A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-30 / 35. szám
VITA ÉS „ VITA A múlt év márciusában Lacza Tihamér egy érdekes témát vetett fel a „Műszaki és természettudományos értelmiségünk szerepe és helyzete" című cikkében. Azt igyekezett tisztázni, hogyan viszonyul reálértelmiségünk a csehszlovákiai magyarsághoz, annak kultúrájához, irodalmához és miért társadalomtudomány-központú, illetve irodalomközpontú a szellemi életünk. Bár, a szerző sok megállapításával egyet lehet érteni és a sajtónak a társadalomra gyakorolt szerepe sem kétséges, mégis úgy tűnik, hogy a reálértelmiségről kialakult és hízelgőnek éppen nem nevezhető véleményét csupán a körükből kikerülő toliforgatók kis számával tudja kézzelfoghatóan bizonyítani. Ha viszont a CSEMADOK alapszervezeteiben kifejtett munkásságot tekintjük, itt már véleményem szerint más a helyzet, és mások az arányok. Az elmarasztalt reálértelmiség és a nem emlegetett munkás és paraszt is megteszi a magáét, ha ez nem is olyan látványos, mint a rendszeres publikálás. Persze általánosítani, sajnos, pozitív értelemben sem lehet. Vitathatatlan, hogy lényegesen kevesebb az aktív ember, mint a passzív rokonszenvező. vagy az „ilyen ügyek" iránt teljesen közömbös, de mikor volt ez másképpen ? Annak ellenére, hogy a műszaki és természettudományos (reál) értelmiségi a tanulmányai során és munkájából kifolyólag is a társadalomtudományinál lényegesen több olyan hatásnak van kitéve, mely talán indokolná is az utolsó csoportba jutását, meggyőződésem, hogy többségük az első két csoportba sorolható és az utolsóban sem ők alkotják a többséget. A kultúrához és irodalomhoz való viszonyuk is jobb a bemutatottnál, bár az iskolától ezen a téren is lényegesen kevesebbet kaptak, mint a társadalomtudományiak. Semmi esetre sem lehet egyetérteni Liszka Józseffel, aki a „Megkésett reflexiók" című cikkében egy kissé belelovalva magát a reálértelmiség ostorozásába, itt-ott elveti a sulykot. Vita helyett mindössze csak azt akarom hangsúlyozni, amit Lacza Tihamér is leszögezett: „mindaz, amit a reálértelmiséggel kapcsolatban kifejtek, így, vagy úgy az egész csehszlovákiai magyarságra is érvényes"! Kár, hogy Liszka József e mondat felett átsiklott és csak a reálértelmiségnek címezte intelmeit. Nem hiszem, hogy állításai bizonyíthatók, illetve, hogy ezek csak a reálértelmiségre vonatkoztathatók. Annak ellenére, hogy ez a csoport egy komoly helyzeti hátránnyal volt kénytelen indítani! Azonkívül, hogy a reálirányzatú főiskolák kivétel nélkül szlovák vagy cseh nyelvűek, a magyar tanulók nem elhanyagolható része a szakközépiskolát is szlovák nyelven végezte. Vagy azért, mert nem yolt más lehetősége, vagy pedig azért, mert szülei tudatában is gyökeret vert az a minden megalapozottságot nélkülöző, de annál jobban terjedő hit, hogy „csak úgy érvényesül a gyerek, ha szlovák iskolát végez". De maradjunk csak a következményeknél, melyek talán részben igazolják is az említett célok megvalósulását, de anyanyelvi szempontból szomorúnak nevezhetők. Az eredmény ugyanis egy olyan szakember, aki a munkájáról anyanyelvén nem tud sem írni, sem beszélni. Persze megkérdezhetnénk, hogy miért nem tanulja meg önszorgalomból anyanyelvén is a szakterminológiát, ha a mai embert idealizálva figyelmen kívül hagynánk az egyik alapvető tulajdonságát: ha rá van kényszerítve, gyorsan elsajátít sok mindent, de kényszer nélkül már sokkal nehezebben megy a dolog. A magyar iskolát végzett ember nagyon gyorsan megtanulja a szlovák szakkifejezéseket, ha a munkájához szükségesek, de ha csak szlovákul ismeri őket, nagyon ritka esetben szánja rá magát arra, hogy esetleges magánhasználat céljából az anyanyelvén is elsajátítsa. Ehhez kell valami hajtóerő, például egészséges nemzeti öntudatból eredő tenni (publikálni?) akarás, ami viszont nem egy veleszületett tulajdonsága a mai embernek, inkább céltudatos nevelés gyümölcse! Ezért most visszatérek Liszka József „Megkésett reflexiók" című Írásához, melyben hasonló következtetésekre jutott és a társadalomtudományi értelmiséget tartja ludasnak. A javulást is tőlük várja, amikor a felnőttek szemléletének megváltoztatása végett a népművelőket és toliforgatókat szólítja harcba, az alap- és középiskolákban pedig az irodalomoktatást akarja élőbbé és élvezhetőbbé