A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
Az irodalomról — költészetről, műfordításról, kritikáról —, a kultúráról s nem utolsósorban a kultúrpolitikáról beszél Miroslav Válek nemzeti művész (1969-től a Szlovák Szocialista Köztársaság kulturális minisztere a közelmúltban kiadott könyvében (O literatúre a kultúre. Slovenský spisovateľ 1979); valóban „beszél", mert olyan közvetlen hangon szól olvasójához, hogy annak szinte az az érzése támad, hogy — ha nem is négy-, legalább sokszemközt — személyesen beszél a szerzővel. A könyv — ám egymástól élesen el nem határolható — részre tagolódik. Az első (az 1957 és 1968 között publikált írásokból készült válogatást tartalmazó) részben mindenekelőtt Válek, a költő szóf az olvasókhoz; a vitára mindig kész, elméletileg felkészült, művelt költő, aki elsőrendű feladatának érzi, hogy védelmezze az irodalom szocialista értékeit. „Ahol az élet, ott a költészet is. De élet csak ott van, ahol eszme van" — ezt a Belinszkij-idézetet a kötetnyitó A költészet útjai című tanulmányának mottójául választotta, de az idézet véleményünk szerint nem csupán az említett tanulmánynak, hanem az egész kötetnek mottója lehetne. Válek már 1958-ban a következőkben foglalja össze a modern költészet ismérveit: „A modem költészet elvet minden olyan koncepciót, amely képtelen a gondolat kifejezésére. A költöiség hordozója a versben az eszme lesz. A jelentésegység a vers egésze lesz és művészi hatás csak ettől az egésztől kívánható meg. A modem költészet törvényszerűen egyre bonyolultabb költői apparátussal dolgozik majd, ez azonban, persze, nem jelenti azt, hogy az olvasó okvetlenül bonyolultnak látja. A nemzeti hagyományokra épül. Ám a modem világköltészet forrásaiból is merit. Arccal a jelen felé fordul és az összes tematikai területet magába foglalja majd. Realisztikus lesz." Későbbi írásaiban is több helyütt hangsúlyozza, hogy az irodalmi mű formáját lehetetlen a mű eszméjétől elválasztva, elszigetelten értelmezni. Többször, több helyütt hangsúlyozza, mert úgy látja, hogy ezt a közismert, régi igazságot sohasem fölösleges újra és újra megismételni. Hiszen mindig is voltak — s manapság is vannak — olyanok (az alkotó művészek között is), akik a költöiség összetevői közül megpróbálják kizárni az eszmét, a gondolatot, a tartalmat; ez azonban nem más, mint a költészet degradálása. Húsz esztendővel később, 1978-ban Válek egyenesen kijelenti: ......modem az, ami összhangban van a marxista—lenini tudománnyal ". Mert ennek a tudománynak a segítségével juthatunk a legrövidebb úton, a leggyorsabban az élhetőbb, a lakhatóbb jövőbe, ahol a földgolyó már nem vészjóslóan ketyegő időzített bomba lesz, hanem a nyugodt és boldog emberélet biztonságos helye. Az. hogy voltak és vannak helyes eszmeiségű, ám nem költői, szürke versek, az nem a témák és nem az eszmék hibája, hanem a költőké. Ez év tavaszán, A CSKP KB 15. plenáris ülésén Bitek elvtárs kijelentette: „Míg alkotóművészeink a kritikai igényesség és a társadalmi felelősség tudatában új, a szocialista művészet igényeinek megfelelő alkotások létrehozásán fáradoznak, nem teljesíti feladatát a müvészetkritika. Nem segít kellőképpen a műalkotások megismerésében és helyes értékelésében, kevéssé járul hozzá a fiatal alkotók tájékoztatásához, és hiányosan tesz eleget a művészi ízlés kialakításában játszott szerepének." Hogy ez korántsem új probléma, arról Miroslav Válek mintegy másfél évtizeddel ezelőtt írt cikkei és nyilatkozatai is tanúskodnak; s hogy Válek problémafelvetése helyes volt, s hogy akkori megállapításai manapság is időszerűek, azt a 15. plenáris ülés beszámolója bizonyítja a legmeggyőzőbben. ..... nem ártana meg elgondolkozni irodalomkritikánk módszerein és a kritikai apparátuson, amellyel dolgozik — nyilatkozta a költő már 1966-ban. — (...) irodalomkritikánk jelentős része azzal a módszerrel él, amelyet impresszív intuitívizmusnak nevezhetnénk". Vagyis „az irodalomkritika