A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-30 / 35. szám

öltöztetném a kisasszonyt? Hogy ne rózsaszínbe? Nem akar angyal lenni? Nem? Kék ruhába. Igen, ilyenbe öltöznek a Máriák. Az Ulrikák is? Ha olyanok, mint a Máriák. A kék a békesség, a mennybolt, az állandóság, a hűség színe. Igen, a szemérmességé és a tisztaságé is. (Menj már haza, kislány, még dolgom van Mária köntösének redőivel a Megfeszített képén, sokáig festem ezt a képet, oly kevés az időm). Igen, pontosan a kánon szerint fest, Sebestyén mester. Szent János (itt egy pillanatra megakadt, de gyorsan folytatta) kegyelmedre hasonlít, piros ruhában van, az istenanya kékben.

— Ne nézzen oda! — csaknem rákiáltott a kis Hillebrandt lányra, és zsákszövettel elfedte a Kálvária készülő festményét. — Bocsásson meg, nem szeretem ... a festők nem szeretik, ha megnézik...

— És a zöld? Az szent, istennek kedves szín? Nagyon szeretem a zöldet, de nem tudom, szabad-e?

Sebestyén újra elnevette magát.

— Szabad. A régi mesterek megszelídítették. Hiszen az élettől duzzadó természet, az újjáébredés, a tavasz, az emberi reménység színe.

Ezen a tavaszon túl sok eső volt, és a rétek megittasodva dús zöldbe borultak.

Nem mondta meg a kis Hillebrandt lánynak (ostobaság, nem is kicsi, csak karcsú és csicsergő hangú), hogy egy képet lát maga előtt, zöldtől körülölelt nőket, álmai képe ez, amelyen a zöld uralkodik, a természet egész közel férkőzik az emberhez, ilyen képet az általa ismert festők egyike sem festett még, sem a nürnbergi Albrecht mester, talán még az olasz vagy flamand mesterek sem, valami hasonlót láttam átutazóban egy osztrák városban, itt, Selmecen, a hegyek között az ember nem hunyhatja be a szemét a zöld elől.

Elengedte a füle mellett, amikor Hillebrandt Ulrika a bűnös színekről kérdezősködött. Elég már, vége. Minek fecsegek annyit ennek a lánynak a színek titkairól, hiszen kötnek a céh ősi, nemzedékről nemzedékre szálló fogadalmai. A színek fölött a természet, a jó és rossz ismeretlen erői őrködnek. A kis kisasszonyoknak, hívják akár Globernek, akár Hillebrandtnak, nem kell semmi többet tudniuk a barnáról, a sárgáról és a liláról. Barna ... hirtelen eszébe jutott, hogy Ulrika árva, de bátor és öntudatos teremtés, túltette magát az apja halálán. Hozza eszébe gyermekkori élményét? A barna titka ... Mikuš Pecka története. Ördögi szín, tanítják a régi egyházi mesterek, a fekete és a barna föld keveréke, a megtestesült mocsok, darab sár, nemtörődömség. A szerzetes számára azonban az alázat, a szegénység színe. Ebben a városban nem lehetnek barna képek. Barnák a bányászok csuklyái, barnák a nyomorultak kunyhói is a város fölött.

— A sárga szín tetszik nekem, ha nem is említette a kiválasztottak között.

Sebestyén felháborodott.

— A sárgát minden hagyomány elítéli. Az epe színe az, Ulrika, maga pedig se nem epés, se nem mérges.

— Nem ismer engem, Sebestyén mester.

— Óvakodjék a sárgától. A lustaság, a júdási árulás, sőt, a gyűlölet színének tartjuk.

— De hiszen hasonló az aranyhoz.

— Igen, ez a sárga egyetlen reménye. Csakhogy az arany és a sárga nem ugyanaz.

Jaj annak a kornak, amelyik egyenlőnek tartja az aranyat és a sárgát.

— Nem segít rajta a piros sem? Nem váltja meg az átoktól?

— Nem.

Tulajdonképpen miért is nem? Sebestyént az évszázados hagyományok szerint tanították. Kissé vörösbe játszó narancsszín. A lélek vereségét, a bűnt, a kegyelem elutasítását jelenti. Lehullott falevelet, elhalt lelkű embert jelent.

— Valóban, a narancsszín nem méltó hozzánk, rikító, egyetlen okos lány sem mutatkozna benne.

Ah, Ulrika mindent ruhákhoz viszonyít, nem érzésekhez.

Azután már csak a liláról beszéltek, felidézték a nagyböjtöt, a bűnbánatot, a prelátusok reverendáját. Hillebrandt Ulrika elkedvetlenedett, mert a műhelybe betört a ripacsos kis Glober lány, és sápitozni kezdett:

— Sokat kell majd fizetned a mesternek, a tanóra már régen letelt.

— Van miből — húzta ki magát Ulrika, és arca egy pillanatra asszonyosan felragyogott, pedig még nem volt az. Cinkos pillantást vetett Sebestyénre.

