A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
Az általános iskola épülete két. Pedagógusaink zöme itt is aktív. Egyszóval iskolánk, tantestületünk munkájával belefolyik a város életének egészébe. Az Ady utcából a főtér felé tartok. Autók, autóbuszok, motorkerékpárok biciklik suhannak el mellettem. Meg gyalogosok jönnek velem szemben nehéz barackos kosarakkal. Szinte majd minden szatyorból, kosárból barackszemek mosolyognak rám. Mintha ezen a napon lenne Párkány minden kertjében és szőlőjében a barackszüret. Tombol a hőség, de nem lankasztja a figyelmemet. Némelyik kapu előbb és beljebb a kertben klottnadrágos derékig pucér kisgyerekek kergetöznek. Talán Csicsay Alajos idei elsősei, akik már úgy óvodások néhány hétig, hogy elsősök is. Ilyen Szabó László látszerész Beátája is. A főtérről nyitok be a boltba. A galántai születésű férj és a párkányi születésű feleség (ötvenkilenctől párkányi lakosok) készségesen válaszolnak kérdéseimre. — A bizalom? Hát az részünkről tel-Csicsay Alajos w Pioníravatás, középen az iskola igazgatója Az első nap jes — kezdi a papa. — A tantestület jó. A tanítás színvonala jó. Tudomásom szerint, aki ebből az iskolából kikerül, az mind megállja a helyét. A gyerekek majdnem hetven százaléka eredményesen veszi a továbbtanulás akadályait. Első és második házasságomból kétkét lányom van. A nagyobbak közül az egyik Prágában tanul műszaki főiskolán, a másik óvónőképzős Ógyallán. Mind a ketten magyar iskolából kerültek tovább. — S a kisebbek? — fordulok a mamához. — Beáta már iskolába készül. Tavaly karácsonyra táskát kapott ajándékba — magyarázza mosolyogva. Anikó is készül, pedig ő csak jövőre megy elsőbe. A gyerekek tíz napig még óvodások, aztán elkezdődik a várva-várt táskahordás. Könyv, tolltartó, füzet, minden készen. Beáta és Anikó három hétig felváltva hordják a megtömött táskát. Sírás nélkül nem történhet másképp. A főtér legforgalmasabb boltja talán a közeli gyermekruházati bolt. Alig tudok Kanozsai Sándornéhez, a vezetőhöz közelférkőzni. Nem a forgalom érdekel, hiszen a majdani szeptember eleji tumultust megelőzendő helybeliek és környékbeliek már most vásárolnak óvodás és iskolás korú gyermeküknek. A ruházati bolt vezetője két kislány édesanyja. A nagyobbik ötödik osztályos tanuló, a magyar általánosban (Mónika), a kisebb most lesz elsős (Judit). — Mónika jó tanuló és önálló. Remélem, Juditot is ilyennek neveli az iskola. Kisebb lányom már nagyon várja a tanévnyitót. Naponta megkérdezi tőlem: anyu, hányat alszok még? Húsz éve lakunk Párkányban, de rosszat még nem hallottam az Ady utcai iskoláról. Én is oda jártam, s magyar gimnáziumban érettségiztem. S elértem, amit akartam. Egy másik utcából kerülök a jó hírű iskola szomszédságába. A hőség nem csökken, hiába közel a Duna-kanyar, nem kerekedik szél. Hátam mögött a városi könyvtár, előttem a két osztályos magyar tanítási nyelvű óvoda épülete. A kerítésen belül impozáns gyermekjátszótér, az épületben csendes készülődés az ebéd utáni pihenésre. Azért jöttem ide, mert Párkányban nemcsak az érettségiző diákok ballagnak, hanem az iskolaköteles kort elérő óvodások is. Ballag a „vén diák" itt is, s ahogyan a nánai születésű Baruszné Csányi Szeréna (idén fejezi be Léván az óvónőképzőt) szolgálatos óvónéni magyarázza: a gyerekeknek tarisznyát varrnak, a tarisznyába könyvet és pogácsát tesznek, s a könyvbe annyit jegyeznek be, hogy: Az óvodában eltöltött évek emlékére, s az idei dátum: 1980. június 27. — Mi történik tulajdonképpen ezen a napon? — szakítom félbe a fiatal óvónénit. — Az iskolás korú gyerekek minden évben átballagnak a szomszédos általános iskolába szüleik kíséretében, ahol Csicsay Alajos igazgató köszönti végzőseinket. No meg az úttörők veszik körül a mieinket. Jelen vannak természetesen