A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
KIÁLLÍTÁS J. B. Melichar vallomásai Prágát nem lehet megunni, nem lehet kiismerni, egyszer s mindenkorra kimeríteni, Prága mindig tartogat meglepetést még azok számára is, akik úgy gondolják, hogy már minden zeg-zugát, minden egyes kövét ismerik. Innen még az is elégedetten távozik, aki nyár közepén, a „kulturális uborkaszezonban" jön „kultúrát keresni" a városba. A turistaszezon kellős közepén tekinthettük meg például azt a kiállítást is, amelyen Jan B. Melichar mutatkozott be fővárosunk látogatóinak a prágai várban, a cseh képzőművész-szövetség Arany utcácskái kiállítótermében. Noha Melichar Hradec Králové szülöttje, most kiállított akvarelljei arról tanúskodnak, hogy végképp Prága festője lett: Prága szerelmese, Prága elkötelezettje. Ha címet kellett volna adnunk a kiállításnak, bizonyára nagyon sokan ezt adtuk volna: Vallomások Prágáról. Mert Melichar alkotásai valóban azok: szép, színes, lírai vallomások, amelyek a város és a festő szoros egymáshoztartozásáról győzik meg a nézőt. Ha felvetné valaki a kérdést: miben hozott Melichar újat, azt kellene válaszolnunk, hogy szinte semmiben; sem a témában, sem a formában. De a régi tartalomról, az oly sokszor megénekelt-megverselt-megfestett témáról — a városról, amelyet szeret — olyan érdekesen, olyan hitelesen beszél, hogy a néző nem tud neki ellenállni: hagyja magát sodortatni a festő érzelmeinek, szenvedélyének, emlékezetének hullámaival. S aki látta Melichar akvarell-kiállítását, az egy kicsit a festő szemével látja immár Prágát. Varga Erzsébet KÖNYV Kimaradt Szó (Fiatal költők antológiája) Egy irodalmi antológia a müvek megismertetése mellett egyéb funkciókkal is bír: irodalomszervező, rendszerező, vagy értékelő — attól függően, hogy visszapillantó vagy előremutató (klasszikus, befutott avagy kezdő szerzőket mutat be). Ezeket a szempontokat szem elől tévesztve az irodalmon kívüliségnek az irodalom lényegére való visszahatását vagy az indulók ambícióit fékezhetjük vagy rekeszthetjük meg.......A tragédia ott kezdődik, amikor a gyerek akkor kapja meg kért mackóját, amikor már biciklire vágyik" — írja egy helyen Kertész Ákos, de ez az irodalomra vonatkoztatva úgy hangoznék, hogy az irodalom és az irodalmi élet válsága az elkésett vagy ki nem adott könyveknél, tehát az írók (főleg kezdők) el nem ismerésével kezdődik ... Tudják ezt az erdélyi magyar irodalom felelősséget érző szervezői is. A második évtizede a bukaresti Kriterion gondozásában megjelenő, puhakötésű. olcsó Forrás könyvek ösztönző lehetőséget kínálnak a fiataloknak, akik a gondos rendszerességgel napvilágot látó antológiák szerzői közül lépnek önálló kötetekkel az olvasók elé, ha tehetségük kitartó szorgalommal párosul. Az első megjelenés ideje és a fiatalok rendszeres bemutatása mindenképp fontos és el nem hanyagolható. Egy késlekedő antológia esetleg az utánuk következők indulását gáncsolja el — néha véglegesen. Az 1974-ben napvilágot látott Varázslataink antológiában jelentkező 30 fiatal közül elég talán Szőcs Géza vagy Markó Béta nevét említenem, avagy Adonyi Nagy Máriát, Gagyi Józsefet, Veress Gerzsont, Palotás Dezsőt és Sütő Istvánt, akik a tavaly megjelent Kimaradt Szóban újra helyet kaptak. A huszonegy szerzőt Ágoston nem