tenni. Erről viszont a Hét hasábjain lezajlott rövid, kiütéssel végződött „tolipárbaj" jut az ember eszébe. Grendel Lajos kezdte a „Tanúgyglosszá"-val. Bár magyar—angol szakot végzett a Komenský Egyetemen, az egyik vitatkozó szerint mégis „szellemi életünk fonákságaként könyvelendő el, hogy tanügyi kérdésekben szinte már szakembernek képzeli magát" és nyilvánosan kritizálni mer egy irodalomtörténet tankönyvet! Teszi ezt egy olyan korban, melyben a minőség növelése minden területen elsőrangú követelmény. Nem kétséges, hogy az új generáció nevelése sem kivétel ez alól! Grendel tolla elég éles volt, az igaz, de javító szándékában elfogultság nélkül kételkedni nem lehet. Bírálatában KÖZÖNSÉG - KÖZÖSSÉG? Gondolatok a zenei anyanyelv ürügyén Az utóbbi években a Hét megismerteti olvasóit Szlovákia egy-egy magyar néprajzi tájegységének értékes hagyományaival. A sikeres és fölöttébb hasznos sorozat most a zenei hagyományokkal ismertet. A szerző. Ág Tibor, a „zenei anyanyelvűnk" találó címet adta kis népzenei összefoglalójának. Az anyanyelv, ez a megkapóan szép metaforikus kifejezés ugyanis már régebb idő óta más művészeti és tudományágakra vonatkoztatva, új fogalomként szerepel szókincsünkben. Ebben az esetben tehát zenei anyanyelvként, hiszen a nyelv egyre gyakrabban szolgál modellül más területek (szociológia, irodalom, zene stb.) vizsgálatához. Vizsgáljuk meg kissé közelebbről a zenei anyanyelv jelentését, főleg annak nálunk időszerű. közművelődési vonatkozásait. Vizsgálódásaink kiindulási pontjaként az anyanyelvet választjuk. „Az anyanyelv az a nyelv, melyet az ember legjobban és legszívesebben beszél, s rendszerint az, amelyet gyermekkorában, főként anyjától tanult." így határozza meg a fogalmat a Magyar nyelv értelmező szótára (I. kötet, 222. old.) s a definíció lényegében azonos a német Brockhaus és az Encyklopédia Britannica, de a szovjet „Bolsaja" és az Új Magyar Lexikon meghatározásaival is. A fogalomnak ez a korszerű meghatározása a nyelv legújabb vizsgálatainak emberközpontúságára utal. Tehát a nyelv tanulmányozása már nem szorul csak a belső nyelvi rendszerrel foglalkozó leíró nyelvtani (grammatikai) szemléletre, hanem felöleli a nyelvhasználati, a nyelv társadalmi, lélektani és kulturális tényezőit is. A nyelvi változatok és változások ugyanis nem magyarázhatók pusztán magából«a jelrendszerből, hanem csakis azoknak a külső körülményeknek az összességéből, amelyek a jelek használatát befolyásolják. Ezért a nyelvtudománynak, hasonlóan mint az irodalom-, zene-, társadalom- és más tudományoknak is, érdeke, hogy figyelembe vegye a nyelvet működtető környezet tényezőit A nyelvtudománynak éppen ez az eleven kommunikációra és annak valóságos társadalmi és lélektani körülményeire irányuló szemlélete, gazdag és gyorsan változó tényanyagával és ennek eredményeként is sok-sok kérdőjelével, termékenyítöleg hat a kortárs tudományok egész sorára. A nyelvészek és a szociológusok közösen foglalkoznak a nyelv tényleges használatával, konkrét társadalmi és beszédhelyzetekben. Minden vizsgálódásuk kiindulópontja pedig a beszélő közösség, amelyet — bár nyelvében kövületként hordozza saját történelmét — nem csupán anyanyelvének viszonylagos egyedisége és egyöntetűsége határoz meg. Az elmondottak értelmében rá kell irányítanunk figyelmünket a zenei kommunikációra és annak valóságos társadalmi és lélektani körülményeire. Arra, hogy miért „zenei anyanyelv" a népzene, habár (egyelőre!) a leggyakrabban és legszívesebben énekelt vagy hallgatott dal, zene, nem igazi magyar népdal és nem az új magyar műzene. Miért jelent számunkra sokkal többet a zenei néphagyomány, mint a már régóta magasrendű müzenével rendelkező nyugati népeknek, és miért kell ezt a kincset felkarolni és megőrizni, hogy majd új, ezt a szintet meghaladó (a Bartók, Kodály megalapozta új magyar műzene-formájában) újra átadhassuk a közösségnek. A zene, az értékes zene szeretetére és igényére való nevelés népművelésünk egyik fehér foltja. Keveset foglalkozunk az értékes zene tényleges használatának kérdéseivel konkrét társadalmi helyzetekben. Mert a kérdés e téren is így vetődik fel: tudunk-e zenei rendezvényeink közönségéből éneklő közösséget szervezni. Közönség—közösség. Csak egy betű a különbség, s mégis mennyi lelkes és