A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-13 / 37. szám
LIPPAI JÁNOS KERTJE Hajdan élt tudós magyarok, feledhetetlen emlékű államférfiak, külországokban bolyongó, de szüntelenül haza vágyódó deákok, jónevű toliforgatók és névtelen honfitársaink hazafias érzelmű levelei, az ellenség prédájává lett ország állapotáról keserű szavakkal tudósító beszámolói és a tudományok tiszteletére nevelő írásai sorjáznak ebben a sárgásbarna fedelű, szemrevaló könyvben, amelyet mostanában igencsak gyakran lapozgatok. A címe szerény és keresetlen (talán túlságosan is az), mégis vonzó és sokat sejtető: Magyar gondolkodók 17. század. E kötet segítségével ismerkedem most, némiképp megkésve (nyugodtan bevallhatom, elvégre nemcsak nekem kellene pironkodnom miatta), egy régenvolt korszak magyar szellemi életével, amelyet akár — Kardos Tibortól kölcsönözve a szót — „virtuálisnak" is nevezhetnék, hiszen mozaikkönyveit és cserépdarabjait a kései utódok mégoly lelkes igyekezete és kitartó szorgalma sem lesz képes már a valóságot híven visszaadó, lyukakkal s repedésekkel nem csúfított freskóvá összeilleszteni. Ismerkedem és csodálkozom. Nem mintha eddig nem hallottam volna a 17. század magyar történelméről és irodalmáról. Elvégre Pázmány Péter és Apácai Csere János nevét gyakran emlegették a gimnáziumban. Zrínyi Miklós munkássága érettségi tétel, eposza kötelező olvasmány volt, s Móricz Zsigmondnak e hősi és mozgalmas kort ábrázoló nagyszerű regényét — az Erdélyt — tanári felszólítás nélkül is illett elolvasni. Később Szerb Antal Magyar irodalomtörténet-e meg Németh László esszéi és drámái jóvoltából bővíthettem ismereteimet, s amit ők nem mondtak el. azt megtaláltam (illetve megtalálni véltem) Féja Géza és Nemeskürty István könyveiben. De most már látom, milyen kevés ez ahhoz a lenyűgözően hatalmas gazdagsághoz képest, amely rejtve maradt előlem. Mert mit ér a már-már elevennek ható arckép, s a legragyogóbtr jellemzés is, ha nem olvassuk magát az eredeti művet, ha nem ízlelgetjük stílusát, ha nem tapintjuk vérbö mondatainak lüktetését és nem érezzük szellemének szűrőrendszereket elkerülő sugárzását ? Az utókor mindig hajlamos arra, hogy önnön képéhez igazítsa a letűnt századok történelmét; összefüggéseket lát ott, ahol legföljebb véletlen hasonlóságok vannak, ugyanakkor eredetinek vél dolgokat, amelyek létrejöttében gyanítható a ráhatás. Nem is szólva a múltat vizsgáló elme előítéleteiről (avagy: „prekoncepcióiról"), nehezen leplezhető személyiségjegyeiről. Szerb Antal öszszefoglalásaiban alig regisztrálom a mondanivalót, mert minduntalan a fölényes tudásról árulkodó elegáns stílusra kell figyelnem; Németh László szenvedélyektől fűtött esszéiből és drámáiból sem a kor szereplői szólnak hozzám, hanem az arcvonásaikat és a ruháikat magára öltő író. Talán még a krónikaíró vállalkozhat leginkább a siker reményében a múlt kivallatására és bemutatására, de tárgyilagos (vagy annak tetsző) megállapításaiban, felsorolásainak és adatainak özönében rendszerint menthetetlenül elvész a kor szelleme. Tehát tegyük félre az esszéket, az összefoglalásokat, a kommentárokat és a krónikákat? Szó sincs erről. Olvasni kell őket, figyelmesen és elfogulatlanul — de az eredeti művekkel együtt! Igaz, a mai kor emberének van egy igen rossz szokása: állandósult időzavarára hivatkozva szinte kizárólag lexikonokból meríti ismereteit, s nem hogy az eredeti müvekre, de még a kommentátorokra sem kíváncsi. A televíziót bekapcsolja ugyan, ám nem nagyon figyel oda, s az újságnak, könyvnek sem jut sohasem a végére, mert elnyomja az álom. Én azonban mindezek ellenére is bizakodom. Hiszem, hogy nem reménytelen vállalkozás egy régi, csak kevesek által figyelemre méltatott kor írástudóinak műveiből antológiát összeállítani és több ezer példányban közreadni. A Magyar gondolkodók 17. század című gyűjtemény e korszak magyar értekező prózájából válogató antológiák között alighanem a legterjedelmesebb. Sőt gyanítom: az egyetlen ebben a témakörben. Jóllehet csak részletek közlésére szorítkozik (nehezen is képzelhető el máshogy), még így is fontos kor- és művelődéstörténeti forrásmunkának tekinthető. De ez a könyv nemcsak fontos, hanem izgalmas is. Nevezetesen