Kemény fagy volt, fújt az északi szél. A megdermedt földet csak vékony hóréteg fedte. A Dunára mindkét partja felől jégpáncél borult. Beatrix sírt, forró lélegzete párává sűrűsödött Vitéz János csillagos dolgozószobájában, amelyet nem volt mivel kifűteni.

A palota udvarán két megrakott málhásszekér meg egy hintó várakozott. A lovak bele-beleprüszköltek a januári fagyba.

Ippolito d’Este bíboros küldött pénzt az útra és a leghűbb szolgák meg a szakács utolsó fizetésére. Tullia úgy döntött, hogy az asszonyával marad. Felice Petanzio elkíséri őket egy darabon. A szlavóniai Zenajában majd megpróbál feljutni valamelyik Rodoszba induló hajóra.

Beatrix már második napja csaknem egyfolytában sírt, kövérkés testét görcsös sírórohamok rázták meg. Tullia törülgette az első ráncoktól megjelölt arcát, és örült, hogy úrnője csak sír és nem dühöng, nem csapkod, nem tör össze mindent maga körül.

— Szedje össze magát, felséges asszony, nagyon kérjük. Mit gondolnak az emberek? — Tullia a hintóra segítette, majd a karján hozott takaróba bugyolálta Beatrixot.

A három kocsi a vár hátsó kapujából tért rá a városba vivő útra. A lovak patái megmegcsúsztak a jeges köveken. Beatrix félt kitekinteni azokra a helyekre, amelyeken csaknem kilenc évet töltött el hiábavaló várakozásban. A lovak teste gőzölgött, a kocsikerekek már a vár alatti Víziváros kövezetén dübörögtek. A felhők között átkukucskált a nap.

— Szárítsa fel a könnyeit, kedves asszonyom — kérte Tullia. — Előbukkant a nap.

Az özvegy elhúzta a függönyt, és kinézett a hintó ablakán. A halászok, kereskedők és mesteremberek feleségei kíváncsian megálltak a hókupacokkal szegélyezett gyalogjárón. Megismerték. Gúnyos fintorok, fagytól vagy haragtól vörös arcok, a mészárszék előtt öklök emelkedtek a magasba, a szájakból köpések és magyar nyelvű szidalmak törtek elő. A gyűlölt olasz nő végre hazatakarodik.

(Folytatjuk) Peter Breza felvétele

KÖVESDI KÁROLY:

PIPACSOK, FEGYVERBE!

A pitypangot kifeledtem a sorból s rámszállhat a pipacsok átka; már oly szédületes a menetelés, ha betoppanok a régi házba nem találom az alkony ízét, a régi szagok is sutba bújnak, megütközve bámulnak a rigók az ablakból: ki ez? betegen gubbaszt; sorsunk testőre Ő lehetne s csak ül, mint egy eldobott kesztyű, szájába mézet hogy szerezzünk, ha nem segít, fejet se miccent? homlokában havazás zizzen s már orrán, fülén, omlik a hó, dől, ragyog, szikrázik a szobában; telet hoz ránk a legszebb nyárban: pipacsok, fegyverbe pipacsok!

A HEGYEK IGÉZETE

Olyan tájon születtem, amelyet a világ teremtője teliszórt hegyekkel, szurdokokkal, furcsa rajzó bércekkel, gerincekkel. A gömöri táj meseszerű, romantikus szépsége a síkvidéki ember lelkét is megejti, különösen nyáron és ősszel, amikor káprázatos színekben pompázik a természet. Szűk völgyek, frissen csörgedező patakok, sűrű erdőrengetegek, fehéren foszforeszkáló sziklák formálják ki a táj változatos panorámáját. Aki itt született, itt növekedett embernyi emberrré, soha többé nem tudja elfelejteni a hegyek sejtelmes világát.

Tiszta nyári napokon, amikor kék sziporkázásban ragyog a fölénk boruló firm amentum, idelátszanak a Magas Tátra havas csúcsai. Sejtelmesen, álomszerűén nyúlnak föl, a felhők magasába s hívogatóan integetnek.

Hegyek, hegyek, csodálatos hegyek. Játékos hegyvonulatok és zordon óriások. Évmilliárdok zúgtak el fölöttetek s ti némán, bölcsen örzitek a holt idők titkait, a kőbe merevült múltakat. Már akkor is léteztetek, amikor a földön még érintetlen volt a csönd. Tanúi voltatok a szerves élet hosszú vajúdásának, amikor az első őssejt a világra kívánkozott. Láttátok a páfrány-erdők félelmetes tenyészetét s azt is, amikor megtört a fülledt erdők csöndje s nehézkes monstrum-állatok népesítették be a földet. Tanúi voltatok a furcsa lény, az ember talpraállásának s egymást öldöklő, boldogtalan sorsának. S állni fogtok akkor is, amikor „ember-utáni csend" borul a földre és „felpíheg sóhajtva a fájó ősanyag: immár a kínnak vége!"

Hegyek, fönséges óriások! Mély sóhajjal tekint föl rátok az ember, de nem tudja megtanulni bölcs nyugalmatokat. Nézi, nézi hófedte csúcsotokat s belefájdul a szíve a szépség és tisztaság megejtő ragyogásába.

D. Gy.

11