hozzáértő munkát igényel, igényelne közművelődésünk dolgozóitól a magyar zenei anyanyelv éneklő közösségének kialakítása. Tény: ma már minden közművelődési tevékenységünknek a közösségalakítás irányában kell és lehet továbblépnie. S ezzel függ össze az a tény is, hogy zenei anyanyelvűnket nem csupán viszonylagos egyedisége és egyöntetűsége, hanem a többi népekkel való kapcsolata is meghatározza. A probléma illusztrálására hadd hozzam fel a következő példát. A Hét 16. számában, az Ipoly mente népzenéjében a szerző — még az ismert és elismert szakember is — A gunaras lány c. országszerte ismert, játékos hangú dalról azt írja, hogy „külföldi párhuzamai nincsenek." Pedig közismert; a magyar nyelvterületen kívül (tehát nem „külföldön"!) elsősorban a szláv nyelvterületeken, ennek a dalnak sok a párhuzama. A legismertebb az a gyermekdal, melyben a lányt a korsó (džbán) jelképezi. tárgyilagos maradt, ami viszont a válaszadóknak nem mindig sikerült. Az hiszem, senki sem vonja kétségbe, hogy a tankönyvirásnál és kiadásnál is vannak objektív problémák. Sőt, abban sem kételkedik senki, hogy vannak kiváló minőségű tankönyveink, ha nem is propagálja őket a sajtó úgy, mint megérdemelnék. Viszont azt állítani, hogy a tankönyveink minőségét bírálni csak egy megfelelő képesítéssel rendelkező, szűk szakembercsoport jogosult, az már enyhén szólva túlzás! Csak az ö gyermekeik tanulnak ezekből? Csak az ő érdekük az, hogy a magyar tannyelvű iskolák színvonala elérje a szlovák iskolákét? A Hét elég széles olvasótáborral rendelkezik, sok ezer ember olvassa hétröl-hétre. Nemcsak hetilapunk színvonala emelkedik örvendetesen, az olvasótábort sem kell lebecsülni. A nagyobb hangerő és a már divatjamúlt „lehengeriés" nem helyettesíti az érveket és meglehetősen kiábrándítóan hat az olvasóra az ilyesmi ismert szakember szájából. Gyakran olvashatunk arról, hogy le kell rövidíteni a kutatás befejezése és eredményeinek gyakorlati bevezetése közti időt. Eddig úgy tudtam, hogy ez főleg ipari probléma és hát egy kissé meglepődtem, amikor Mózsi Ferenc Grendelnek adott válaszából megtudtam, hogy az 1978-ban megjelent tankönyv az „1970—72-es évek kutatási szintjét képviselő koncepcióra épült". Az iparban az ideiglenesen objektív tényként elkönyvelt hosszú átfutási idő fokozottabb igényeket támaszt a kutatással szemben. Elvárják tőle, hogy legalább az átfutási idővel arányos előnyben legyen a gyártással szemben. Figyelembe véve a nevelés fontosságát és egész társadalmunk fejlődésére gyakorolt hatását, nem lenne indokolt hasonló (vagy még szigorúbb) igény a pedagógiai kutatás területén is? GÉMESI KÁROLY Külön tanulmányt érdemelne: a magyar változatban a bíró fia miért a ludak közé hajigáit, míg a szlovák dalban az úrfi miért a lány korsóját törte el? Mi az oka egy-egy vándormotívum ilyen vagy hasonló változásának? ŕéldául a Bartók gyűjtötte (1913) Zabili Šipoša. Megöltek egy legényt c. magyar illetve szlovák népballadában a szlovák szöveg szerint a Dunába vetik a „hajovlegeň"-t három arany pénzért. A magyar szövegben a pénznél is nagyobb kincsért, nyerges lováért vetik be a legényt a Tiszába. Ebből is látni: minden átvétel hozzáidomul a dalt „működtető környezet tényezőihez". így hát másodlagos kérdés, hogy a szimbólum lúd vagy korsó. Az éneklő közösség számára a lényeg az, hogy az eltört korsó vagy a meghajigált lúd, tulajdonképpen a megtörtént szerelem, s ennek jóvátétele nem a búza vagy az aranyalma, (mint a magyar dalban), de nem is a pénz, a hintó vagy a kastély (mint a szlovák dalban), hanem a házasság. Mert a „külföldön nem ismert" szlovák gyermekdal szerint: „... za ten džbán / seba dám / aha, mhm, seba dám. / Chvála bohu na nebi / dostal sa mi pán mladý: / za ten džbán / pána mám ... Az ismert szlovák dal címe: Išlo dievča po vodu (Zlatá brána, Mladé letá, Bratislava 1978, 103. 1.) A dallam zenei kapcsolatára most nem térek ki, mivel ez az énekes mesék (képmutató dalok) irányába s nem a Gunaras lány melódiájához vezet (ebben igaza van a szerzőnek). A Hétben Liszka József írta helyesen: éppen nekünk kellene ismerni a magyarszlovák kapcsolatoknak ezt a területét is. Hiszen életünk minősége megjavításának egyik feltétele, hogy megismerjük azokat, akikkel együtt építjük szocialista hazánkat. MÓZSI FERENC 15
