A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-13 / 37. szám
LOVAS-VÁSÁROS NOSZTALGIA A magyarországi utazási irodák ajánlatait böngésző külföldi turista mind több lovasprogramot talál, s ez a körülmény megerősíti benne azt a régen hallottmondott igazságot, hogy a magyar lovas nemzet. A valóság az, hogy lovas nemzet volt a magyar, a manapság divatos lovasnapok, pusztai lovasünnepek, sétakocsizások a nosztalgiahullám termékei csupán, a régvolt vásárok, virtusok megidézése. A második világháború előtti nyomorból kiemelkedő milliók az első adandó alkalommal eldobták a múltra emlékeztető relikviákat, a nemzedékekről nemzedékre örökölt, faragott bútorokat, gonddal hímzett kelengyéket, a mindennapi életben használt égetett agyagedényeket. És ahogy gazdagodott, teljesedett az élet, úgy csempészték vissza a lakásba á padlásra száműzött rokkákat, festett tányérokat, mázas korsókat, tálasokat, konyhai sarokpadokat. S ezzel együtt lett cikk a lovasnapok, lovasbemutatók szervezése, a fazekasok, fafaragók, népi szövők, népművészek kirakodó vásárai is szinte egymást érik manapság. Tizenkettedik alkalommal rendezték meg az idén a híres-nevezetes hortobágyi hídi vásár után legnépszerűbb kiskunsági pásztor- és lovasnapokat. Tízezrek özönlöttek a Budapest közelében fekvő Apajpusztára, hogy részesei legyenek a különböző lovasversenyeknek, bemutatóknak, csikósbravúroknak, nézegessenek, válogassanak a fafaragók, ostor- és szíjkészítők, lószerszámok, mézesbábosok, kirakodó vásárosok sátrai között. Vásári forgatagok hangulatát idézik a falatozásra ingerlő lacipecsenyések, az ökörsütés látványosságai, a legnemesebb pusztai eledelt, a birkapaprikást kínáló csárdák. S hogy az apró vásárfiák mellé igazi vásárra emlékeztető dolog is történjék, a belépőjegyekre rackajuhot, csikót sorsoltak. Hogy a szerencsés nyertesnek ne kelljen e vásárfiák valamelyikét városi lakásában tartania, kérhette a birka és a csikó ellenértékét készpénzben. SZABÓ ZSIGMOND Kaposkelecsény (Kapušianske Kľačany), délután két óra. Kihalt a falu, az augusztusi nap hűs szobába vagy az udvar árnyékos részére kényszeríti az embereket. Találgatjuk, vajon miért kisebb a kukorica a kerítés mentén, mint a partosabb helyeken ? Aztán rájövünk, bizonyára a talajvíz miatt. A helyi nemzeti bizottságon — ilyet is ritkán látni: kicsi, kétszobás épület terjedelmes családi házak között — két cigányasszony tartja szóval a titkárnőt. Ő igazít útba. Végre megtaláljuk az elnököt. Szavai nyomán megelevenedik a falu. — Tudom, nem kis feladat az, amit vállaltam. Tenni kell itt valamit. Ezért is jöttem haza. Köblös János, a helyi nemzeti bizottság elnöke, tudja mit vállalt. Idestova nyolc éve irányítja a község életét. Van mesélnivalója. A közellátás volt az egyik legnagyobb probléma. Olyan üzlethelyiségben folyt az árusítás, amely a higiénia legalapvetőbb feltételeinek sem felelt meg. Igen ám, de a mi községünk hosszanti kiterjedésű, három kilométerre van az egyik vége a másiktól. Az egyetlen megoldás, megfelelő bevásárló központot kellett építeni valahol a község közepén, de ehhez sem pénzünk, sem telkünk nem volt. Kisajátítani valakinek a kertjét — a legkönnyebb, de egyben a leghálátlanabb feladat. Inkább megvártuk, amíg valaki maga ajánlja fel a telkét. így vettünk harminc ár telket, oda épült — társadalmi munkával —, a szép, modern, tágas áruház. A tejbolt, amely kenyeret, péksüteményt és alapélelmiszereket is árusít, reggel ötkor nyit. Nyolctól a vegyesbolt várja a lakosságot. A húsbolt megnyitása körül megint csak problémák voltak. Azt akarták, hogy Nagykaposról járjon ki egy hentes és autón hozza ki az árut. Mi pedig saját boltot, helybeli elárusítót akartunk. Sikerült. S persze vendéglő is épült ugyanott. Mindez másfél millió koronába és rengeteg társadalmi munkába került. Sorolja az elnök, mit s mennyiért építettek. Utakat, járdát, rendbe hozták a szövetkezet irodaházát, könyvtár s ifjúsági klub létesült. Ez utóbbinak rossz a visszhangja. Omolnak a szomszédok, olykor éjfél után sem tudnak aludni. Zajos a diszkó. — Abban én is egyetértek, hogy az ifjúsági klub nem kocsma. Rendetlenkedésnek ott helye nincs. De hát, mi is voltunk fiatalok ... Ez utóbbiról mi sem győz meg jobban, mint az óvoda felújításán dolgozó férfiak emlékezése. A legényavatásról mesélnek. Medgyesi Imre még a versre is emlékezik. Előadja szépen, kimérten. Munkaruhában, a festékes dobozok között teremti meg a helyzet méltóságához illő hangulatot. Látszik, szívvel csinálja. Sajnos, a hagyományt ma már csak felújítani lehetne. Ha sokáig késlekednek, a lehetőség is elmúlik. A történelemből vajon mire emlékeznek? A másik alkalmi festő, Talpas Gyula neve tán a Rákóczi seregben szolgáló Esze Tamás talpasait idézi. Egy abarai (Oborín) monda szerint a talpasok — bár lehet, mezítláb jártak — mégsem azért neveztetnek talpasoknak, hanem azért, mert medvét öltek, fejszével. Annak talpát varrták a fekete gubára. S Abara közel van ide. A hagyományápolással kissé hadilábon állnak ebben a községben. Bár a CSEMADOK-szervezet él s a tagsági illetmény beszedésében az elsők közé tartozik a járásban, erejéből ilyesmire nem futja. — Pedig anyag volna — mondja Köblös Gyula. — Itt olyannyira élő a népdalkincs, hogy könnyűszerrel alakíthatnánk éneklőcsoportot. Csak nincs, aki vezesse. Én csináljam? Fiatalabb koromban a színjátszók vezetését még vállaltam, de kiöregedtem. Hiszen nemcsak a szabadidő feláldozásáról van szó. Sok-sok emberi szeszélyt, jogtalan elmarasztalást kell elviselni. 12
