A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-23 / 34. szám
Érdekes . alkotás Ezerkilencszáznegyvenkettőben az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter a követ kezö levelet intézte Komárom polgármesteréhez: „Értesítem méltóságodat, hogy megvásároltam és Komárom városának ajándékozom Ohmann Bélának, a VII. milánói nemzetközi iparművészeti kiállításra készített, az iparművészet ágait jelképesen ábrázoló, 4X2,10 méter méretű terrakotta dombormüvét. Ezzel az ajándékozással elismerésemnek akarom maradandó jelét nyújtani azért, hogy a legutóbbi Komáromi Művészeti Hetek alatt a város közönsége olyan szép kulturális megértésről tett tanúbizonyságot Csatoltan megküldöm az ajándékozott dóm bormű fényképét s gondoskodni fogok oda juttatásáról is .. A terrakotta — vagyis máz nélkül kiégetett tiszta agyag-alkotást hosszas töprengés után a Kultúrpalotában, a mostani múzeum épületében helyezték el. Itt, ahogy belépünk a díszes kovácsoltvas ajtón, mindjárt szemünkbe ötlik a téglaszínben pompázó hatalmas dombormű. Gyökerek keresése Mindig izgalmakban bővelkedő szellemi kirándulást jelent számomra, ha egy, a művészetek gyökereit bemutató munkát olvasok. Bizony, sok töprengésre adhat (és adott is már) alkalmat a kérdés: mikor és hogyan alakulhatott ki az ember szépség utáni vágya ? Az ősember készítette — általunk „művészinek" és „szépnek" ítélt — alkotásokat vajon létrehozója is annak tartotta, vagy kizárólag gyakorlati funkciójukat (varázserő) értékelte? Fogas kérdés — könyvtárnyi irodalmat termelt már ki — s nem vagyok róla meggyőződve, hogy valaha is teljes biztonsággal válaszolhatnánk rá. Mindenesetre ott már tartunk, hogy — a régészeti feltárások eredményeit a természeti népek közt végzett újkori kutatásokkal egybevetve, fantáziánkkal földúsítva — nagy vonalakban láthatjuk (vagy csak látni véljük?) a fejlődés, s legfeljebb néhány részletprobléma lehet még vita tárgya. A marxista esztétika meghatározása szerint „az embernek mindig bizonyos, tőle Új könyvek Menekülök hosszú sora torlódik a sztyepp útjain: autók, szekerek, gyalogosok. Német repülőgépek támadnak rájuk, s a nagy riadalomban két ló megvadul. A kocsin ülő fiatal lány tehetetlenül kapaszkodik a csomagokba. S egyszer csak egy fiatalember elébe áll a megvadult lovaknak ... így találkozik először Oleg Kosevoj és Uljana Gromova. Nemsokára mindketten visszatérnek Krasznodonba, a német megszállás alatt álló kis bányászvárosba, amely a fiatalok ellenálló csoOhmann Béla, az iparművészet ágait jelképesen ábrázoló terrakotta domborműve. Az iparművészet egyes ágait (mint a textilművesség, csipke-, ssönyeg- és gobelinkészítés, batik, hímzés, továbbá a bőrművesség, a fém-, fa-, csoni-, agyag- és üvegművesség) jelképező — megközelítőleg életnagyságú — férfi és női alakok felett a következő felirat olvasható: ARS UNA SPECIES MILLE (ami magyarul körülbelül így 1 langzik: Együttes képe a művészetgyakorló okaságnak). A dombormű 42 X 62 cm, ilietve alul és felül 20 X 62 cm méretű részekből tevődik össze. Jobb oldalán, az alsó sarokban olvasható a művész szignója. Úgy hisszük, az O és B betűk láttán kevesen jönnek rá, ki is a dombormű alkotója. A Művészeti Lexikon a következőket írja róla: .Ohmann Béla, szobrász 1890-ben született Budapesten. Az