A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-30 / 35. szám

ANTON HYKISCH:

Magister Sebastianus, pictor civitatis... A nagy hatalmú szabad királyi város festője. Ezután már csak a városi tanácsban való tagság következhetett, ehhez azonban némelyek szerint túl fiatal volt, de legfőképpen elvárták tőle nagy munkájának, a Szent Katalin-templom oltárának befejezését.

Megszaporodtak a gondjai. A céhben irányítania kellett a műhelyt, ellenőriznie a munka minőségét. Selmec városában és környékén közel húsz oltár volt készülőben, az arany özönlött, mint még soha, a gazdagok a lelkűk nyugalmát a templomoknak és kápolnáknak juttatott dús ajándékokkal vásárolták meg, és azt akarták, hogy a pénzükért tisztességes müvek szülessenek. Selmecre ugyanis nemcsak magyarországi és csehországi kereskedők és polgárok látogattak el, hanem jöttek Lengyelországból, a német, sőt az itáliai városokból is. Nincs nagyobb szégyen, mint ha valahol sok a pénz, de nem tudják felhasználni, és nevetségessé válnak a világ szemében. Selmeci bányabirtokosok eredetüket tekintve erdélyi szászok, bajorországi, rajna-vidéki németek, sőt még Tirolból is idetévedt osztrákok voltak. Mindegyiknek volt rokona és ismerőse az erdélyi Kolozsvárott, az osztrák városokban, Krakkóban, Nümbergben vagy Augsburgban, üzleti utakat tettek az Alpokon át Velencébe vagy a Rajna folyón északra, Flandriába, a szemüket nyitva tartották, alamizsnát osztogattak, és térdeltek messzi.templomok és székesegyházak kőpadlóin, megfigyelték maguk körül az embereket és műveiket — az utcákat, tereket, képeket és szobrokat.

Az aranyért és ezüstért pénzt szereztek, és felismerték, hogy a pénzzel nemcsak a birtokaik, a bányák, tárnák, serfőzdék, hanem a saját szellemi életük és lelkiviláguk színvonalát is emelhetik. Ha maguk erre már öregek voltak, azon igyekeztek, hogy az utódaikat kiműveljék, és a pénz segítségével meghódítsák azt, ami eladdig a mágnások és a magas klérus kiváltsága volt: időt szenteljenek a művelődésnek, a művészet megértésének (legalább látszólag).

így a polgári ifjakat a pozsonyi, krakkói, prágai és bécsi egyetemekre vagy a kolostori iskolákba küldték. Városi iskolákat is alapítottak. A lányokat ugyan nagymértékben lefoglalta a szövés-fonás, de az uralkodói és hercegi udvarok példájára divatba jött az irodalommal és festészettel való foglalkozásuk is. A jobb házaknál illendő volt az antik filozófusok latin fordításainak olvasása, a lányok könyv nélkül fújták a szellemes epigrammákat, és szerelmi bánatukban versengve gondolták ki a bájos és okos kis verseket, természetesen latinul.

Egyszer egy társaságban, bor mellett, Sebestyén, akit már untatott a háziasszony és eladó lányainak túlzott figyelme, megjegyezte:

— Más országokban, Németországban és Itáliában, éppúgy, mint a prágai, a budai, a visegrádi udvarban, nem ritkaság, hogy a fiatal lányok nagyszerűen írnak, pamut helyett könyvet, tű helyett palavesszőt fognak a kezükbe, és nem az arcukba, hanem papírra vagy vászonra rajzolnak.

— Tulajdonképpen miért ne? — nevette el magát Glober úr. — Elvállalná az én lányom tanítását, hogy, amint mondja, inkább a papírra, mint a saját arcára rajzoljon?

Sebestyén meghajolt.

— Glober kisasszony arcocskájáért kár lenne — mondta. — Tisztesség lesz számomra, ha taníthatom.

— Természetesen nem kívánom ingyen, Sebestyén mester.

Nem volt ingyen.

A végén annyi tanítványa, illetve leánynövendéke volt, hogy örült, amikor megosztozhatott rajtuk Salius-szal. Salius a felnőttebb lányokat válogatta ki. Sebestyénnél a serdülök maradtak. Mulattatták őt, bár néha átkozódott magában, hogy visszatartják a Kálvária festésétől.

Az első rajzórákat (kockák, kúpok, házak, távlat, árnyékolás) a ring polgárházaiban bonyolította le. Később azonban a kisasszonyok a színek iránt is érdeklődtek. Festéket, oldószert, palettákat és vásznakat cipelni a bányabirtokosok házainak szűk helyiségeibe, amelyek közül a legjobbat és a legvilágosabbat mindig a ház ura foglalta le (ott tárgyalták meg a bérek, a bányarészek, gépek, határidők dolgát), lehetetlen volt. Egy anya azt javasolta, hogy a növendékek járjanak a mester műhelyébe. Többnyire párosával jártak, de később egyenként is elmerészkedtek, vagy az utcán megvárták egymást.

