A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-13 / 37. szám

OGYESSZA

Több mint egymillió lakosával Ukrajna harmadik legnagyobb városa, a „szovjet Riviéra" központja. Festői fekvése, urbanisztikai elrendezése, pompás épületei és emlékművei miatt méltán érdemelte ki a „Fekete-tenger gyöngye" nevet.

A kikötőből, illetve a parti sétányról az Eizenstein-filmből ismert, világhírű Patyomkin-lépcső vezet fel a 27 méterrel magasabban fekvő Primorszkij bulvárra. Összesen 192 lépcsőfokból áll. Föntről jól belátható a Fekete-tenger legnagyobb és legkorszerűbben gépesített szovjet kikötője. Gorkij maga is rakodómunkásként dolgozott itt 1891-ben.

A Primorszkij bulvár tulajdonképpen hatalmas tér, amelyet két félkör alakú diadalív határol. A városi tanács épülete előtt áll a Puskin-emlékmü. A nagy orosz költő 1823—1824-ben lakott — déli száműzetése idején — Ogyesszában.

A városi tanács épülete közelében álló, 1825-ben alapított Archeológiái Múzeumban 150 ezer kiállítási tárgy mutatja be a terület őslakosságának egykori életformáját. A múzeummal szemben van a hatvanas évek elején megnyitott Tengerészeti Múzeum.

IMem messze innen, a Színház téren áll az 1887-ben megnyílt híres ogyesszai Opera- és Balettszínház. Ezt nemcsak kívülről csodálhattuk meg, de az 1500 nézőt befogadó, gazdag aranydíszítésű teremben pompás balettműsorban gyönyörködhettünk.

A Nagy Honvédő Háborúban az ogyeszszaiak 1941. augusztus 7-től 69 napon át álltak ellen hősiesen a hitlerista csapatok ostromának, de a város végül mégis elesett. A harc azonban folyt tovább, az ellenállás, a partizánmozgalom központja Ogyessza katakombáiban volt. A megszállás éveiben itt dolgozott a városi pártbizottság, működött a partizánok rádióállomása, itt voltak fegyver- s élelmiszerraktáraik. Csak gyertyával, kettesével lehet bemenni. Amikor beértünk a katakombák közepébe, mindenkinek el kellett oltania a gyertyáját, hogy érzékeljük a csendet s azt a sötétséget, amelyben az ellenállóknak évekig élniük kellett. A fasiszták ágyúval lőtték a katakombák bejáratát, de a föld alatti Ogyesszát nem tudták bevenni. Ogyessza, amely 1944. április 10-én érte meg a felszabadulást, méltán kapta meg a „Hős Város" kitüntető címet.

KIJEV

A Szovjetuniónak talán a legszebb fekvésű városa. A Dnyeper folyó két partján települt. A jobb parti városrészek dombos területen, a bal parti negyedek síkságon épültek, akárcsak Budapesten. Egyike a legősibb orosz városoknak, erre utal a krónikában szereplő megjelölés: „Az

orosz városok anyja". Rengeteg a fa, különösen magas jegenyefából látni sokat; parkok, zöld sávok hatalmas területeket borítanak be, s ugyancsak rengeteg virágot látni. Aki Kijevben jár, naponta két perccel meghosszabbodik az élete, mondja idegenvezetőnk, mivel a ligetek parkerdők levegője kedvezően hat az egész ségre.

Kijev az Ukrán Szocialista Köztársaság fővárosa; lakosainak száma meghaladja a kétmilliót. A Szovjetunió legjelentősebb ipari és kulturális központjainak egyike. Főutcáján, legforgalmasabb útvonalán járva, a hatalmas házak, háztömbök között szinte törpének érezzük magunkat. A Krescsatyik épületeinek homlokzata egységes képet mutat: földszintjüket félmagasságban vörös terméskő borítja, felső

emeleteik világos kerámia borítása derűs hangulatot ad ennek az útvonalnak.

Nehéz lenne felsorolni az ukrán főváros valamennyi műemlékét, a kulturális és sportlétesítményeket, amelyek a dolgozók művelődését, sport- és testnevelési, pihenési, szórakozási igényeinek kielégítését szolgálják.

A város régi negyedének macskaköves utcái, terei történelmi hangulatot árasztanak. Itt van a Bohdan Hmelnyickij tér, névadójának, az ukrán szabadságharcosnak lovasszobrával. Mögötte áll a Szofijaszékesegyház és kolostor jellegzetes épülettömbje az egykori metropolita rezidenciájával.