a versek elemzésével, hanem a kimaradt, jellegzetes hibáik miatt nem közölhető versek elmarasztalásával vezeti be (tanuljunk a hibákból). „Nem tartom jó ötletnek a vers helyett az ötletet. Realitással számoló pátosz nincs.. A pátosz a jövő múlttá válása, a hipotetikussal feloldott jelen, az illúzióval kijátszott gondolat... a giccs-szerzö épp az utaló tényezők patetikus hatására alapoz, amikor teljesen elhanyagolja a mű önálló esztétikai hatását, mindent az utalótényezőkre bízva kiköveteli az együttérzést." Tehát nem elég kimondani, a költészet megkívánja a hogyant. A közhely, a pátosz, az álproblémák illetve a problémák megkerülése, a derűs álművészet, a giccs nem kap helyet. Ez már önmagában is biztató kritérium, s a megkövetelt esztétikum erős indítást sejtet. A már említetteken kívül végezetül ki kell még emelnünk az azóta önálló kötetes Cse/ényi Bélát (Barna madár), Bréda Ferencet, az antológia egyik legjobb darabját megalkotó Körösi P. Józsefet, valamint a legfiatalabbak közül Beke Mihály Andrást és Horváth Leventét. Mihályi Molnár László Trencsényi Waldapfel Imre: Ember vagy A kiváló mitológus, ókor és vallás-történész, akinek immár nemzetközi hírű „Mitológiáját" nemrég szlovákul is megjelentették, most megjelent műfordítás-kötetének tanúsága szerint, az antik irodalmak legjelesebb (s persze leghivatottabb) magyar tolmácsai közé tartozik. E téren legfeljebb Devecseri Gábor múlta felül. Az Ember vagy című gyűjtemény voltaképpen egy egész panorámát tár elénk: a görög és római irodalom körképét. Epikát (Trencsényi Waldapfelnek köszönhetjük a teljes magyar Hésziodoszt), drámát (A leláncolt Prométheusz, Antigoné, Hüppolitosz stb.), lírát (a görög népköltéstől Szapphón, Kallimakhoszon át Martialisig) s prózát (Cicero, Lukianosz, Diogenész, Laertiosz). „A görög mitológiában ismeretes Antaiosz, a Föld fia — írja a szerző —, aki valahányszor anyjával, a Földdel érintkezett, megújult erővel emelkedett fel ebből a találkozásból. A tudomány nyelvén Engels a görögökről szólva így fogalmazta meg műveltségünk »antaioszi« találkozásának szerepét: »... a filozófiában éppen úgy, mint olyan sok más területen, újból és újból kénytelenek vagyunk visszatérni ama kis nép teljesítményeihez, melynek egyetemes tehetsége és tevékenysége olyan helyet biztosított számára az emberiség fejlődéstörténetében, amilyenre egyetlen más nép sem tarthat valaha is igényt.«" E visszatérés lehetőségét teremti meg az olvasónak a tudós-műfordító az antik irodalom remekeinek tolmácsolásával. A több mint félezer oldalnyi gyűjteményből csak nehezen tudnánk válogatni jó és jobb között. Trencsényi Waldapfelnek legnagyobb műfordítói érdeme, érzésünk szerint a teljes magyar Hésziodosz. Nos, a Theogónia (magyarul Istenek születése) és a Munkák és napok majd háromezer éves verssorai bizalmas közelségből szólnak a mai magyar olvasóhoz, ugyanúgy, mint a magyar Homérosz. Nem kevésbé elismerésre méltó teljesítmény Muszaiosz Héró és Leanderének a magyarítása sem, hogy Aiszkhülosz, Szophoklész vagy Euripidész talán legreprezentatívabb müveinek magyarításáról már ne is szóljunk. S a lírai gyűjtemény is számos meglepetéssel szolgál, hiszen a Világirodalom Klasszikusainak sorozatában immár jó húsz éve megjelent antológiája óta nem olvashattunk ilyen