Hillebrandt Ulrika, egy magas, kissé sovány kislány, akinek járása azonban már egy érlelődő szűz gyönyörű járása volt, nem tartozott a legcsendesebbek közé. A színek látványa még jobban felélénkítette. A festékek keveréséből születő árnyalatok, már nemcsak a vonal titka, hanem egy összefüggő felületé is, amelyet könnyedén befedhet a

legnagyszerűbb hímzésnél is százszor szebb mintákkal, szokatlanul lebilincselő volt a leányka számára.

Ó, nagy kár, de női festők nincsenek, nevetett Sebestyén mester. Nem érdemes festészettel foglalkoznia, Ulrika kisasszony. Elégedjék meg azzal, amit eddig megtanult. Minek kínozza magát, a festésből semmi haszna sem lesz.

Valóban nincsenek női festők?

Nincsenek, Ulrika kisasszony. Legalábbis nálunk nincsenek. Mit is festenének? Templomokat? Tudja, hogy ez lehetetlen. Bár úgy rémlik, Nümbergben hallottam, hogy a kolostorokban egyes apátnők kedvtelésből festenek. Persze csak úgy maguknak. Hímzés helyett.

Mindketten nevettek.

A kislány fehér és piros szint kevert el ecsetjével a palettán majd gyermekes örömmel figyelte, hogy a keze alól fehér hajszáleres rózsaszín csík bukkan elő.

— Beszéljen még a színekről Sebestyén mester.

— De Ulrika kisasszony, hiszen ezek.. .

— Tudom, tudom, a céhük évszázadok óta öröklődő titkai. Csak a céhbeli tanoncokat és segédeket szabad beavatniuk, olyanokat, akikről biztosan tudják, hogy itt maradnak. kitanulnak ... Tudom, mindezt már elmondta Glober barátnőmnek.

Sebestyén a munkaasztalnak támaszkodó lány keskeny arcába nézett. Szívesen hallgatta őt: ez volt az első, amit tudatosított. Behízelgő hangja volt, dallamosan és szaggatottan beszélt, nem volt hallgatag, mint általában a jólnevelt hajadonok.

— A színek isten ajándékai. Amikor festünk, a teremtőt utánozzuk. Ezért a festékeknek szent jelentésük van.

— Sebestyén mester, én nem tudhatnám meg a színek szent jelentését? Kilóg az inge, ott hátul, kék folt van rajta — nevetett. — Bocsásson meg, tisztelem kegyelmedet. És abbahagyom a színkeverést, igazán. Kérem szépen ... — hajolt át az asztalon: — Ez a mi titkunk lesz. Nem bízik bennem?

— Ön szerint rgelyik szín a legszentebb, Ulrika kisasszony?

— Természetesen a fehér. Fehér a fény, fehér az isten, fehér az ártatlanság, a tisztaság. Kegyelmed inge is ...

— Csak komolyan, kisasszony...

— A fekete pedig az ördög színe. Sötétség, iszonyat, halál.

— Hát a szerzeteseknél? A papoknál? Az önmegtagadás, a halállal való küzdelem színe is.

Elképzelte, milyen ennek a leánynak a fehér teste a rásimuló fekete szövetben.

Ecsetjét fehér festékbe mártotta, és a fekete színhez közelített vele. A két színt sebesen vegyítette, ecsete szinte megszállottan kavargott.

— A szürke az öröm és a fájdalom, az erény és a bűn választóvonala. Középút, vezeklés. Megálló, útban a fehér felé. Ha fehéret adunk hozzá, a misztikum útjára lépünk.

— Nem kell a szürke. Az nem is szín. Csak keverék.

— Minden keverék. Kinek sikerült kikutatni a színek lényegét, Ulrika kisasszony? Senkinek sem sikerült...

— Befestem otthon a falat. Rajzok nélkül. Csak úgy.

Sebestyén megijedt.

— Azt nem szabad, Ulrika kisasszony. Semmi esetre sem. A színek kísértése óriási. De a színeknek önmagukbán nincs értelmük. Szolgálniuk kell, nem uralkodniuk. Erre tanítottak minket.

— De, mester, mi lesz, ha kegyelmed nem fogadja meg ezt a parancsot?

— Hogy én nem fogadom meg? Mit tud erről a kisasszony?

A leányka nem válaszolt, leült egy székre.

— Fehérrel, kékkel, pirossal, zölddel dolgozik. Ezektől a színektől nem fél?

— Nem, ezek barátságos, jó színek. Az élet legmagasabbrendü értékeit fejezik ki.

A vörös a szeretet színe. Szent János kedvenc színe, a tisztító lángok, a szív színe. A vér szine, Ulrika kisasszony, a vértanúké és másoké ... (Mikuš Pecka jutott eszébe). A fehér és piros között van a rózsaszín. Azt tanították nekünk, hogy ezzel a színnel ábrázoljuk az angyalokat. Az abszolút tisztaság felé törő földöntúli bölcsesség színe. De miért is mondom el mindezt magának, Ulrika kisasszony? (Gyermek még ez a lány, vagy már nem gyermek? És már újra kérdez, megzavarodom a hangjától, kissé sokat fecseg, ami másokat idegesit, de engem vonz, milyen bájos ez a kis Hillebrandt lány). Mibe

10