az a körülmény teszi azzá, hogy a 17. században napvilágot látott első magyar nyelvű filozófiai, állambölcseleti, pedagógiai, agrárbotanikai és orvostudományi munkák is — ha nem is teljes terjedelmükben — megtalálhatók benne, egy seregnyi útirajz és históriai értekezés társaságában. Vajon e müvek derék és tiszteletre méltó szerzői átérezték-e a pillanat nagyságát, amikor úttörő munkájukkal elkészültek? Mit gondolhatott például Lippai János, az első magyar növénytani-kertészeti szakkönyv írója, amikor a nagyszombati nyomdász 1664- ben a Posonyi kert első bekötött példányát átnyújtotta neki? Jó volna tudni, de ez most már alighanem örökre titok marad. Mint ahogy az is, honnan volt ezeknek az embereknek, tehetségük hozzá, hogy ilyen ízes. jellegzetes és pallérozott magyarsággal szólaljanak meg váratlanul. S ha már Lippai Jánost, Lippai György esztergomi érsek öccsét említettem, időzzünk el az ő társaságában. Annál is inkább, mert a nevét — ki tudja, miért — rendszerint kifelejtik az irodalomtörténeti tankönyvekből. Pozsonyban született 1606-ban. Tanulóéveit Bécsben, a császári udvar tájékán töltötte, magyarbarátnak a legjobb szándékkal sem nevezhető környezetben. Loyola Ignác hívéül szegődött, de a protestánsokkal folytatott hitviták helyett inkább a keleti nyelvek és a növények tanulmányozásában mélyedt el. Előbb Grazban és Bécsben, majd pedig Győrött tanároskodott, s közben rendházfőnöki minőségben sűrűn utazott Trencsénbe is. Élete alkonyán aztán végre elérte azt, amire fiatal kora óta hasztalan vágyakozott: birtokba vehette — igaz, csak jelképesen, mint tiszteletbeli főkertész — bátyja messzeföldön híres pozsonyi kertjét. A Lippai-kert nem az egyetlen füvészkert volt az akkori Pozsonyban, bár kétségtelenül legjelentősebbnek számított. Többnyire orvosok és patikusok tartottak fenn növénykerteket, ahol gyógynövényeket termesztettek. (Lippai kortársa és „kollégája" volt például Rayger Károly jónevű pozsonyi orvos, aki rendszeresen boncolt, s közben gombákról és gyógynövényekről értekezett tudós folyóiratok lapjain.) De most már vegyük szemügyre közelebbről is a müvet, melynek fogantatásáról barokkos körmondatokban, mégis megejtő bájjal számol be a szerző „az kegyes" olvasónak: „Az bölcsességnek és természetnek bokros határában elrejtett dolgoknak vadászi, a filozófusok, azt szokták nagy bölcsen mondani: Objecta movent sensus; az érzékenységet semmi inkább fel nem indítja és gerjeszti, mint ami leggyakrabban elöttök forog. Énnekem pedig, aki immár egynéhány esztendeig lakván a mi kegyelmes urunknak, esztergomi érsek urunk önagyságának gyönyörűséges és minden vigasztaló eszközökkel felékesített posonyi kertiben: szemeim előtt tűnvén szüntelen, a kimondhatatlanul sok szép színes ruhában, a természettől fölöltöztetett jó illatú virágok, a test-tápláló, kedves vetemények, különb-különbféle zöldellö és gyümölcsökkel fölfűzött, árnyékos fák, mire indíthatták és ébreszthették volna egyébre csekély elmémet és érzékenységimet; hanem, ezeknek leírására és azokkal való bajmolódásnak oktatására. Kiknek fölötte nagy szükségét látván, a mi nemes, puszta Magyarországunkban; Ítélem, hogy kedveket találom mindazoknak, kik az kerti böcsületes és hasznos munkáltatásban gyönyörködnek, s mind a magyar tudatlan kertészeknek, akik hivataljok szerént foglalatosok efféle kézi munkában, hogy ne csak parasztveteményeknek nevelésekre, úgymint fokmagyma bulbi, vöröshagyma bulbi, petrezselyem, káposzta veteményekre, csillagvirág, bársonyvirág, kenyérbélvirág és több efféle parasztvirágokra verekedjenek, hanem még a nemes csomós és gömbölyű gyökerű ékes és drága, közönséges és idegen virágoknak bajmolódásokra is igyekezzenek, akik a kertnek böcsületes ékességét, ékes gyönyörűségét, különb-különbféle mesterséges formákkal felcicomázott szegletit és ágyait határozzák." A kerti munka istennek tetsző dolog, bizonygatja a továbbiakban, s „nemcsak az alacsony renden való emberek, hanem még magok is a királyok, császárok, papi és világi fejedelmek, sőt a szerzetes emberek, s már úri méltóságban való emberek is" gyönyörködnek benne, sőt ha úgy adódik, nem sajnálják még a kezüket is besározni. Persze ő is jól tudja, akárcsak mi, hogy