Iparművészeti Iskolában 1914—1919 között Simay Imre tanítványa volt. Olasz-, Német- és Franciaországban lárt tanulmányúton. Huszár Gál reformátort ábrázoló szobra Debrecenben, Buda visszavétele c. kompozíciója pedig a Várban került felállításra. A szegedi Pantheonban Mátyás király, Körösi Csorna Sándor, Feszi Frigyes, Ozorai Pipo és Temesvári Pelbárt portréi szerepelnek. Újabb művei: Kacsóh Pongrác — dombormű (Keszthely), Gárdonyi Géza portréja (Eger, Gárdonyi Színház), Kútfigura (Kazincbarcika), Álló női akt (Sopron, szanatórium) és végül a Közlekedési Emlékmű (Vác, 1964)." Ha tehát a kedves olvasó véletlenül Komáromba (Komárno) vetődik és lesz ideje felkeresni a Dunamenti Múzeumot, a sok látnivaló között tekintse meg az ismertetett dombormüvet is. Tok Béla független törvényszerűségeket kell többékevésbé tudatosan felismernie és alkalmaznia ahhoz, hogy valóban szép tárgyakat alkothasson". No, de meddig volt a folyamat „kevésbé" — és mikortól „többé" tudatos?! Míg e sorokat írom, gyakran tekintek az íróasztalomon álló, a paleolitikum emberének keze munkáját dicsérő „véstonicei Vénusz" apró másolatára. Ez az alig kéthüvelyknyi elefántcsont szobrocska szinte tökéletes művészi alkotás. (Megjegyzem, hogy az őskori „szobrászat" kérdésével kapcsolatban mindenképpen le kell szögezni, hogy abban a korai időszakoan mai értelemben vett „szobrászatról" csak erős megszorításokkal beszélhetünk, s talán helyesebb volna a „kisplasztika" elnevezés). Visszatérve a „véstonicei Vénusz"-hoz, itt a naturalista ábrázolásmódnak és a stilizálásnak egy olyan finom ötvözete figyelhető meg, amely már valóban jó arányérzéket, éles szemet feltételez. Jelentős művészi tudatosságra is gondolhatnánk már... Vagy az eredmény inkább az alkotó természetes arányérzékét dicsérné? Lehet. Közben az is elképzelhető, hogy a közösség (amelyben a szobrocskának szerepe lehetett) egyáltalán nem tartotta „dicsérendőnek" ezt a megoldást, s esetleg egy másik — nekünk talán nem tetsző — alkotást helyezett fölébe. Vagy a „tetszik — nem tetszik" kérdése akkor még föl sem merült?! S nekem vajon miért tetszik? Ha semmit sem tudnék koráról, egykori rendeltetéséről, akkor is szépnek tartanám ? Nem valamiféle szakmai elfogultságból, rövidlátásból tartom csak szépnek? Egy csomó kérdés, amelyeket most aligha válaszolok meg. Nem is igazi kérdések ezek, inkább bizonyos kétely kifejezői. Ennek a szkepszisnek köszönhetően aztán fokozott gyanúval veszek a kezembe minden, főleg régész által írt, hajdan-volt korok művészetét taglaló munkát. És ilyesféle gondolatok motoszkálnak bennem, miközben a Tatran Kiadó karcsú könyvecskéjét (Venuše slovenského praveku) lapozgatom nagy gyönyörűséggel. A szlovákiai lelőhelyekről előkerült tizenkét őskori „Vénusz-szobor" (a régészek némi nagyképűséggel minden prehistorikus női szobrot Vénuszról keresztelnek el) színes felvételeit Jozef Krátky készítette, akinek valósághű, ám hangulatos fényképeit sok archeológiái kiadványunkban megcsodálhatjuk. A régi alkotásokat Viliam Turčány szonettjei hozzák igazán emberközelbe, míg Jozef Vladár a bevezető tanulmányban szakmai oldalról közelíti meg a kérdést. A probléma: az őskori művészet egy vékonyka „szelete”, az idolplasztika. A tanulmány szerzője a klasszikus régészeti leíró módszerrel (persze, inkább népszerűsítő szinten) foglalkozik tárgyaival. Röviden leírja alakjukat, belehelyezi őket koruk társadalmi-gazdasági összefüggéseibe, utal a távolabbi területekkel is meglevő kapcsolatláncokra ... Hogy mit jelenthetnek a ma emberének, miért tartjuk őket maradandó művészeti alkotásoknak, arra bizony nem kapunk feleletet. Az ilyen válaszadás lehetősége persze inkább művészettörténeti, esztétikai megközelítést igényelt volna. A problémát nem lehet elintézni néhány esztétikai közhellyel, hiszen ahhoz nagyon is változatos az anyag (nagyjából három évezred hagyatékának legreprezentánsabb alkotásai). Szerencsésebb lett volna hát, ha egy művészettörténész vagy esztéta is bemutatja a darabokat. No nem azért, mintha egy archeológusnak nem lehetne meg a kellő fölkészültsége hozzá, de elfogult lehet saját kedves tárgyai iránt (föl sem merül benne a kérdés: miért szép?), s ha mégsem az, akkor az olvasó tételezheti fel róla rosszmájúan. A könyv legfőbb érdeme egyébként, hogy olyan művészeti produktumokat próbál bevinni a köztudatba, amelyekre ezidáig nem figyeltünk kellőképpen. Az efféle kiadványok — a reprodukciók nyújtotta esztétikai nevelő hatás mellett — a helyes történelemszemlélet kialakításában is sokat segíthetnek. Liszka József portja, az Ifjú Gárda révén kerül be a Nagy Honvédő Háború történetébe. A lovakat megfékező Oleggel később már mint az Ifjú Gárda komisszárjával találkozik az olvasó. Ulja pedig a csoport egyik legbátrabb és leglelkesebb tagja. Fagyejev Az Ifjú Gárda című regénye nemcsak irodalmi értékével tűnik ki a sok háborús témájú regény közül, hanem azzal is, hogy a tények, az élményanyag friss impressziójából született, s élményszerű frissesége mellett rendkívüli mélységgel ábrázolja a háború legfiatalabb hősi nemzedékét. A Puritánok utódai kétségkívül Walter Scott legnagyobb szabású történelmi víziója — és egyben szinte a történelmi regény. mint scotti lelemény valóságos zsinórmértéke. Az alapjául szolgáló eseményeket a legrészletesebb történelmi munkák is csak néhány oldalon tárgyalják, vagyis a skót presbiteriánusok zendülése és a leverésére indított katonai expedíció voltaképpen jelentéktelen epizód volt csupán Skócia levert zendülésekben gazdag történelmében. Ám éppen a cselekmény zártsága, időben és térben eleve korlátozott volta teszi lehetővé, hogy a színes kalandok feszült drámává sűrűsödjenek. Szereplői a brit történelem dobpergésének ütemére lépnek; személyes sorsuk, indulataik, a maguk és a hazájuk múltjában gyökerező szenvedélyeik viszik őket az ütközetekbe. A történelmi regények nagy angol klasszikusa ma, százötven évvel halála után is páratlan mestere a maga teremtette műfajnak. Ki ne ismerné a Kincskereső kisködmön, a Dióbél királyfi, a Titulász bankója és más gyerekkönyvek íróját? Amikor a közelmúltban megjelent Igazlátókat, veszi kezébe, egy más, egy új Móra Ferenccel ismerkedik meg az olvasó: azzal, aki régészettel is foglalkozott. Feltárta a Szeged környéki honfoglalás kori sírokat, s tapasztalatairól érdekes, szelíd humorú újságcikkekben számolt be. Ezekből válogatott Lengyel Dénes egy kötetre valót, s a kötet utószavában bemutatja a régész Mórát, és beszél a honfoglalás kori népekről is. A kötetet a régi sírokból előkerült leietek színes fényképei díszítik. 15