alig nyújt többet, mint impressziókat, s impressziókra támaszkodó ítéleteket". Csakugyan nem szemtelenség, ha a kritikától — s nemcsak az irodalomkritikától — ennél jóval többet várunk. A hatvanas évek végén, a válságos időszakban Válek publicisztikája egyre inkább telítődik az élettel, a konkrét történelmi-társadalmi problémákkal, egyre szorosabban kötődik az irodalmon kívüli valósághoz. A költészettel kapcsolatban elsősorban az aggasztja, hogy folytatódik a szó levitációja. „Bizalmatlanságot kelt bennünk, ha azt állítják, hogy a szó önmagáért van itt, hogy semmivel sem függ össze, hogy maga magának a célja" — Írja a Beszélni ezüst.. .-ben. S 1968-ból itt van a Hol állunk? című cikke, amelyből kitűnik, hogy tudta, hol állunk, s mennyire felelősek vagyunk: „Egy politikai párt helyett sokat, egy társadalom-modell helyett többet kínálnak nekünk. Milyeneket? Nem tudjuk. De általános síkon mindez helyes: a szabadság és a demokrácia is, a jog és az igazságosság is. (...) A demokrácia nevében ölni is lehet és ölnek is éppen úgy, mint bármely más nagy eszme nevében. Nemrégiben az mondták: »Demokrácia mindenki számára, de nem demokrácia mindenkivel, nem demokrácia minden egyes emberrel ...« Tehát demokrácia — kivel? Ez itt a kérdés, mondaná Hamlet. (...) Ennek ellenére határoznunk kell. Ne határozzunk elhamarkodottan. Határozzunk helyesen. Talán nem leszünk bűnösök mindannyian. De mindannyian felelősek leszünk." A könyv második (az 1969-től 1978-ig publikált írásokból, beszédekből és beszélgetésekből — nyilatkozatokból készült válogatást tartalmazó) részében mindenekelőtt VARGA ERZSÉBET az elhivatott kultúrpoiitikus. a Szlovák Szocialista Köztársaság kulturális minisztere szól az olvasóhoz: az a politikus, aki kultúránk szocialista jellegének felújításáért (1968 után) és továbbfejlesztéséért harcolva sohasem feledkezik meg az irodalom és általában a művészet sajátos problémáiról. A képzőművészetről 1970-ben mondott szavain ma, a CSKP KB 15. ülése után sem ártana meg elgondolkoznunk: „Nagyon komoly és nagyon aktuális kérdéssé válik a képzőművészet kérdése. A szerkesztők egyike, akikkel találkoztam, azt mondta, hogy a Kulturális minisztériumnak a maga nemében a nonfiguratív, az absztrakcionisztikus művészet védelmezőjének kellene lennie. Körülbelül így válaszoltam neki: nézze meg a képzőművészeti folyóiratokat, tanulmányozza, milyen szellem uralkodik a képzőművészeti teoretikusok cikkeiben, nézze meg, milyen volt a felszabadulás 25. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás Prágában, milyen a mostani pöstyéni kiállítás, aztán mondja meg nekem, ki ellen kell védelmezni a nonfiguratív festészet képviselőit? A személyes véleményem az, hogy inkább az állam kasszáját kell védelmezni. Tudom, hogy ezeket a szavaimat a kulturális közösségben mindenféleképpen értelmezik majd, talán vissza is élnek velük, de úgy gondolom, hogy a dolgoknak teljesen világosaknak kell lenniük. Senki sem akarja megtiltani a festőknek, hogy ilyen vagy amolyan módszerrel fessenek, de nagyon világosan meg kell mondani, hogy az állam olyan művészetet fog támogatni, amely összhangban van azokkal az alapelvekkel, amelyeken az állam áll." A művészet sohasem állt a senki földjén, az ideológiai táborok határán. Az egész művészettörténet arról tanúskodik, hogy a legnagyobb művészek mindig a haladás, az emberség oldalán álltak. Válek szerint ilyen szempontból nagyon fontos feladat számunkra a szocialista realizmus fogalmának tisztázása, mivel még manapság is számos alkotó, s persze, olvasó is, a sematizmussal, a dogmatizmussal azonosítja a szocialista realizmust. Tehát mindenekelőtt meg kell magyaráznunk, „be kell vinnünk alkotóművészeink és a közönség tudatába azt a tényt, hogy a szocialista realizmus módszer, amely nem leszűkít, hanem teret nyit, amely nem korlátozza az alkotó szabadságát, hanem ellenkezőleg, kiterjeszti". Válek hangsúlyozza, hogy a szocialista realizmus nem az ötvenes