A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-30 / 35. szám
VOJTECH MIHÁLIK: HEGYEK Szél indul a Vepor felől, borzolja hajad szálát, sugaras illatot szippantasz boldogan. Hagyd most, öcskös a vers alkímiáját, felhők locsolják zöld erdők ruháját : s amíg a forró nyár suhan, messél utadra pálcát. Harmatos ég smaragdjai sziporkáznak a napban, s mintha leskelne ezernyi éber szemparázs, mintha a hegyekben kiömlött vér csillogna kristá/y-fo/yókban, rezdülne fűszálakban, s visszhangoznék a pásztorsípban halkan a fegyverropogás. Éjszakánként, midőn a gyantás szél a völgyekbe leszáll, mogyorósból, fenyvesből, hegyi legelőről csak a holt-éber szemek néznek a fényes város felé, ahol a seb tán gyógyulást talál: vajon ifjú vérünk milyen termésre vár? Vagy elfelednek bennünket talán ? Szél mozdul a Vepor felől, susog a táblás árpa, édes illatfelhő sugarasan jár át, olykor, ha kihalt város sivatagába fúl a lámpa, messél utadra pálcát, porold le sajgó szívedet baráti hegyek közt, hol nem kísér az unalom világa, merülj a partizán-tüzek lángsűrűs csillagába, csihold a fény szikráját Ó, hegyek, fenyveseitek adnak lelkemnek tápot, hol lelhetnék támaszt, ha ti nem adnátok ? Gyökeretekben buzog a hősök vére még. Törzsetekből a vér a lombok felé árad, és a szabadságot dalolják az ágak, győzelmes énekét (Dénes György fordítása) VLADIMÍR REISEL: A HALOTT KATONA Hanyatt zuhant a karját szerte dobta... Ott távol, anyám! Űzd el a látomást: kezem közt mintha csöpp játék ragyogna, a nap vörös palást. Mégsem a nap, véres hab ez a számon, mily furcsa most a vérem színe. Ráng a testem borongó pusztaságon s rőt az alkony íve. Hadd szorítom még öklöm végső görcsbe, faggatva sápadt alvilágot! Nézz te anyám e megdermedt ökölre! így is bosszút állok. (Dénes György fordítása) JÁN ŠVANTNER: BALLADA Fehér arc és fekete hegyek a messziségben, a fénylő ég alatt eltorlaszolt utak. A szédítő magasban ének száll a szélben... Benne galambok szárnya suhog, összecsapnak meredek zuhanással... A csupasz ég alatt eltorlaszolt utak... (Ozsvald Árpád fordítása) MILAN RÚFUS: ÉS MINDENNAP És mindennap osztályrészed után lépkedel, ember. Az úton keserű fel/eg ült ki homlokodra. Erről ismertelek fel. ahogy képeken felismerjük a szenteket. Kiáltoztál az állataidra. És tűz volt a hangod, az érc meglágyul tőle, engedelmes, megbékélt, barázdát von. Kiáltoztál. A lét alatt, a létre. Ó, hogy sikongtálI És körös-körül a hatalmas hegyek olyan könnyedén dobálták a hangod, mint a pitypangmagot. Amely aztán a fűbe telepszik, és gyökeret ereszt (Cselényi László fordítása) MILAN RÚFUS: ESTE A GYÖMBÉREN A síron, hol mint óriás tyúk, szélvihar kaparja a földet, marék nevenincs fű fukar rögök között elfogy, hol puskacső pofája feszül az égnek, rozsdás, elhagyott géppuska a holdra pislog, az illatoktól terhes, harmatos nyári éjszakába, hol szürkén csillog a gránitoszlop bronzbetűje, melyen vasigazsággal cseng-bong a szó vaslánca: meghalt az ember, golyó fúródott a szívébe. A katona leroskadt, ledőlt a hegyoldalra. Mit a földtől kapott, a földnek visszaadja. Kék árvácska szeméből a harmatot felszippantja, hallom, hogy pezseg a fűben a vére, növények gyökerében átizzik az ereken. A völgyi patakban csörgedez a hangja. Madár ivott belőle — gyalogfenyőn énekel. S ott marad örökre — minket hívogatva. Milyen volt arcod, katona, ó mondd nekem, ki szívedben golyóval földre rogytál, e zordon nagy tavaszban mit villantott fel gondolatod fénye az utolsó értelmes szavaknál? Én tudom, ismerem e szigorú témát: a férfi életén túlnőnek álmai. De a golyó, mely a mellét fúrta át, az anya és feleség szivében megreked. Leroskad, lehull, mint a csillagok, ki éli az ő halálát, villáma sújtja le, ki éli az ő halálát, lelke sebektől sajog. Alszik, alszik, feje alatt göröngy a párna. S körül a hegy — tündöklő vadon. Arany napfényben szülőhazája, anyja szemében vádló fájdalom. Már nem várja. Az idő gyógyírt kent sebére, lehűtötte szívében az izzó vasat. Talán már nem égeti annyira. Csak fejére — * őszülő hajára — súlyosodik a gondolat. Csak majd az álmokban a rég múlt napok kőrétegét fellazítja, álmában hív, s ott állsz majd előtte, anyám helyett csókold meg köntösét, halott. Kicsi, türelmes anyám helyett, kinek szeme fénye vagyok, az isten tenyerén napsugár, sorsán a csomó, testéből a testem; s oly egyszerűen, hűségesen szeret az anyám, hogy senki így soha nem szeret majd engem. Bronzát az éj szétőntőtte már. Fenyőtoboz harangoz a szélben. Lopakodik a tájba a nyár. Huszonhat fiatal évem, mint szilaj ménesek a réten, szomját forrásából oltja már. Csillapodj, gondolat, aludj, megfáradt fej. Nézd, a hajnali köd a völgyből kiömlik. De én nem szunnyadtam. Őrködtem szüntelen. Ágyamon ült világos reggelig: _. Ivan Babkin, a halott kijevi katona. (Ozsvald Árpád fordítása)
