A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
Garzonlakás- és vikendház-tulajdonosokra gondolt a francia Société Rosieres, amikor elkészítette 3 cm vastag minirezsóját. A főzőlap előnye. hogy még egy polcon is könnyen elfér, ráadásul bárhol használható, mert két változatban gyártják, így gázzal vagy villannyal egyaránt működik. A közlekedésben általában a járműveknek állítanak fel tiltó táblákat, hogy minél több teret biztosítsanak a gyalogosoknak. Drachenfelsben ennek a fordítottjára került sor: a szép kilátó felé vezető utat csakis bérkocsin lehet megtenni a nagy forgalom miatt. A forgalmi dugókkal is könnyen megbirkózik a 92 centiméter hosszú, 54 centiméter magas és 16 kilogrammos japán minimotor. Gazdája kézbe kaphatja, majd újra ráülhet, ha szabad az út. 0,5 köbcentiméteres motorjával óránként 15 kilométeres sebességet érhet el. Vigyázat: csak karcsúaknak és humort kedvelőknek! Roland Mitchell amerikai fiatalember negyedmagával mindennap órákat gyakorol egy saját szerkesztésű kerékpáron: szeretne cirkuszi artista lenni, ehhez azonban előbb felvételi vizsgát kell tenni. Mitchell egyébként az iskolában jó matematikus, minden mutatványának statikai mutatóit előre kiszámítja. Magyarországon, a Balaton parti Zánkán 15 000 úttörő töltötte a vakációt. A városka főterén a közelmúltban galambok repülését ábrázoló (köböl és fémből készült) szobrot állítottak fel. A gyerek, aki az eget fenyegeti Nem szerettem, ha messziről jött vendégek leptek meg bennünket. Olyan szertartásosan kellett elébük járulnom, akár az eladásra szánt jószágnak a vevők elé. — De szép nagy gyerek! — mustrálgattak. — Hány éves vagy? — s jöttek az egyéb haszontalan kérdések, melyek az értelmi képességeim bizonyítását kérték számon tőlem. Alig vártam, hogy kisomfordálhassak és elinalhassak a kőzetükből. Különösen az bosszantott, ha valakinek a nagytiszteletű rokonok közül kezet kellett csókolnom. Mintha a bőrömet nyúzták volna. — Eredj fiam, csókolj kezet az ángyinak! — szólt a félig kérlelő, félig parancsoló hang, s én mentem fanyalogva, mintha arra szólítottak volna fel, hogy ugorjak fejest ruhástól a jéghideg kanálisba. Ángyi mosolyogva húzta el a kezét és avítt retiküljéböl pár szem savanyúcukrot kotort elő. Én, aki a családi kötelékek ágas-bogas labirintusában könnyen eligazodom, sehogy sem bírtam megtalálni az ángyihoz vezető rokoni fonalat. Ö volt a messzi ángyi, térben, időben és a családfán. Már öregedő emberek voltak, mikor az urával meglátogattak bennünket. Ez volt az utolsó látogatásuk. Lovaskocsin jöttek, egyéb cél nélkül, pusztán rokoni vizitre. Tudtam, hogy van egy nagy legény fiuk, aki nem egészséges, de hogy mi a baja, közelebbről nem érdekelt. Ekkor is kijárt a savanyúcukor, bár a kézcsókolást most is szándékosan elügyetlenkedtem. Ángyi megsimította fejemet, közben mondta a megszokott szavakat: — Szép, nagy gyerek... — Dühös lettem érte, s elmenőben alig hallhatóan szűrtem ki fogam között a köszönést. A jómúltkor mi adtuk vissza a régi látogatást. Mintha az ókorba indultam volna kirándulásra. — Hát élnek még ángyiék? — kérdezem. — Csak ö meg a fia. Vénséges parasztház előtt álltunk meg. Reggel érkeztünk, látogatásra nem illő időben. Helyet foglaltunk a szögletes támlásszékeken, s én lopva fürkésztem az öregaszszony arcát. Az utcán biztosan elmentem volna szó nélkül, hiszen semmi különös nincs rajta, csak a pár szemölcs emlékeztet