ez enyhén szólva túlzás, de az ilyen kegyes csalás végeredményben megbocsájtható, ha jó ügyet szolgálnak vele. A sikeres kertészkedés egyik alapfeltétele az alkalmas hely megválasztása és a termőföld ismerete. Ezt senki sem bízhatja az istenre, viseltessen iránta bár a legalázatosabb ájtatossággal is. A talajok fajtáit és tulajdonságait „négy érzékenységünk által esmérhetjük meg", mégpedig: „látással, tapasztalással (tapintással), kóstolással, szaglással". A „kóstolás" módszerének leírása feltűnően emlékeztet egy mai talajtani rutinvizsgálat menetére: „Kóstolással megismérhetni; ha keserü-e, sós-e, timsós-e, kénköves-e. Mert mindezeket, a kerthez igen alkalmatlannak ítéli Vergilius. Ezeket pedig az ízeket, hogy föltaláljad, ilyen mesterséggel élj: jó darab földet vízben olvassz, és egy éjszaka áztasd meg, hogy elváljék egymástul. Azután a vizet egy vászon yagy papiros által szűrd le, s megmutatja az a víz, ha az föld keserű-é, sós-é, timsós-é, vagy kénköves. Ha az vizet kigözölteted, föltalálod az edénynek a fenekén az ércet, akivel a föld öszve volt elegyítve." CSEREPEK A továbbiakban arra vonatkozóan ad tanácsokat, hogy az egyes növények melyik talajfajtát kedvelik a legjobban. Hogy a korabeli kertészek sem mentek a szomszédba egy kis csalafintaságért, az kiderül egy következő fejezetből, amelyben a virág színének megváltoztatásáról esik szó. íme, a kék székfü titka:......azt ítélik némelyek, hogy a fejér és vörös székfüböl kéket csinálhatnak, ha az kék virágú cikóriát, avagy katángkórót a gyökeréig lemetszik, de a gyökérnek legalább egy öreg ujjnyi temérdekségének köll lenni, azon gyökeret a közepin meghasítják módjával, és abban a székfűgyökérrűl lemetszett ágacskát beléeresztik és hozzáalkalmaztatják, amint a fának oltásában szokás és jól bétömik. Azután jó ganéjos földdel a gyökerét a székfűnek nagy részével, kömyöskörül föltöltik és alkalmatos üdében öntözik, s megfoganoszik és kék székfüvet hoz." Hogy ezek után valóban hoz-e, azt én sajnos nem tudom megítélni, mindenesetre érdekes, hogy Lippai, bár tovább adja a receptet, maga sem bízik a sikerben: „De még ilyet nem sok ember látott. Aki gyönyörködik benne, megpróbálhatja." A káposztákról szóló fejezet bevezető sorainak józansága és megfontoltsága minden korban intő példa lehet a délibábos ábrándokat kergető nyelvészek és nyelvészkedők előtt: „Nem versengek itt hiába a káposztának nevéről, honnan hívatik annak magyarul. Noha némelyek arra akarják vonni, hogy az első föltalálóját ennek a fűnek Kápnak hitték, azért attúl vólna eredeti, mintha káposzta annyit tenne: Káp hozta. Noha más ennyihány nemzetek is hasonló néven nevezik, úgymint akik a tót nyelvvel élnek, a németek is némely tartományokban kappis, avagy kappes krautnak nevezik." Jóllehet a káposztafélék már az idő tájt is eléggé közismertek voltak Magyarországon, Lippai nem sajnálja a fáradságot, hogy tüzetesen bemutassa e növényeket. Milyen földben teremnek a legszívesebben, hogyan szaporíthatok, mikor és mennyit kell őket öntözni, miféle veszedelmek leselkednek rájuk, stb. Közben azt is megtudjuk, mi módon szokták a káposztaféléket elkészíteni illetve télire elrakni. (A kedves olvasónak elárulhatom, hogy ezen a téren nem sokat haladtunk előre: ma is szinte minden ugyanúgy történik a káposzta körül, mint akkoriban ...) Külön izgalmat jelentett néhány káposztaféle korabeli nevének desifrálása. A caulifioli-ról és a caulirapi-ról némi töprengés után megállapítottam, hogy a karfiollal illetve a kalarábéval azonos, a rapo cauli-t viszont nem tudtam egyértelműen felismerni; csak gyanítom, hogy a karórépáról lehet szó. Lippai szerint a káposzta sokféle nyavalya és kórság ellenszere. Hogy mi mindenre jó, inkább nem részletezném, az azonban bizonyos, hogy a részeg embernek nem sokat használ: ......írják azt is, hogy ha ki azt akarja, hogy meg ne részegedjék a boritaltúl, egyék előbb ennyihány nyers káposztalevelgt. Némelyek az savanyú káposztárúl is ezent írják, de én ezt senkinek nem tanácslanám, mert nem igen láttam hasznát." Lippai János kertje még sok érdekességet tartogat, de mindet sorba venni nem áll módomban. Kedvcsináláshoz azonban, gondolom, ennyi is elegendő. LACZA TIHAMÉR