az első osztályos tanítónénik is. — Aztán? — Tíz-húsz percig tartó ünnepély, kulturális műsor után a gyerekeket bevezetik az osztályba, beültetik őket a padokba, büszkén és boldogan ismerkednek tantermükkel. Az óvodában a kis csoport búcsúztat, az iskolában pedig az elsősök, az úttörők mondják a köszöntőt. így megy ez, mióta az óvodánk fennáll. Minden évben ballagunk, illetve átballagunk ... A sportpályán keresztül halad az óvoda ballagó nagycsoportja az általános iskolába. Távozóban én is arra veszem az irányt. De már nem megyek be, csupán körüljárom az épületet, amelynek falai hőségben, hidegben a szeretet melegét sugározzák a városra és a környékre. Még néhány nap, és hangos lesz az Ady utcai iskola, jövőt munkáló pedagógusai ismét a katedrára állnak, a boldogulni akaró gyerekek pedig beülnek a padokba. MÁCS JÓZSEF Az Új Szó ezévi augusztus 30-i számában figyelemre méltó írást olvashattunk Miroslav Botfának, az SZLKP KB Ellenőrző és Revíziós Bizottsága elnökének tollából „A bírálat és önbírálat néhány kérdése" címmel. A szerző a bírálat és önbírálat fontosságát hangsúlyozva már ismert megállapításokat ír le, nyilván azért, mert a gyakorlat azt igazolja, hogy sokszor a feledés homályába merülnek olyan alapigazságok, amelyeknek érvényesülniük kellene a mindennapi életben, a gyakorlatban maradék nélkül. A cikk írója bevezetőben Gustáv Husáknak, a GSKP KB főtitkárának a XV. pártkongresszuson elhangzott beszédéből idéz: „Nem lehet jó dolgozó az, akinek nincs elég türelme, hogy meghallgassa a bíráló észrevételeket, aki nem tud ezekre helyesen reagálni és nem képes saját munkáját önbírálóan megítélni". Szerintem ezt a megállapítást jól látható nagy betűkkel kellene kifüggeszteni minden vezető beosztású dolgozó munkahelyén, naponta elolvasni és ezek szerint cselekedni. Ugyanilyen fontos a cikknek az a megállapítása, hogy „a bírálatra fennhéjázva reagálnak az összeférhetetlen dolgozók, akik meg vannak győződve saját tévedhetetlenségükről, tökéletes képességeikről, tudásukról. Az ilyen dolgozók igyekeznek a bírálókat fokozatosan eltávolítani a kollektívából, esetleg lejáratni, nevetségessé tenni őket. Alkotó őszinte hozzáállásra képtelenek az olyan emberek, akik beosztásukat féltik, akik nem biztosak intellektuális és szervező képességeikben.” Nem tudom és nyilván nehéz lenne megszámolni, hány ilyen vezető tisztségviselő van nálunk. De biztosan sokan vannak, akiknek helyre kellene billenteni a gondolkodását, már ami a kritika és az önkritika alkalmazását illeti. Az említett cikk lényege: a kritikára és önkritikára mindig úgy kell nézni, ezt mindig olyan módszerként kell értelmezni, amely elősegíti a munka megjavítását, tehát amivel igen körültekintően és eivszerüen kell bánni. Ezért mindenütt, minden szervezetnél és munkahelyen következetesen harcolni kell a kritika elnyomása ellen, és ezt elsősorban a vezető tisztségviselőnek kell tudatosítania, mert a bírálat elnyomása nem egyéni, de politikai kérdés. Persze az is igaz, — amit a gyakorlat igazol —, hogy csakis a valóságot, az igazságot szem előtt tartó konstruktív építő kritika viszi előre a társadalmi problémák megoldását. Semmi köze az építő kritikához az olyan magatartásnak, amikor valaki ezzel a saját hibáit igyekszik leplezni, sőt mi több, becsületes dolgozókat igyekszik befeketíteni. Igen fontos kérdés idejében leleplezni az ilyen „kritika" igazi szándékait, és demagóg voltát. Mindez azonban semmit sem von le abból a tényből, hogy a kritikának és önkritikának mindennapi életünk szerves részévé kell válnia, nemcsak a munkahelyen, de a magánéletben is. A kommunista igazságszeretet valamennyiünket arra kötelez, hogy nyitott szemmel járjunk, idejében feltárjuk a hibákat és fogyatékosságokat s ezekről nyíltan és őszintén beszéljünk. 3
