A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-20 / 38. szám

sapkája siltjét. Illemtudóan a bokáját is ősz szeüti.

— Harmat Istvánékat keressük — mondja csehül.

— Nem értjük. Magyarul tessék — szólal meg rekedt hangon Vak Borcsa. Az ura is helyeslőleg bólint.

Egy másik tiszt lép eléjük. Fekete, mokány férfi. Kiejtéséből ítélve csallóközi vagy mátyusföldi. S magyarul mondja a magyarul is érthetetlent.

— István bátyám, Borcsa néném, a fiuk meghalt!

Harmat Istvánnak megremeg a lelke, mint a nyárfalevél. Vak Borcsának meg egészen férfiasra változik a hangja. Mikor megszólal, maga sem ismer magára.

— Meghalt? Mi történt vele?

A fekete, mokány kinézésű tiszt, a magyar fiú, együttérzően lehajtja a fejét.

— Véletlen baleset. Ennél nem is mondhatok többet. Sajnáljuk, és együtt gyászolunk magukkal!

— Nem tudhatjuk meg, mi történt a fiunkkal? — méltatlankodik Harmat István, és mintha még jobban csonttá-börré soványodna.

— Nem is láthatjuk? — háborog Vak Borcsa, és fél szemével körülpillant a kapujukhoz csődült embereken.

— Minden percben megérkezhet a halottaskocsi. Bár nem szabad felnyitni a koporsót — mondja a tiszt, és visszalép a csopórtjához.

— Nem szabad látni a fiamat, akit a világra szültem? Nem szabad megsimogatnom a homlokát? Hallod, Pista, mit kívánnak tőlünk? — jajdul fel Vak Borcsa.

— Úgy kell tennünk, ahogy kívánják. A katonasággal nem lehet kukoricázni. Én is hordtam egyenruhát, és tudom, hogy az embert békében is érheti baj. Majd kiderül, mi történt. Egyszer minden kitudódik — vigasztalja Harmat István a feleségét, aki már úgy sír, hogy folyik az arcára a könnye.

— Jaj, fiam, drága gyermekem! Ha igaz, amit a katonák mondanak, nem élem túl, nem élhetem túl — temeti tenyerébe az arcát.

— Annak higgy, amit a szemeddel látsz! Még nem láttuk holtan a fiunkat. Majd akkor tudunk többet, ha megérkezik a koporsó — beszél a felesége lelkére Harmat István.

— Meghalt, érzem. Az anya szíve mindent megérez. Már reggel is azért álltam ki a kapuba, mert éreztem a halálát. Ez a nagy fekete tél a bajra figyelmeztetett. A gyászunkra. Jaj, fiam, gyermekem, mért rajtunk az isten verése?

— Tartsd magad! — biztatja az ura.

Aztán elfogy a szavuk. Nyöszörögnek csak,

mint a megvert kutya. És arra néznek, ahonnan a busz begördült a faluba. Ahonnan a halottaskocsi érkezését várják. Nemsokára fel is tűnik az országút kanyarulatában. Katonák vezetik a gépjárművet, a világ legfeketébb gyászkocsiját. Ők már nem érdeklődnek. Oda hajtanak egyenesen, ahol a csődületet találják.

(Befejezés a következő számban)

ABSOLON FELVETELE

Poétikai iskola KONCSOL LÁSZLÓ:

VÁLTOZATOK

11. SZAPPHOI STROFA

Mord füzek közt áttüzel im az alkony, vén halász gubbaszt ma a rőt folyónál. Majd kihuny a láz, ha az este eljö: leskel az éj is.

Gólyapár méláz odafenn a malmon, tücskök édes nászdala zeng a fű közt, telt kalász bóbiskol a sűrű estben: őre a csillag.

Könnyű szárnyán szörny uhu száll az égen, sarjufű közt kis nyuszi játszadozgat, róka siklik loppal a vadcsapáson.

Harsan a vészjaj!

Arra,int, hogy lessed az esti rétet: hol közelget s merre az ősi ellen. Fölfigyel rá, s rebben a gólyapár most.

Leple az éjjel.

13. ALKAIOSZI STROFA

A fűzfalombok közt tüzel át az ég, de tudja mind, hogy kései már a láz. A vén halász a parton ül most, s ott lapul ím a nagy éj a bércen.

Malom gerincén lessed a gólyapárt, s tekintsd, ha fáradt s hajlik a telt kalász. Egy csillag-ör az esti égen.

Száz tücsök éneke zeng a fü közt.

Sötét bagolyszámy siklik a rét fölé, a sarju mélyén kis nyuszi játszogat, s mohó pofájú róka szaglász. Harsan a vészjaja sok madárnak.

E jelt figyeld, hogy messze kerüld a vészt, s ha jö a reggel, édes örömre kelj.

A gólyapár föl is neszei rá, és beborítja az éj a földet.

1 2. LEONINUSOK

Mord ma a fűzfa a parton: lombjai közt süt az alkony.

Tudja a lomb s a kalász: ellobban ma e láz. Árny ül a viz szélén, horgával a part meredélyén. Dombjaidat ne keresd: ott lapul ím a nagy est. Csöndjét váltva keleppel a malmon gólya mereng el. Mély álomban a mag, szunynak a kis madarak. Őrcsillag van az égen, fönt ég lángja ma kéken. Áll a tücsök-vigalom, nász-zene: nincs nyugalom. Nézd, egy vad bagoly árnya besiklik a réti homályba.

Sarju ölén aranyos kisded nyúl szaladoz. Róka megy éppen sóvár loppal a nesz-teli éjben. Torkok vészjaja száll: jajgat a réti madár. Erre a vészriadóra figyel s fölrebben a gólya. És mindent, ami él, el-beborít a vad éj.

14. HEXAMETEREK

Mord fűzfáknak lombjai közt tüzel által az alkony, nem rettennek a hűlő láztól mégsem a lombok.

Vén a halász, aki ott gubbaszt a folyó vize szélén, s távoli hegy taraján készül már jőni az éjjel. Omladozó vízimalmon két szép gólya mereng el, s tücskök cimbalmát veri vissza az alkonyi vízpart. Kék csillag ma az őr odafenn a világtalan égen, s föld fele hajlik már a kalász, mert húzza az álom. Széttárt szárnyú sötét bagoly úszik a réti homályba, hűvös sarju ölén egy kis nyúl játszva cikázik.

Róka oson sóvár izzású szemmel az éjben, s hallod nyújtott vészjajait sok réti madárnak. Tüstént fölneszei erre a jelre a malmon a gólya, s el-beborit holtat s elevent a titokteli éjjel.