a régi ángyira. Teste, beszéde fáradt, hangosan szól ahogy a nagyothallók. Nem csoda, régen túl jár a nyolcvanon. A gyerek — így említi fiát — tudomást sem vesz rólunk. Nedves ronggyal törülgeti a nehéz parasztbútort, majd a konyha kövét veszi sorra, s hirtelen megáll előttünk. Lábát szétterpeszti, ökölbe szorított kezét a magasba lendíti, mintha az eget fenyegetné és lármáz. Árad belőle a hangzuhatag. Pozdorjává tört szavak, akár a rostáról lehulló törek, miből soha többé nem lesz kalász. — Szid valakit, csak tudnám, hogy kit — magyarázza az idős asszony. — Látjátok, ilyen nyomorultak lettünk. Nincs mit mondanunk, rövid csend után más irányt vesz a beszéd. Én a „gyereket" nézem. Szép sima arcán értelmesek a vonások. Ahogy a kanna fölé hajol, fejét felém fordítja, szemtengelye kicsavarodik, s én csak két fehér foltot látok rámmeredni. A munkát befejezte. Anyja megérinti a vállát, lágyan, alig érezhetően, de ő érti a jelt. A rongyot kicsavarja, a kannát a sarokba tolja s tapogatózva hadonász a levegőben. — Valamicskét lát ám — mondja az öregasszony. Kételkedem szava igazában. Sok éven át beidegződött mozdulatok ezek. A férfi a tükör elé áll, de máshova néz. Rövidre nyírt szép, ősz haját megfésüli, csodálom mennyire illik rá a kajla zsíros kalap. E diszharmóniából mélységes tiszta nyugalom árad. S váratlanul mint a nyári eső, ajkán kibuggyan az artikulátlan beszéd: glu-gluglu-glu, glu-glu-glu-glu. — Ládd-e már megint! — keseredik el az anyja. — Sokszor úgy belelovalja magát, mint a „kukospóka", berzenkedik, hogy attól félek egyszer megüti a guta. Csak tudnám mi baja? Hiszen mindene megvan, semmiben sem szenved hiányt, és mégis mindig pöröl. — Mélyet sóhajt az elcsigázott asszony, s ebből a sóhajból egy élet fájdalma vánszorog felénk. — Mondják, adjam otthonba. Ha meghalok úgyis odajut. Csak ne fenyegetné szüntelenül az eget! Ismét ránkzuhan a keserű csend. Az otthonokra gondolok, melyek zsúfolásig megteltek fiatal szülők egészséges testű, összetört lelkű gyermekeivel. A férfi az udvarra megy. Karját a fal felé tartja. Úgy mozog, mint a számyaszegett madár. Vergődik a fal mellett, de pontosan megtalál mindent. Betér a kamrába. Tál baromfi-eleséggel a kezében az ólak felé tart. A kacsák a vak ember láttán kórusban sipognak. Üvegtáljukkal a kúthoz siet, tisztára mossa és friss vizet önt belé. Közben meg-megáll és súlyos öklével megfenyegeti az eget. Mit érezhet ez az ember? Testében lüktet *az élet, s a világ körötte örök sötétbe és őrjítő csöndbe hullt. Tenger fenekére ereszkedett búvár, akinek a lámpája kialudt s a visszatérésre semmi reménye sincs. Csak egy vékony szál maradt, amin még levegőt kap — öreg édesanyja, s a hatvan esztendőn át hozzánőtt keskeny udvar. Míg látott, biztosan több öröme telt benne. Lekuporodott az apró baromfi mellé, fölvett egy pelyhes tollú kacsát, csőrét az arcához értette és örült neki. Megint szétmorzsolt szavak áradtak belőle. — Hogy is tudnám őt otthonba adni? — mondja csendesen az anyja. Nem nekünk, inkább csak magának. Furcsa, de nem érzékenyültem el a két elesett emberen. Ágrólszakadtságukban is volt valami megnyugtató, valami kimondhatatlan szépség, ami a szenvedést enyhíti, sőt tán néha feledteti is. Mégis, mikor elköszöntünk, nem tudom miért, egy pillanatig kezemben tartottam az öregasszony sovány hófehér kezét, amit valamikor annyira nem akartam megcsókolni. CSICSAY ALAJOS 9
