A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-13 / 37. szám
GÁL SÁNDOR M. Borský felvétele közössége ebből következően elveszik, illetve megváltozik, más funkciót nyer. Nem érdektelen e tekintetben a figyelmet falvaink általános műveltségének alakulására irányítani. Az elmúlt harminc év a korábbi képet szinte teljes egészében átformálta. A mai szlovákiai magyar falu megváltozott arculatának egyik márkáns vonását a paraszti sorból értelmiségi sorba lépő fiatalok kirajzása határozza meg. Olyan kirajzásnak vagyunk tanúi és részesei, amely példátlan parasztságunk történetében. Ám ez a kirajzás nem problémamentes. Egy sok kérdést és ellentmondást is magában hordoz. Egyik oldalon e kirajzásról visszatérő agrárértelmiség erősíti azokat a termelési-szakmai tendenciákat, amelyek a gazdálkodásban — s a hatékonyabb termelés, szakosítás stb. — törvényszerűen követik egymást. De egy része a faluból elindult fiataloknak más termelési szférába kerül és elöbb-utóbb, részben vagy teljesen elszakad attól a környezettől, amelyben felnőtt. Ezt is természetes folyamatnak tekinthetjük, ám a mi helyzetünkben — nemzetiségi életünk, közművelődésünk, kultúránk szempontjából — ennek a másik vonulatnak a nagyobbik hányada bizonyos értelemben veszteséglistára kerül. (Hogy mi módon, az egy külön felmérést érdemelne.) Vagyis az előbb említett nagy kirajzás miatt egyszerre gazdagodik és szegényedik a szlovákiai magyar falu. A gazdagodás elsősorban a szakterületeken mutatkozik. Ennek hozadéka a termelési eredmények ugrásszerű növekedésében mutatható ki a legegyszerűbb módon. A szegényedés, amely a mérleg másik serpenyőjében mutatkozik, azt jelzi, hogy a faluból kinőtt értelmiség nem válik — vagy csak részben — a falu értelmiségévé. A mai szlovákiai magyar falu összehasonlíthatatlanul több szellemi értéket teremt meg, mint történelme során bármikor, de az a töke másutt kamatozik, s a kibocsájtó falu (közösség) számláján bizonyos értelemben a veszteségek listájára íródik. Hogy miért? A magyarázat mindenképpen a mezőgazdaság megváltozott termelési-gazdasági helyzetéből adódik. Egy 1972-es kimutatásból származó adat szerint 1948-ban egy mezőgazdasági dolgozóra átlagosan öt és fél lakos harminc évein.) jutott; 1972-ben pedig ennek több, mint kétszerese — tizenkettő és fél. Ez gazdasági szempontból óriási eredmény. A gyakorlatban azt jelenti, hogy 30 évvel ezelőtt egy mezőgazdasági dolgozó csak öt és fél lakosnak az élelmiszerszükségletét tudta megtermelni ; ma ugyanez a dolgozó — lényegesen jobb körülmények között, s feleannyi munkaerővel — kétszer annyiért. Vagyis napjainkban a mezőgazdaság (falu) feleannyi munkaerővel lényegesen többet képes termelni, mint korábban. A termelési technológia, a gépesítés stb. fejlődésével az évek során bizonyos munkaerőfelesleg keletkezett fajainkban, s a fiatal — a különböző szak- és középiskolát végzett szakemberek, értelmiségiek — számára nem tud megfelelő menynyiségü munkalehetőséget biztosítani. Pedig ezekre a fiatalokra — főleg kulturális-népművelői szempontból — nagy szüksége volna fajainknak. Tapasztalataim szerint falvaink kulturális élete az elmúlt harminc év alatt két részre bomlott. Egyik oldalon található a népi hagyományok feltárása, ápolása, megőrzése amely a CSEMADOK helyi szervezeteinek keretében szervezetten folyik. Ebből parasztságunk kisebb-nagyobb mértékben részt vállal. A másik oldalon áll a „behozatal", a színház, a film, s főleg a tévé, amelynek csupán tétlen élvezője. Riportutaim során, irodalmi esteken, íróolvasó találkozókon számtalanszor meggyőződtem arról, hogy a könyv egyre több helyre jut el fajainkban. Ezt nagyon kedvező jelenségnek tartom. Az azonban már kevésbé kedvező, hogy a könyveket nem nagyon olvassák. Mert — mondják — nincs idő az olvasásra. (Most