bő válogatást az antik líra egészéből. _£§_ TELEVÍZIÓ A rakparton Marlon Brando (legújabb filmsikere az Apokalipszis most) 1957-ben, amikor ez a film készült, már világsztárnak számított. Elia Kazan egy másik filmjében, A vágy villamosában (ezt ugyancsak vetítette a Magyar Televízió Kazan életmű-sorozatában) vált egycsapásra világhírűvé. Brando személye még párosult Elia Kazan pontos, célratörő és feszes filmkészítő módszerével (művészetével) s a COLUMBIA filmgyár öblös „pénztárcájával", amelybe A rakparton című produkció miatt nem is kellett túlságosan mélyre nyúlni — s már el is készült az abban az időben oly divatos neorealista film angol módra. Egy siker a sok közül. Ki ölte meg Joy Doyt? Ledobták szegényt egy háztetőről. Ki tette? E kérdésre keresi a választ az áldozat bájos húga, aki mellesleg tanárnőnek készül, vagy annak szánták. Miatta gürcölt a szegény dokkmunkás apukája. Ö pedig — micsoda véletlen! — éppen szünidejét tölti odahaza. Közben összefut egy volt iskolatársával, Terryvel (Marion Brando), aki műveletlen ugyan, de lelkét nem tudja megvásárolni (egészen) a dokkmunkásokat rettegésben és hatalmában tartó munkaszervező-maffia-szakszervezet-akármicsoda zsarnok vezetősége. Ezért végül is leleplezi őket, ami áruló bátyja, Charlie (Rod Steiger) életébe kerül, s kishíján az övébe is. Legvégül pedig a gonosz megkapja a neki kijáró büntetést és a szegény rakodómunkások „felszabadulnak" a gonosz hatalom és kizsákmányolás igája alól... á la Hollywood ... a kapitalizmus pedig vígan kizsákmányolhat tovább. De ez már kimaradt a filmből. A film további epizódistái közül talán a pap figurája a legeredetibb: isten igéjének hirdetése mellett néha maga is szegény dokkmunkásnak tűnik, amint éppen az elnyomók ellen agitál — sikertelenül. A mű zeneszerzője Leonard Bernstein mester; tudja hogyan kell feszültséget teremteni, a háztetőn turbékoló galambok között létrejött légyottot andalító dallammal aláfesteni. Boris Kaufman operatőri munkája pedig néhány évvel meghaladja a film egyéb értékeit. Ezek után felvetődött bennem a kérdés. Az ötvenes évek filmjei miért oly hasonlóak, hogy már majdnem egyformák? (Igaz, hogy bizonyos kiugró kivételektől eltekintve ugyanez vonatkozik a hatvanas évek új hullámára is.) Egyébként okos és hasznos dolog, hogy a Tv életmű-sorozatokat vetít. Aki ezen a júliusi éjjelen fél egyig virrasztott a film megtekintése miatt, mint én, az vigasztalódhat: Elia Kazan készített remekműveket is; remélem, azok is sorra kerülnek majd az életműsorozatban — főműsoridöben természetesen. Kiss Péntek József Az NDK-beli Buckow községben megnyílt a Brecht—Weigel-Haus. Vagyis múzeumot nyitottak meg abban a házban, amelyben Bertolt Brecht élt feleségével, H. Weigel színésznővel. A kiállított tárgyak között látható az a kocsi is, amelyet H. Weigel mint Kurázsi mama húzott 1949-ben. A moszkvai olimpia emlékének megörökítésére új, 20 ztotys pénzérmét bocsátott ki a Lengyel Nemzeti Bank. A réz-nikkel ötvözetből készült érmét Ewa Olszewska-Borys képzőművész tervezte. Düsseldorfban a Benrath-negyed lakosai sokat panaszkodtak a Rajna-hídra száguldó autók zajára. A város lépcsőzetes betonfalat épített, amely csökkenti a zajt. A betonfalba virágokat ültettek: amint kinőnek, a beton alig lesz látható.
