A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
TÓTH PÁL GYULA: AZ ERDŐ GÉNIUSZA A STYX PARTJÁRÓL (Kövesdi Károly: Romvárosi beszélgetés) Egy vallomással kell kezdenem: a kritiku: ugyanúgy gyötrődik írás közben mint a költő vagy a regényíró, ugyanúgy érzi a vállára nehezedő felelősség súlyát is, csak éppen nem szokott erről beszélni. S mivel köteles sége, hogy képességeihez mérten lehetőleg elfogulatlanul mondjon véleményt, szótlanul kell tudomásul vennie a megbíráltak elége detlenkedését vagy vádaskodásait is. Higy gyék el tehát, hogy nem könnyű (és még kevésbé' hálás) dolog őszinte kritikát írni, annál is inkább, mert a látszat gyakran a kritikus ellen szól. Hatványozottan érvényes ez az elsőkönyves szerzők esetében, akik helyzetüknél fogva sokkal érzékenyebben reagálnak minden kimondott szóra és a kritikus esetleg elmarasztaló véleményét hajlamosak akár halálos ítéletként is értelmezni, jóllehet ilyesmiről szó sincs. Az első kötet jelentőségét — irók és kritikusok egyaránt — igen gyakran eltúlozzák, pedig az irodalomtörténetből vett számtalan példával bizonyítható, hogy nagy költői vagy írói életművek nyitányát gyakran egy gyengécske — vagy figyelemre alig méltatott — első kötet jelentette. Mint ahogy az ellenkezőjére, az elhamarkodott ünneplésre is akadna jócskán példa. Mindez természetesen egyáltalán nem menti fel a kritikust a felelősség alól, és esetleges tévedésének következményeivel akkor is számolnia kell, ha nem az ö bőrére megy ki a játék. E — talán hosszúra nyújtott — bevezető után vegyük most már közelebbről is szemügyre az elsőkönyves Kövesdi Károly versgyűjteményét, amelynek a kissé sejtelmes Romvárosi beszélgetés címet adta. Bevallom, sokáig töprengtem azon, hogy oda írtiatom-e Kövesdi neve után a szót: költő Mielőtt még bárki is félreérthetne, szeret ném megjegyezni, hogy nem minden kötettel (esetleg kötetekkel) jelentkezett szerzőt te-ÜZENET kíntek költőnek, legföljebb versírónak. Nos, végül is arra a megállapításra jutottam, hogy nem kerülök szembe a lelkiismeretemmel, ha Kövesdi Károlyt költőnek nevezem. Feljogosít erre a fiatal költő mesterségbeli tudása, formaérzéke, hangulatteremtő ereje, egyszóval : tehetsége, amely akkor is nyilvánvaló, ha eddig még igazán nagy verset nem sikerült is írnia, sőt valóban jót is csak keveset. Székely János: KÉPES KRÓNIKA A marosvásárhelyi Székely János nevét még csak költőként jegyzi az Irodalmi Lexikon. Két éve játszották a gyulai várjátékokon most megjelent öt drámája közül a Caligula helytartóját, amelyet a televízió jóvoltából kétszer is láthattunk. Formáját tekintve verses könyvdrámának tűnhet valamennyi, de ahogy olvasva élvezhető, úgy színpadon is élmény. Igényes szintű gondolati müvei tárAz ember azt várná egy kezdő, a pályán épp csak elindult, fiatal költőtől, hogy bemutatkozzék, elpanaszolja testi-lelki fájdalmait, nyilvános önboncolást végezzen. Kövesdi azonban nem él ezekkel az olcsó, bár olykor hatásos fogásokkal. Versei meglepően tartózkodóak, már-már melankolikusak. Nincs diadalittas ujjongás, mámoros jókedv, fiatalos nekiveselkedés. Annál több viszont a sadalmi helyzeteket, történelmi válaszlehetőségeket elemeznek, azokat a problémákat, amelyekkel minden társadalom mint elkerülhetetlennel és megoldhatatlannal nézett szembe, illetve megoldásuk csak formális volt, ezért váltak újra és újra problémákká. A „Profán passió" egy indulásakor progresszív eszme első győzelmét elemzi Jézus mártírsága révén. A „Caligula helytartója" egy örült császár önkényének következményeit (az alattvalók és a leigázott népek és nemzetek során keresztül), az erőszakkal terjesztett hatalom válságát és bukását, az embereket képmutatóvá formáló hazug tévhit erkölcsi rombolását. A „Dózsa" a parasztvezér drámai monológja küzdelmének öt sorsdöntő szakaszában. A „Protestánsok" (Hugenották címmel az idei gyulai játékok darabja) a dogmatikus jezsuiták és a protestánsok hitvitája, amelyből kiderül, hogy a vallás intézménye csak ürügy a hatalomra, a szemérmesen leplezett erotika (s nemcsak az úgynevezett szerelmes versekben), az őserdei fülledtség, hogy aztán mindezt váratlanul az éjszaka hűvös képeivel ellensúlyozza. Feltűnően sokat