nem a művelődésről beszélek, hanem csupán az olvasásról.) Valószínű, hogy ebben közrejátszik az emberek magasfokú igénybevétele a termelésben, s az is, hogy falvaink többsége — a korábban elmondott „kirajzás" következményeként — lassan „elöregedik." Ha elfogadom azt a tételt, hogy a kultúra az, amit az emberi társadalom fizikai és szellemi munkájával létrehoz, akkor a mai szlovákiai magyar falut nézve egy alig megnevezhető hiányérzete támad az embernek. S különösen felerősödik ez, ha arra gondolok, hogy a csehszlovákiai magyarság nagyobbik hányada falun él. Még hangsúlyosabbá válik, ha Fábry Zoltán felismerésének tükrébe állítom, aki a Rés poétikában ezt írja: „A magyar nyelv itteni sorsa — akárcsak tegnapi általános történelmi sorsa — a magyar faluval áll vagy bukik." A magam részéről ezt a gondolatot azzal tágítanám, hogy a nyelv mellé az általános műveltségi, művelődési és kulturális igényt és következményt is oda állítom. A továbbhaladás — szerintem — enélkül elképzelhetetlen. A parasztság történelmében a jobbágyság eltörlése után a legnagyobb forradalmi változást a közös gazdálkodásra való áttérés jelenti. Ez alig harminc év — szinte még nem is történelem. Mégis alapjaiban megváltoztatta a falut, a parasztságot, annak társadalmi és kulturális helyzetét és életét. E változás minden részletére kitérni egyetlen írás keretei között szinte lehetetlen. Nem is volt szándékomban. Csupán az általam legfontosabbnak tartott mozzanatait próbáltam öszszefoglalni, hogy sok egyéb gondunk mellett ezt se kerülje el a tekintet. Már szinte megszokott jelenség, hogy nyáron, amikor nagy meleg van, vagy legalábbis melegebb az időjárás, egyszerre mintegy varázsütésre eltűnik az üzletekből az üveges sör és vele együtt néhány más üdítőital. így volt ez néhány héten keresztül Bratislavában is. És gondolom, hogy ha már a *' fővárosban ilyen helyzet állt elő, másutt sem volt ez másképp. Bezzeg, ugyanezekben az üzletekben százával állnak a pulton a márkás és nem márkás tömény italokat tartalmazó literes és félliteres üvegek. Szinte hivalkodva, csalogatva — itt vagyunk ni, ha nem kapsz sört vagy üdítőitalt, igyál töményszeszt, hiszen az is ital, csak éppen nem üdítő. Nagyobb melegben inkább elkábulsz tőle. Erről jut eszembe, hogy tudományos értekezésekben, cikkekben rádióban és televízióban naponta bizonyítjuk az alkohol túlzott fogyasztásának ártalmait az ember egészségére, bizonyítjuk, hogy az alkohol sokfajta betegség eredője. Bizonygatjuk, hogy a túlzott alkoholfogyasztásnak milyen negatív hatása van a családi életre, nem egyszer okozója felbomlásának és a gyerekek rossz nevelésének. Ám a gyakorlat mégis az. hogy alkohol bármikor kapható korlátlan mértékben, üdítőitalból viszont nincs elég. Mit igyon hát az ember? Azt ami van. Az alkoholizmus elleni harc tehát szélmalomharc. Eredmény nélkül. No. de most a nyárról van szó. És ezzel kapcsolatban nem értem a dolgokat. Mert ha minden évben nyáron ismétlődő jelenség a sör és az üdítőitalok hiánya, miért nem készülnek fel az ezeket gyártó üzemek, hogy ezt a hiányt a minimumra csökkentsék? Hiszen nálunk tervgazdálkodás folyik, előre ismerjük a piac felvevőképességét a vásárlóközönség igényeit és ismerjük az üzemek teljesítőképességét is. Vajon miért nem lehet a kívánt összhangot megteremteni? Szerintem összhang csupán úgy lehetséges, ha minden üzemben, következetesen betartjuk a tervfegyelmet. Ideje lenne már mindezen elgondolkodni az illetékes üzemek vezetőinek, annak érdekében, hogy egyszer s mindenkorra megszüntessük ezt a minden évben ismétlődő jelenséget. Akkor legyen elég üdítőital üzleteinkben, amikor arra a legnagyobb szükség van. Meggyőződésem, hogy a probléma megoldása csakis az embereken múlik, és főleg a vezetőkön, ezért cselekedni kell. ý’**)*
