-én, teste Weissendorfban

Megborzong az ijedtségtől. Pedig csak a kutya vakkantott a háta mögött. Ha előtte nyitja ki a pofáját, biztosan nagyot rúg bele. így azonban csak mogorván rászól:

— No, mi az, mit ugatsz? Nem kaptál enni? Nem is kapsz, ha ijesztgeted a gazdádat!

A kutya mintha értené a szidalmat, engesztelő vonításba kezd, majd hirtelen elvezető úgy hajt el mellette, hogy észre sem veszi.

— De nagyra vagy, törjön ki a rossz! Nem esne le a korona a fejedről, ha köszönnél! — duzzogja az orra alá, miközben tekintete a buszban ülő aranygombos, tiszti egyenruhás katonákra téved.

És már találgatja is, mi szél hozza őket Kisbellénybe. Évforduló, ünnep? Tudomása szerint nincs ilyen decemberben. A karácsonyra meg még várni kell. Fúvószenekar tagjai, úgy ítéli meg, amint szállnak ki a buszból, és jobbra-balra néznek, mintha máris helyet keresnének maguknak, ahová leülhetnek. Május elsejéken jár ki hozzájuk a városból egy fúvószenekar. Szórakoztatja őket.

Nézi a katonákat, és a zsebkendőjével időnként felitatja a könnyet. Nem tud ellenszenvet érezni irántuk. Akármiért jönnek, katonák, akárcsak a fia a távoli kaszárnyában. Bárcsak a gyereke is köztük lenne! Nagy vendégséget csapna. Csorogna a tyúkok vére. Nem sajnálná az ételt.

A tiszti egyenruhás katonák csoportba verődve tanakodnak a megállónál, mintha tévedésből szálltak volna ki a buszból Kisbellényben. Aztán az egyik megembereli magát, és bekiabál Barna Daniékhoz, ahol nemrég feketébe öltözött a család és az egész rokonság. A fiával cimboráskodó gyermeküket agyoncsapta a villám a szövetkezet szőlészetében. Megfeketedett a teste, mintha tüzből vették volna ki. Sajnálta nagyon a fia legjobb barátját, de a halálos kimenetelű szerencsétlenségben vigasztalást is talált. Itthon van, a temetőben. Az ö gyereke meg ki tudja, hogy hol?

Nemrégen rukkolt csak, s akármilyen volt is utána a sóvárgása, enyhíthette a fájdalmát azzal, hogy jó helyen van abban a csehországi kaszárnyában. Akárhogyan is nézi, jobb élni akárhol, mint porladni itthon a temetőben. De mit akarnak a katonák Barna Danimorogja az orra alá az ura, és megigazgatja magán a ruhát. Mintha nem is a konyhából, hanem az ámyékszékből csapódott volna ki.

Hátra néz, nem előre a termetre vékony ember, pedig hátul csak a megszokottat látja. A keresztben elfekvő csűrt és a csupasz, égnek meredő gyümölcsfákat, meg a hasznavehetetlen ekét, boronát, vetögépet a csűr oldalánál. Meg az istállót és a disznóólát.

Nem ért még ki a kapuba, de a ruhájából áradó büdöset már érzi a Vak Borcsa orra. Nemrég jött haza a szövetkezeti telepről. Ruhájába, húsába, talán még a csontjába is beivódik az állatok szaga. Hiába fürdeti, mosdatja, nem használ semmit.

— Inkább ki se hívtalak volna! Megjelentél az udvaron és már érzem a szagod. A katonák is érezni fogják. Szégyellhetem magam miattad — szidja az urát Vak Borcsa, de a szemét nem veszi le a katonákról.

— Valóban katonák ezek! Méghozzá tisztek! — áll ki a kapuba Harmat István. — De örülnék, ha a fiam hozná látogatóba a feljebbvalóit. A csomag csak csomag. Az itthoni az igazi, az asztal körül. Sajnos, nincs közöttük. Hogyan is lehetne közöttük? írta volna, készüljünk, ne érjen váratlanul a látogatás.

— Bizony, már integetne, kiabálna, ha köztük lenne. Hogy ne bámészkodjunk, szaladjunk be, tegyünk rendet, rakjunk mindent

— Rossz hírt hoznak — mondja.

— Ezek? — mutat Vak Borcsa a katonákra, s a meleg zefírkendő alatt egyszerre úgy kopog a szíve, mint jeges eső a háztetőn.

— Ők — komorodik el Barna Dani.

— Mi az a rossz hír? — kérdezi hamuszínü arccal Harmat István.

— A fiatok halott!

— Mit beszélsz? — fordul gúnyosra a Vak Borcsa hangja

— A fiatok halott! Megtudjátok mindjárt. Ha nekem nem hisztek, hisztek majd a katonáknak — mondja, és az izgalomtól remeg a szája széle.

— Szeretnéd, mi, ha holt hírét hoznák a gyermekemnek. Ha a mi fiunkat is ott tudhatnád, ahol a tiéteket. Ha mi is veletek gyászolnánk a gyermekünket. Csakhogy ö él. Nemrég irt levelet. Jól van, egészséges. Oszt az egészséges ember nem hal meg, csak a beteg. Hiába szeretnéd! — döfögeti tűhegyű szavait Barna Dani leikébe Vak Borcsa.

— Borcsa, Borcsa, hagyd abba, ha van istened! — hangzanak tompám, ijesztően a Barna Dani szavai.

A közelükben már puskalövésként csattannak a katonák léptei. A falu apraja-nagyja ott zajong körülöttük. Vak Borcsa riadtan széttekint. Mintha most fontolgatná: talán még nem lenne késő megiramodni, világgá menni. Megbújni az erdőben, vagy futni a csehországi kaszárnyáig, ahová a gyermekét vitték. Megbizonyosodni, hogy él, egészséges, jól van. Ahogy legutóbbi levelében irta. De a halálhír-rémület fogva tartja. Megbénítja a lábát.

Barna Dani sebzett lélekkel félrehúzódik. Megdörzsöli a feje búbját. Vak Borcsa meg áll a hídon kővé meredten. Az ura karjába kapaszkodva nézi a köréjük sereglő katonákat. Fenyegetően vág a nadrágjuk éle, és tükörfényes a félcipőjük.

Az egyik katona, talán az, amelyik Barna Danival tárgyalt, megpöccinti előttük a tiszti

10