foglalkozik a halál, az elmúlás gondolatával. Mintha csak az élők és a holtak birodalmát elválasztó mitologikus Styx folyó innenső partjáról, Kharon csónakjára várva küldözgetné utolsó üzenenépek leigázására, s a vita erkölcsi győztese tragédiájában is a szabadgondolkodó ateista. Végül az ötödik, az „Irgalmas hazugság" a személyi kultusz visszaéléseit tárja elénk egy elkötelezett, meggyöződéses és jóhiszemű kommunista tragikus sorsán keresztül. Persze, nehéz lenne ezeket a műveket félmondatokkal beskatulyázni. Formailag, céljában Madáchhoz hasonlítanám, de míg Az ember tragédiája a társadalmak történeti hosszmetszetét kínálja az örökös kiúttalanság, illetve a mindig újabb társadalom kecsegtetésébe való menekülések sorozatával, addig Székely János egy-egy történelmi-társadalmi helyzet mélyfúrását végzi, kutatva az európai kultúra nagyságának és dilemmáinak gyökereit, a szabadságot választók örökös önfeláldozásának okait. Végkövetkeztetése nem a hit és hatalomra jutott eszme feltétlen elfogadása, nem a szeretet és a szabadság köntösébe öltözött erőszak (mint teit. De ne tévesszen meg bennünket ez a komorság. A költő csak számbaveszi a lehetőségeket, elvégre tudja, hogy neki még dolga van a földön, s erre inti öt a Romvárosi beszélgetés című versében Szabó Gyula árnya is: Csak arra kérlek, nézz a túlélőre, s okosan, széfjén, jövendőt regölve folytasd sorsát a meggyalázott kőnek, homlokod döntsd a megveszett jövőnek. A festők egyébként is fontos szerepet játszanak Kövesdi életében. Hieronymus Bosch, Van Gogh, Dúdor István egy-egy versre ihlette őt. A szoba képei című költeményében pedig — igaz, kissé felületesen — Modigliani, Csontváry. Toulouse-Lautrec, Leonardo da Vinci festményeit írja le. S nem kevésbé fontosak számára a költők: Radnóti, Déry, Eliot, Pilinszky (bár az ő ihletéséből csak egy szösszenetre tellett) vagy Ady, akihez megrendítő verset írt, és természetesen Nagy László, a mester, akinek halálára irta Harang alatt liliom című szép költeményét. S végezetül Kövesdi Károly szülőföld-szeretetéről kell szólnom. Az útrabocsátó gömöri tájról nem leíró versekben vall, már csak azért sem, mert érzi, hogy ez a szerelem sokkal mélyebb és bensőségesebb, semhogy harsány szavakkal mégoly lenyűgöző képekkel elmondható volna. S a szülök, az ismerősök is csak egy villanásnyi időre bukkannak föl — szinte váratlanul és mellékesen —, mégis megragadnak tudatunkban. Aki Kövesdi Károly — természetesen ma még kiforratlan, külső hatásoktól sem mentes, de sokat ígérő — költészetében az Egyszemű éjszaka legjobbjai lírájának folytatását keresi, az valószínűleg csalódni fog. Ö már egy később indult nemzedék (?) képviselője, versépitkezése kevésbé formabontó mint Tóth Lászlóé, Varga Imréé vagy Balta Kálmáné (a Cselényiéről már nem is szólva). A hagyományosabb verseléshez való visszatérés egyébként más költőinknél is megfigyelhető, például Gál Sándornál vagy Kulcsár Ferencnél, akivel Kövesdi Károly még a leginkább rokonítható. Ennek a folyamatnak a mélyebb elemzése természetesen nem lehet e rövid bírálat tárgya. Fontosnak tartottam azonban szót ejteni róla, mert úgy vélem — és Kövesdi Károly első verseskötete is ezt bizonyítja —, hogy a nyolcvanas évek csehszlovákiai magyar lírája színskálájának kibővülését, horizontjának kitágulását eredményezi majd. LACZA TIHAMÉR azt a jezsuita inkvizíció példáján bemutatja), hanem a meggyőződés, az öntudat, a szabad választási lehetőség és a társadalmak és tanok belső fejlődésének törvényszerűségeit figyelembe vevő, ehhez rugalmasan igazodó, de meg nem alkuvó demokratikus vezetés és irányítás. Cáfol dogmát, önkényt, képmutatást, illúziót és pátoszt. Helyébe valóságot, igazságot és lehetségest kínál. Dialektikusán felépített drámaisága. tisztán ellenpontozó dialógusai, már-már félelmetes tisztánlátása teszi Székely Jánost vérbeli drámaíróvá. Egy-egy monológja viszont önálló költői műként is helytáll. Klasszikus formája és nyelvezete nemhogy visszafogná, inkább könnyíti a gondolatiság megértését. A müvek magukért beszélnek, s ezen már az sem változtat, hogy a szerző szerényen kísérletnek nevezi huszonöt év alkotó munkájának gazdag gyümölcsét. Mihályi Molnár László 15
