A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-13 / 37. szám
A festő körülnézett. Valamivel a Vörös Kút csúcsán túl egy parasztszekér tűnt fel furcsán, zajtalanul. Átadta a lánynak a margarétát. Ulrika tépdesni kezdte a szirmait. Azután hirtelen eldobta a virágot. Megkönnyebbülést érzett. — Köszönöm — szólt a férfi. A lány sóhajtott, és kigombolta a ruhája derekát. Zavarba jött. — Melegem van. Legszívesebben megfürödnék. — A fenyők közt csillogó víztárolóra nézett. — Nem tehetem, Urzusz elárulna. A festő a tóhoz ment, és megnedvesítette az arcát. Prüszkölt, mint egy kutya. Urzusz hozzászaladt. — Ne hagyjon itt egyedül. — Már megyek, Ulrika kisasszony. — Ulrika. — Ulrika. — javította ki magát a festő. Ulrika felemelte a kezét, és megérintette a férfi vállát. A fejét hátrahajtva felfelé nézett a fák közül. — Lehet az embernek saját felhője? Úgy, ahogyan van saját csillaga? — Nem tudom, Ulrika. A felhők szétfoszlanak. — Hátha nem igaz? Lehet, hogy vándorolnak, és egy hónap múlva megjelenik itt ugyanaz a felhő. Nézze azt ott, amelyik olyan, mint egy kehely. Az az enyém. • — Jó, ha az embernek van saját árnyéka, Ulrika. Tulajdonképpen miért nem festek felhőket? — gondolta hirtelen. Milyen ostoba kérdés. A felhők nem állandók, változók, jelentéktelenek ... — Tudja, hogy szeretem kegyelmedet, Sebestyén ? Sebestyén mester... — tette hozzá gyorsan, és a szemét le nem vette a felhőkről. A lányhoz lépett. Az nem mozdult, a fához tapadt, lefegyverezve. Meglepetten megtorpant, mint egy láthatatlan sánc előtt. — Aranyos kicsi Ulrika. — Butuska Ulrika, ugye? Ne vegye a szívére. Összevissza fecsegek. Felejtse el. Ha kegyelmed nem volna itt, biz' ANTON HYKISCH isten megfürödnék. A nap megszárítana. Urzusz megőrizne. Füttyentett, mint egy fiú. A farkaskutya odaszaladt, és nyalogatta a lány kezét, amely parancsolón felemelkedett. — Ugyan, Urzusz, hiszen már elég nagy vagyok. Az úrnőd vagyok. — Fejét a festő felé fordította. — Ne féljen, nem szeretem kegyelmedet... Mert túl szomorú. Én a barátnőim között érzem jól magam. Olyanok közt, mint Borbála, Blanka, Katalin. Ha egyszer hallana bennünket... A festőnek a befejezetlen Kálvária jutott eszébe. Lehunyta a szemét, és igyekezett egy pillanatig nem gondolni a Peckának nevezett Mikušra. Hirtelen megérezte a tűlevél illatát, és ez visszatérítette Hillebrandt Ulrikához. — Úgy szeretnék élni, mint Anna de Foix és az udvarhölgyei. Ahogyan azt Salius mester leveléből felolvasta nekem. Fél világon át utazni jövendő királyságomba. Játszani, énekelni, táncolni. Hallgatni a bókoló méltóságokat. Sebestyén nyelt egyet. A farkaskutya ott ugrált körülöttük. — Engem visszataszít Anna de Foix az egész bohóctársaságával együtt. Ulrika, kegyelmed úgy aranyos, amilyen. — Kegyelmed öreg .., és a tapasztalt emberek számára minden visszataszító. Csakhogy én még semmit sem tapasztaltam, semmit se láttam. — Lesz alkalma. Kegyelmed gazdag, és az édesanyja bizonyára elviszi világot látni. Elmennek Itáliába, vagy északra, ahova a szekereik ezüstöt szállítanak. A leányka elugrott a fától. Egyszeriben Hillebrandt Ulrika lett. — Nem akarom! Érti, nem akarom! Nem fogok úgy élni, mint a barátnőim, mint édesanyám! — Zokogva a festőbe kapaszkodott. — Szeretem kegyelmedet, az istenre kérem, bocsásson meg, bocsásson meg, ó. Szűzanyám! — Fejét a férfi sötét selyem ingmellébe fúrta. — Sebestyén, ne haragudjon, hogy így szólítom ... Sebestyén, ne hagyjon el. Maradjon velem. Legyen