Kijev legtöbbet emlegetett, világhírű műemléki épületcsoportja, a Pecserszkaja Lavra (Barlangkolostor) tette rám talán a legnagyobb benyomást. A ma is egyházi célokra használt részek mellett az épületek jórészt múzeumi célokat szolgálnak. A Lavra mai összképe az ukrán barokk építkezés lenyűgöző élményét nyújtja.

A kolostor főbejárata fölött emelkedő Szentháromság-templom és a déli kaput koszorúzó Mindenszentek temploma az ukrán egyházi építkezés remeke. A főtemplomot, valamennyi közül a legpompásabbat, az Uszpenszkij-székesegyházat azonban 1941-ben a fasiszta megszállók teljesen elpusztították, ma csak romjai állnak. Az Alsó Lavrában vannak a szerzetesek barlangcellái.

A szovjetunióbeli és a külföldi föld alatti vasutak közül a legmélyebben épült és talán a legszebb a kijevi metró. Nevezetes személyiségek: írók, tudósok, művészek hatalmas márványszobrai, pompás mozaikok és freskók díszítik az állomások csarnokait. A Krescsatyik metróállomás emeletén működik Kijev legnagyobb vendéglője. Ez a metróállomás egyúttal a sikló szerepét is betölti: aki az egyik oldalon a mozgólépcsőn leereszkedik a mélybe, a szemközti mozgólépcsőn feljuthat a Dnyeper fölött emelkedő hegyre. Az itteni hatalmas parkban áll Szent Vlagyimir szobra. Fentről csodás kilátás nyílik a Dnyeper túlsó — lapos — partján elterülő új városrészekre.

Kijevben — mint más szovjet városokban is — szokás, hogy esketés után a fiatal pár s az egész násznép első útja az elesett hősök emlékművéhez vezet, ahpl a menyasszony elhelyezi csokrát és a násznép a magával hozott sok-sok virágot. Személyesen győződtünk meg róla, hogy még a zuhogó eső sem gátolja őket abban, hogy leróják hálájukat s kegyeletüket. Kijevben a Nagy Honvédő Háború hőseinek örök dicsőségét hirdető parkban 26 m magas sötétszürke gránit obeliszk lábánál az Ismeretlen Katona sírján örök tűz ég. Egész virágkosarakat, rengeteg friss virágot láttunk itt. Azért helyezik el őket itt az emberek, mert sokan nem tudják, hol, merre fekszik elesett hozzátartozójuk.

Ukrajna fővárosa különösen sokat szenvedett a második világháborúban, 1941. szeptember 21-től kezdve a hitlerista csapatok rémuralma alatt állott. Tömeges gyilkolás, rablás, fosztogatás, rombolás, terrorcselekmények jellemezték ezt az időszakot. A megszállás két és fél esztendeje alatt mintegy 200 000 embert öltek meg a fasiszták Kijevben, s amikor 1943. november 6-án kitakarodtak, romhalmazt hagytak maguk után. De Kijev feltámadt romjaiból, újjáépült, s szebb, mint valaha.

HAJTMAN KORNÉLIA

Felvételek: Adam csík Ferenc (2) és archív

MŰTÉTRE

VÁRVA

1. A BIZOTTSÁG ELŐTT

Fél órával a félfogadási órák megkezdése előtt tíz-tizenkét nő ül a terhességmegszakítási kérelmeket tárgyaló bizottság ajtaja előtt. Hallgatagon várakoznak, csak néha-néha elegyednek szóba egymással.

„Magának volt már abortusza ?"

„És magának?"

Vajon hány nő lehet tizenöt és ötven között, akinek volt? És hány olyan, akinek nem? És mennyinek lesz jövőre, három vagy öt év múlva?

A statisztikai adatok nem riasztóak. Mióta a fogamzásgátló tabletták s egyéb védekezési módszerek használata elterjedt, csökkent az abortuszok száma. Az orvosok közül a derűlátóbbak azt állítják, hogy ma már az iskolásgyerekek is tudják, hogyan kell védekezni. Ám a statisztika is az élére állítható, mondván, miért kockáztatják a nők közül olyan sokan a művi megszakítást, ha különböző védekezési eszközök is rendelkezésére állnak?

Az abortusz komoly dolog. Néha azonban egészen derűs percek is adódnak a bizottságok munkájában. íme, egy példa:

„Hányszor figyelmeztettem, hogy ne csináljon semmi olyasmit" — bizonygatta egy édesanya, akinek tizenhat éves lánya terhességmegszakítási engedélyre várt. „Asszonyom" — hangzott a nőgyógyász válasza —. „nem csak azt kell mondani, hogy ne csinálja; hanem azt is, hogyan védekezzen!"

