A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-13 / 37. szám

mmš

Köblös Gyula

— Nincs a szervezetnek saját csoportja? — kérdezem beszélgető társamtól, mert közben kiderült, ö a legilletékesebb: a helyi szervezetnek is elnöke, nemcsak a nemzeti bizottságnak.

— Nem dicsekedhetünk. Egy-egy énekest még színpadra tudunk állítani ha nagyon

A síremlék

kell, de egyébre nem futja. A műkedvelő csoport szervezése a pedagógusok feladata lenne. De ök nem itt laknak, ingáznak. Még az óvónők is.

— Nincs „bennszülött" tanító a faluban?

— Van, több is, de vagy elköltöztek, vagy másutt dolgoznak s innen ingáznak. Most

javulás várható, mert egyikük, Mórik István hazajött, számítunk a segítségére, meg is ígérte.

Azért nem telik eseménytelenül a nyár Kaposkelecsényben sem. A szabadtéri színpadot, a vidámparkot, ahogy ott mondják, jól kihasználják. Itt rendezik meg az Ungvidéki Dal- és Táncünnepélyt, majd később az aratási ünnepélyt. A Szőttes is gyakori vendégük. Az idén ugyan hűtlen lett. Nagykaposon lépett fel. Bár csak három kilométer az út, mégis fáj a hűtlenség. Hiszen szinte hazavárták őket. Számos táncuknak — például a Botolónak — itt gyűjtötték az anyagát.

Mire bealkonyul, megelevenedik a falu, főként munkából hazatérő emberekkel. Még elcsípjük a kultúrházat takarító asszonyokat.

— Rendbe kellett tenni ezt is. Hogy fogadnánk a Tháliát? Nem játszhatnak düledező kultúrházban! Új ablakokat, székeket, padlózatot vettünk. Bele is fáradt a nép a sok társadalmi munkába, elhiheti.

Elhiszem, mert meglátszik a falun. Parkosításra, tujafák ültetésére is futotta az erejükből. Csak úgy virít a salvia az ötágú csillag formájú virágágyásban. De nem lenne teljes a falukép, ha nem szólnék a Csillagtanyáról. Ez pedig nem más, mint a helybeli péró.

Százhuszonhét lakosa van. A nehezen nevelhető társadalmi réteghez tartoznak. Egyötödük most is állami felügyelet alatt áll. Furcsa versenyszellem volt náluk divatban. Abba fogadott két pajtás — meglett férfiak —, hogy kinek lesz hamarabb több gyermeke. A tizenhatodik újszülöttnél dőlt el a verseny. A két asszonyt egyazon napon, ugyanaz a mentőautó szállította a szülészetre. Mindössze egy óra volt a „győztes" előnye.

Ahogy közeledünk, körénk gyűlnek a péró lakói. Az első putrihoz pont most építenek egy szobácskát.

— Jön a tél, hová legyen a sok pulya? — hangzik az ésszerű magyarázat. A szabad ég alatt füstölgő tűzhelyen fö a vacsora. Mire megérkezünk, már bozótba rejtették a fazekat. Nehogy belenézzünk. Talán kétes eredetű, amiből az ételt főzték? Vagy csak megszokásból, ősi ösztönből féltik, ami az övék? Ki tudja. Amott gyúródeszka, rajta kupacba szórt liszt, tetején só.

— Mi készül ebből? — kérdezem.

— Jé, a nagysága tud magyarul ? — csodálkozik a kérdezett.

Égő toll kesernyés füstjét hozza a szél... Fél óra múlva az áruház előtt ismét találkozunk.

— Bitofkát kapnak a cigányok? — fordul felém a sovány fiatalasszony.

— Riportot írok a faluról s beleveszem magukat is — felelek, azután észbe kapok. A riport szó ismeretlen lehet számára. És egyáltalán, tud ez az asszony, aki olyan idős lehet, mint én írni, olvasni? Újságot veszek elő, mutatom a betűket. Szégyenkezve elfordul. Az ö sorsa már megpecsételődött. Éli tovább anyja, nagyanyja kínos-keserves, gonoszságban, szennyben, testi-lelki szegénységben tengetett életét. És várja a változást. Álmai netovábbja a „bitofka", az új lakás. Mert hallotta valahol, hogy abban szebben, jobban élnek az emberek. Egyszer tán rájön, hogy az élet szépségét nem a betonfalak adják. A vályogház is lehet tiszta, világos. Sok nagy ember született már olyanban. Töprengésemnek az elnök invitálása vet véget.

— Nézzük meg a lőteret s a temetőt.

A lőtér büszkesége a falunak. Már kerületi bajnokságot is rendeztek itt.

Nem szeretem a temetőket. A sírok csendjétől mindig megborzongok. Egyszer elmegyünk, de miért kell azt emlegetni? Van, amit mégsem feledhetünk. Amire örökké emlékeznünk kell! A háborúban elesett fiatal katonákra. Egy édesanya, valahol a Szovjetunióban, azt mondta: Ha mezítláb is kell járnom, megkeresem a fiaim sírját. Anélkül halt meg, hogy egy szál virágot, egy marék földet hozhatott volna Kaposkelecsénybe. Mert itt nyugszik a harmincegy évesen elhunyt Filip Andrejevics Smelev főhadnagy. A falu felszabadításáért vívott harcokban esett el, harmincöt társával együtt. Az anya nővérének a családja folytatta a kutatást. Amikor megtalálta az öccsét, és eljött a sírhoz, az egész falu elkísérte. Vele sírtak, átérezték fájdalmát. A nyelv nem szabott határt a megértésnek.

Először jártam azon a tájon. Két nap alatt megszeretni lehet, de megismerni nem, az ott élő embereket. Mi azt mondjuk, keletiek, s értjük alatta a Kassától (Košice) távolabbi helységek népét. Ők nyugatinak mondanak minket, pedig a különbség közöttünk úgyszólván semmi. A gondok, örömök azonosak. Csak a távolság választ el. A riporter, ha eljut odáig, nem bánja meg. Mert ott is azt látja: épül, szépül, gyarapodik az ország.

FISTER MAGDA

(Prandl Sándor felvételei)

13