csodálatosan szomorú, olyan nagy szükségem van erre, hogy ki sem tudom mondani. Csakhogy kegyelmedet talán nem is érdekli olyan lány, mint én vagyok. Felemelte Ulrika fejét. Átkozott kutya, gondolta a festő, egyre itt sündörög. Két tenyerébe fogta a keskeny lányfejet. A szája nagy, túl nagy. — Itt vagyok, Ulrika. Érzi, hogy itt vagyok? Megreszketett a tenyerében, mint egy madárfióka. — Érzem, nagy Sebestyén mester. — Elnevette magát. — Csaknem olyan magas vagyok, mint kegyelmed. — Kihúzta magát, és karját félénken a festő nyaka köré fonta. — Nem éhes? Hoztam ennivalót. Urzusz, hozd ide a batyut! A farkaskutya a fogai közt odahozta az elemózsiás tarisznyát a víz melletti bokor alól. — Még apám tanította be a kutyát. — Nekiiramodtak s kifulladva értek egy tisztásra. A fenyők árnyékában leültek. A festő rágta a kenyeret, és a Kálváriára gondolt. Vajon megmondta-e neki az anyja, hogy ki ölte meg ... — Kegyelmed bizony nem valami mulatságos társ, Sebestyén mester. Felállt, járkált a festő körül. Megmaradt kenyerét odavetette a kutyának. — Már deleiére jár a nap. Mennünk kellene. Édesanyja aggódni fog. — Nem megyünk. Nem az én anyámról van szó. Tudom, hogy dolgozni akar. Egyre csak dolgozni. Már tíz év óta dolgozik. Nem gondolja, hogy ez szörnyűséges? — Nincs egyebem a világon, Ulrika. — Különös. Valóban nincs? A festő felállt, és leporolgatta nadrágjáról a tűleveleket. — Ulrika. — Itt vagyok. Elégedetlenül csóválta a fejét. Milyen fiatal, zsengécske. Ulrika nekilendült a domboldalnak, de hirtelen felszisszent a fájdalomtól, és a földre huppant. Sebestyén ijedten futott hozzá. — Valami baja történt? A leányka maga alá húzott lábbal ült az úton, és a száját csucsorította. — Természetesen semmi bajom se történt. Minden csak játék. Mi lenne, kedves tanítóm és mesterem, ha valóban kificamítanám a lábamat? Esetleg, ne adj isten, eltörném? Felemelne vajon, és elvinne a karjában egészen a főtérre? Vagy itthagyna a parasztok, a hodrusiak vagy a gonosz tündérek kénye-kedvére? — Összekulcsolta a kezét. — Sebestyén mester, bocsásson meg, de kibicsaklott a lábam. Kérem! A festő lehajolt. Habozva, lassan, visszafojtott lélegzettel nyúlt a megsérült ízülethez. Egyszerre a karjában érezte a hosszú, már telt idomú leánytestet, erőlködve felemelte, és üde zsákmányként vitte felfelé az emelkedőn. — Nehéz, mint egy kész nő. — Az is vagyok, nő vagyok — kalimpált a lány, és gyorsan lecsúszott Sebestyén karjáról. — Már egész súlyos kezdek lenni, és egyre nehezebb leszek, kedves Sebestyén mester. Urzusz, megyünk. Hozd a tarisznyát! A kutya megragadta a batyut, a vízmosásban a város felé iramodott, és akkor a lány széttárt karral megállt. Amikor a festő a közelébe ért, elnevette magát, és elszökött előle, lefelé a lejtön. Sebestyén utánafutott, és mivel nem tehetett okosabbat, hát nevetésre fakadt. Óvatosan ugrált a kövek között, nehogy megbotoljon. Egyszeriben nagyon fontos volt neki, hogy a göröngyös úton véletlenül hasra ne essen. L GÁLY OLGA FORDÍTÁSA A tükör arca A tükör, ha belenézel esténként, megnyílik, elnyeli arcodat, s nem adja vissza reggelig. Amit ébredés után visszakapsz tőle, nem a te arcod többé. A tüköré. Átváltozás : a virágok le - /b/ írhatatlansága Dobáld ki csak dobáld ki nyugodtan az urna-üres vázákat cserepeket elhagyott fészkek puszta vázak immár A virágok bőszen keringenek a szobában szirmaik vak verdesésétől örvénylik idebent a levegő Már a bugájuk is megfogalmazhatatlan KURUCZ OTTÓ felvétele 11