Persze, nemcsak ilyen kedélyes vélemények hangzanak el a terhességmegszakítási kérelmek tárgyalása közben, hanem sokkal, de sokkal szigorúbbak is, hiszen egy-egy félfogadási napon néha huszonöt-harminc kérelmet is el kell bírálni. A várakozók között találni tizenöt éves diáklányt és negyvenöt éves, kétgyerekes családanyát. Találni lányokat, elváltakat, férjes asszonyokat; gimnazistát és egyetemi hallgatót, hivatalnoknőt és gyári munkásnőt, vendéglátóiparban vagy egészségügyben dolgozó nőket. Ami viszont ennél meglepőbb: negyedéves orvostanhallgatót is.

„Nem védekezett?"

„Nem."

„Miért nem?"

„Az évfolyamunkban az egyik lány elterjesztette, hogy a tablettáknak mellékhatásuk van. Azóta nem szedtem."

„Miért nem kérdezett meg egy nőgyógyászt? Akár bent az egyetemen?"

„Őszintén szólva nem jutott az eszembe."

Egy harmincnégy éves laboránsnő következik. Amig együtt élt a férjével, fogamzásgátló tablettát szedett. Aztán elváltak, és ő abbahagyta a gyógyszeres védekezési módot. Nemrég új kapcsolata kezdődött; és röviddel később a következmények is jelentkeztek.

„Azt gondoltam, nem leszek rögtön terhes" — mondja a bizottság előtt a laboránsnő.

H. J. egy tervezővállalatban rajzolónő. Korábban vidéken élt, de mivel a házassága nem sikerült valami fényesen, hát otthagyta a férfit és följött a fővárosba. Rövidesen válik és férjhez megy újabb partneréhez. H. J. elfogadja a bizottság érvelését és a második házasság reményében meg fogja szülni a gyereket, mert mint mondja: ö is, leendő férje is szeretnének gyereket, csupán nem akart állapotosán megjelenni a bontóperi tárgyaláson ... Az ÁB-bizottság elnöke megígéri: levélben fogja megkérni az illetékes bíróság elnökét hogy tűzzék mielőbb hapirendre H. J. válóperének tárgyalását.

Egymás után három fiatal anya lép a bizottság elé. Tudatlanságból, gondatlanságból estek teherbe. Az egyik azt hitte, hogy szoptatás közben semmiféle tablettát sem lehet szedni, a másik kettő akkor jelentkezett csak fogamzásgátlóért az orvosnál, amikor már terhesek voltak.

A félfogadási órák befejeztéig húszon-, hat esetben kell döntést hoznia a bizottságnak. Vajon milyen szempontok alapján születnek az igenlő vagy a visszautasító döntések?

A bizottságvezető főorvos véleménye szerint: „Elsősorban az egészségügyi

szempontokat kell figyelembe venni, nehogy a művi beavatkozás esetleg tartós károsodást okozzon a teherbe esett nő szervezetében. A bizottság feladata emellett, hogy mérlegelje a születendő gyerek, az anya és a társadalom együttes érdekét. A bizottságban váltakozó orvosok sokakat páciensekként vagy korábbi szülések alapján személyesen is ismernek, ami nagy mértékben hozzájárul a kérvényezők szociális helyzetének és családi körülményeinek megismeréséhez. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nők többsége nem ok nélkül, pusztán könnyelműségből fordul a bizottságokhoz."

Persze, kellemetlenebb, teljes nyíltságot igénylő helyzetek is nemegyszer akadnak az ÁB-bizottságok munkájában. Például amikor szülők hozzák kiskorú lányukat. Apák és anyák, szégyenkezve, félve a szomszédok és az ismerősök véleményétől. Kiskorúaknál egyébként is szükséges a szülő engedélye a művi terhességmegszakításhoz. Ha viszont a szülő — mintegy „kitagadva lányát" — nem hajlandó eljönni, akkor a bizottság határozata pótolja ezt az engedélyt.

Érdekes, hogy nemcsak tizenéves „csitrik", hanem negyvenen fölüli, érett nők is meg-megjelennek a bizottságok színe előtt. Többségükben helyesen tudják, hogy a negyvenedik év után csökken a fogékonyság, de még ilyenkor sem ringathatja magát senki abban a hitben, hogy nem maradhat terhes. Példa erre annak a negyvenhat éves elárusítónőnek az esete, aki fiatalon hosszú évekig kezeltette magát, hogy gyereket szülhessen; és most, kezelés nélkül, teljesen váratlanul lett terhes. A bizottság véleménye ebben az esetben: tiszteletben tartják a terhességmegszakítást kérelmező asszony véleményét, hogy ebben a korban nem meri már vállalni a szülés és a gyermeknevelés fáradalmait. (Folytatjuk)

17