A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-30 / 35. szám
Vladimír Rohlena: Az egy kilogrammos óriáskörte egy Tokió környéki gazda kertjében termett. A gazda 30 évi kitartó munkával nemesítette ki ezt a különleges fajtát. Alagutakat fúr és betonoz az angol Stelmo berendezés. A hét méter átmérőjű fúrópajzs most vizsgázik a Newcastle-i metró építésén. A hidraulikus fúrófej előrehaladásával párhuzamosan az automata berendezés betonnal vonja be az ala gút falát. A két munkafolyamat összevo násával lényegesen csökken a metróala guták építésére fordított idő. Londonban Michael Treiber feltalálta a módját a komputeres hajfestésnek. Annyi már a színárnyalat, hogy a fodrász legkisebb tévedésére is hevesen reagálnak a nők. Most majd számitógép keveri a színeket... Pehelykönnyű repülőgépét vállára kapva viheti haza a tulajdonos. A könnyű szerkezetes alkotmány az energiatakarékossági szempontoknak is megfelel. A repülési engedélylyel rendelkező és vállalkozó szellemű emberek máris megvásárolhatják az Egyesült Államokban. m«GVB»POSTI> *Q' A moszkvai olimpia tiszteletére számos bélyeg jelent meg világszerte. Képünkön hét magyarországi és egy kubai bélyeg látható. Rablótámadás A postahivatalba egy álarcos férfi lépett be. Egyik kezében pisztoly volt, a másikban pénzszállító zsák. Ennek méretéből ítélve, az illető optimista természetű lehetett. Odalépett a kisablakhoz és bekiáltott: — Fel a kezekkel! Vokalek postatisztviselő legott felemelte a kezét. — Ide a pénzt! — Hogyan adjam oda magának a pénzt, ha fel kell tartanom a kezemet? — Jó, jó, hagyjuk a szellemeskedést! Engedje le a kezét, de meg se moccanjon. Különben a halál fia! — Árva vagyok — habogta pan Vokalek —, nekem úgyis mindegy. Kihúzta az asztal fiókját, felfordította, és a látogató zsákjába szórta a pénzt. — Tessék, 216 korona és 50 fillér. — Hohó, ez kissé kevés — csóválta a fejét a rabló. — Rossz napunk van. Előfordul az ilyesmi. Talán a bélyegeket is elvinné? 72 korona és 40 fillér értékű bélyegem van. — Mit kezdjek a bélyegekkel? — Hogyhogy mit? Ez attól függ, hány évet kap. Majd leveleket irogat a kedves rokonainak. — Nincsenek rokonaim. — Akkor nekem ír. Tudja, nekem sincs senkim kerek e világon. — Egyáltalán nincs senkije? — Teljesen egyedül vagyok. El sem tudja képzelni, mit jelent, hogy itt kell ülnöm a poste restante-ablak mögött, látom a feszült várakozástól sugárzó arcokat, látom, amint reszkető kézzel nyúlnak a boríték után, látom a lányok mosolyát, amikor mindjárt itt az ablak előtt, türelmetlenül feltépik a borítékot. Nekem pedig senki sem ír. Soha senki. El tudja képzelni ezt? A rabló görcsösen nyelt, mintha a torkán akadt volna valami. — Én is egyedül vagyok. Világéletemben egyedül voltam ... — nem bírta tovább, és szipogni kezdett. — Tehát maga is tudja, mi a magány — sóhajtott fel fájdalmasan pan Vokalek. — Tudom, persze hogy tudom — mondta a rabló, és hirtelen zokogásban tört ki. — Ne sírjon! — Hogyne sírjak, amikor feldúlta a lelkem?! Nem kell nekem pénz. És a vacak bélyegeire sincs szükségem ... Hát mire ment el az én egész életem ... — Köszönöm, drága barátom! Várjon meg, mindjárt bezár a posta, akkor elmegyünk és iszunk egy korsó sört... (Ford.: Gellért György) Kékszemű pillangó A „dolgozó nö" ott ül az irodában. A haja szőke, a szeme kék, éppen olyan, amilyennek a „nagy könyv" előírja. Színes, kékszemű pillangó, és nem holmi káposztalepke. Ül az irodában, a jó kávéillatú melegben, és szakértelemmel manikűrözi a körmöcskéit, amelyek enyhén rózsaszínűek és pici fehér holdacskákkal ékesek. Párnás ujjai úgy mozognak, mintha külön életet élnének, mintha külön egyéniség volna mindegyik. Pompás kis ujjacskák, tiszták, illatosak, játékosan hajlékonyak. Csend van az irodában, csend van a kis szőke nő lelkében is, ásító, unalmas csend. A minikűrözést befejezte és egészen elpilledt belé. Pihen egy kicsikét, elgyönyörködik rózsás körmöcskéiben, aztán az órájára pillant. Tíz óra van, ideje lenne megtízóraizni. Kihúzza az íróasztala fiókját, előveszi a szalvétába csomagolt vajas-sonkás kenyeret és kimért mozdulatokkal kezdi a táplálkozást. Olyan lassan, olyan gusztusosán eszeget, hogy öröm nézni. Felberreg a telefon. Ól A kis nő homloka ráncba szökik, arcvonásai feszessé válnak. Kicsit gondolkozik, felvegye-e a kagylót. Szörnyű, hogy még ilyenkor is zavarják az embert. A telefonkészülék azonban könyörtelen. Zúg, berreg, mintha megőrült volna. A szőke kis nő meglepő energiával nyúl a kagylóért. — Hallói? A főnök? Nincs itt, kérem. Ülésezik ... Arca lárvaszerüvé válik, egészen hivatalossá lesz az édes kis nő, hangja érdes és visszautasító. — Mit? Hogy én intézzem el . ..? De mit gondol, kérem!? A fülem sincs ki a munkából. Kora reggeltől dolgozom a kimutatáson. Ezt különben sem tudom a főnök nélkül... — Tessék!? Ezt kikérem magamnak! Mit gondol az elvtárs, lopom az időt? Különben is, tárgyalja meg a főnökömmel! Jó napot! Lecsapja a kagylót és szikrázó szemekkel mormogja: — Mit gondol tulajdonképpen ez az alaki? No, de most megkapta a magáét. Arca lassan felenged. Az ablakhoz lép és kipillant az utcára. Lent az utcán munkások bontják a kövezetét. Kezükben megvillan a csákány, ahogy lecsapnak a kőre. Ormótlan, nehézkes emberek, vörös az arcuk, a kezük feje is vörös. A kis nö fanyalogva nézi őket, ahogy leülnek egy hosszú vascsőre, ahogy előszedik motyójukat és falatozni kezdenek. — Micsoda népség! — gondolja magában. — Hogy tömik magukat azzal a piszkos kezükkel. Még vigyorognak is hozzá. Mindezt az utca szemeláttára. Nem bírja nézni őket. Elfordul az ablaktól és becsomagolja a tízórai maradékát, mert elment az étvágya. Az óra féltizenegyet mutat... Előveszi a tükröt, a rúzst, és gondosan kifesti a száját. Belemosolyog a tükörbe, aztán maga elé terít egy folyóiratot, és a tegnap félbehagyott keresztrejtvényen töpreng. Csend van az irodában. Unalmas, ásító csend. D. Gy. 9