évek deformált terméke, s nem is exkluzív, szellemi jellegű importáru, mint ahogy azt ideológiai ellenfeleink állítják. Hiszen a valóság hű és dinamikus ábrázolásának ez a forradalmi módszere éppen arra épül, ami haladó és értékes, amit a korábbi nemzedékek alkotó egyéniségei — nálunk és külföldön — létrehoztak. A szocialista realizmus tehát nem kampány és nem a kultúrpolitika önkénye, hanem a szocialista művészet elengedhetetlen szükséglete. A kultúra irányításával kapcsolatban Válek hangsúlyozza, hogy meg kell végre szabadulnunk ama mítosztól, miszerint a kultúra valami spontán, olyasmi, ami a társadalmi tevékenység melléktermékeként jön létre, s önállóan fejlődik. Mint életünk többi területén. itt sem elég az improvizáció. A kultúrpolitika pedig kétségtelenül szerves része a CSKP politikájának, így kell rá tekintenünk. Hiszen — miként azt azóta már a CSKP KB 15. ülésén is hangsúlyozták — szüntelenül frontvonalban dolgozunk; az ellenség figyel, várja, hogy tévedjünk. Feltétlenül szükséges tehát, hogy a kultúra területén is offenzív ideológiai munkát végezzünk. Ebben a munkában Miroslav Válek könyve is segítségünkre lehet; meríthetünk, tanulhatunk belőle. Ráadásul olvasmányként is érdekes, ami szintén nem elhanyagolandó szempont. Szegedy-Maszák Mihály: VILÁGKÉP ÉS STÍLUS Az irodalmi folyamatok megértésének, a helyes műértelmezésnek a kiindulópontja aligha lehet más, mint az irodalmi mű. A konkrét mű, amely mindig történeti termék is, hiszen kortól és helytől, konkrét időtől és konkrét tértöl, vagyis „a helyzettől" aligha függetleníthető, ugyanakkor természeténél fogva ezeknek a determinációknak a meghaladására is törekszik, ha igényt tart rá, hogy komolyan vegyék. Sohasem a valóság szimpla metszete csupán, amely a következő pillanatban már el is veszíti érvényességét, hanem modell is. melynek matériája a nyelv. Minden, ami érvényességre tör benne — szociális, etikai, ontológiai lélektani stb. tartalmi —, nyelv által létezik. Stílus és világkép, jelentő (a szöveg) és jelentett (a valóság) vizsgálata tehát elválaszthatatlan egymástól. A szerző Írja kötetének első, a módszert kereső írásában, amelynek a költőileg megformált világkép elemzéséről címet adta: „Olyan elemzőre van szükség, aki a költeményt történésnek fogja fel, arra a gondolatra épít. hogy a szöveg önmagát írja, a forma a tartalom kibontakozása, az anyag és a világkép egyaránt és egyszerre teremtődik, a tartalom saját belső logikája szerint szervezi meg a szerkezetét, a jelentő és a jelentett kölcsönösen strukturálja egymást. .." Könyve arról győzött meg, hogy Szegedy-Maszák Mihály ilyen elemző. Rendkívüli tudásanyaggal fölvértezett irodalomtörténész, aki a XX. századi irodalomtudomány minden lényeges elméleti vívmányát birtokolja, s ami még fontosabb, alkalmazni is tudja. Méghozzá többnyire olyan demonstrációs anyagon, amely minden érettségizett magyar ember számára ismerős lehet, XIX. századi irodalmunk klasszikus alkotásain. Így könyvének első ciklusából egy történeti-poétikai szempontú irodalomtörténet rajzolódik fel, Faluditól Madáchig, olyan alapvető jelentőségű tanulmányokkal a középpontban, mint A magyar költészet főbb típusai a kései XVIII. és a korai XIX. században. A kozmikus tragédia romantikus látó-, mása (Vörösmarty Előszójának elemzése) vagy a Történelemértelmezés és szerkezet Az ember tragédiájában. A könyv második ciklusát ismét elméleti írás vezeti be, a könyv egyik legjelentősebb tanulmánya. Az ismétlődés mint a művészi anyag formává szerveződésének elve. Ennek felismeréseit kamatoztatja a Kosztolányi- és a Robbe-Grillet-tanulmányban. Szegedy-Maszák Mihály tanulmánykötete a Magvető Könyvkiadó Elvek és utak sorozatában jelent meg, s elsősorban azoknak az olvasóinknak ajánlom, akiket a XIX. századi klasszikusainknak müvei mélyebben érdekelnek, illetve az irodalom és a valóság összetett, sokszor és sokféleképpen manipulált kapcsolata foglalkoztat. Grendel Lajos 14
