A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám

A nyáreleji táj akácillatot lehel. A dombok közt futó keskeny utat akácerdő szegi. Üde zöldek a lankák, a füzfabokrok árnyékában csordogáló Szikince kikacsint a lombok sűrűjéből, s nincs benne semmi balladás, de ez nem hatálytalanítja Csontos Vilmos szép versének, a „Jaj, Szikincé"-nek igazát.

Már régen elharangozták a delet, amikor a parányi völgyben feltünedeznek Zalaba házai. Szemem ismerősként üdvözli a házakat, amelyek még legtöbbnyire ott állnak, ahová állította őket a hajdani emberi remény, bár itt-ott módosabb, villaszerű házak is láthatók. Alig futunk le az autóval a faluszéli lejtőn, már a falu másik végében vagyunk, sőt el is hagytuk a házakat. „Ejnye no" — korholom magamat, „már elfelejtettem volna, hol áll a Vilmosék portája?" Forduljunk csak és álljunk meg az első háznál.

De már szalad egy tűzrőlpattant kislány és nyitja a rácsos kaput. Ő az egyik „kisunoka", a Violka. Amikor utoljára itt jártam, tényleg gyerek volt. Ma már férjhezadandó lány.

Már hívja is a nagyapját a kertből, aki gyümölcsfákkal, méhekkel foglalatoskodik.

— Vártalak benneteket — mondja Vilmos egyszerűen, s invitál befelé, a házba.

— De régen voltak nálunk, istenem, de régen — csapja össze Esztike asszony a kezét és tessékelne ő is befelé. Mi azonban maradunk még kicsit és nagyokat kortyolunk a jó falusi levegőből. A ház előtt cserjék, virágok, vörösen foszforeszkál a muskátli, a baromfiudvar felől tyúkok kárálása hallatszik, a nyári konyha eresze alatti galambházból burukkolnak a golyvások.

Idillikus állapot, de csak a városlakónak, mert aki itt él, folyton teszi a dolgát, keményen dolgozik késő estig. Az ember keze beszél erről a legilletékesebben, a megvastagodott, elformátlanodott ujjak, beszakadozott körmök.

Beballagunk a házba, a fotelban kényelmesen elterpeszkedünk, mint odahaza.

Szemem végigfuttatom a könyveken, legnagyobbrészt hazai magyar írók művei sorjáznak a szekrényben.

Önkéntelenül vetődik föl: mennyien maradnak életben a könyvek közül két-három évtized múltán? Marad-e még olvasója valakinek a mai írók közül, vagy menthetetlenül elhervad a mondanivaló, írójának emlékével együtt.

Vilmos új versei között matat.

— Nézd csak meg, nemrégen írtam, a készülő kötetemből való.

„Mily erő az, mi szívemet / A röghöz úgy kötötte meg, / Hogy elszakítani soha / Nem bírta az idő foga ..."

Ez a régi hang. A falu költője szól a falusi életformáról, sorsáról. Vajon mennyire vonzó még ez a hűség, amikor az új nemzedékek annyira a város felé fülelnek, indulnak? Ugar, föld, szülötáj. Megdobbantják-e még a szívet, szíveket ?

LÁTOGATÓBAN

CSONTOS

VILMOSNÁL

Kérdezem a költőt: hetven év távlatából, hogyan látja életét, sorsát s milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb?

Kissé vontatottan felel.

— Tudod, az én koromban, a legtöbb költő talán így válaszolna: a hetvenen túli ember már megtisztul, megtisztultan tekint a múltjába, de így néz előre is, a jövendőbe. Szóval lehiggadt és bölcsebb, okosabb lett, ha ez egy kissé fájdalmas is. A múltba nézés tanulságot ad, hiszen a múlt jelenti a tapasztalatok tárházát, s amit egykor kérdésként tettünk fel az életnek, ma feleletképpen kapjuk vissza. Itt már nincs helye a nagy érzelmi kitöréseknek, ez már a sorssal való kiengesztelődés kora. Mert mit is akarhat még a hetvenen túllépő ember? Azt, hogy betakaríthassa a termést, ha szellemi életet is élt, ha egykor elkövette azt a „hibát", hogy tollat fogott. Ilyesféle reménykedésre még jogot érzek, bízok abban is, hogy maradék hitem valóra válik: átadni mindazt, ami költészetemben érték volt, életemet, sorsomat, lelkemet. Sokszor úgy érzem: kéken dereng felém az alkonyat ...

Csontos Vilmos:

TALÁLKOZÁSOK

Elhívtatok, hogy lássatok. Elképzeltétek: más vagyok.

S csalódtatok:

Ember vagyok,

Ki nem ragyog.

Hívtatok, elétek álljak,

Szépen zengő dalra váljak.

S nem daloltam,

Halkan szóltam.

Szürke voltam.

Arcotokat haza hoztam,

Rám ragyogtok, otthonomban. — Sorsom — végül.

Abból épül,

S dalba szépül.

— Mit adott a valamikori szegény sors, mit tett hozzá költészetedhez, életszemléletedhez ?

— A magam hitével énekelem most is, hogy „Hiszek az emberben". Abban a másikban, aki hozzám hasonlóan érez, azt akarja, amit én: formálni, jobbítani sorsunkat. Ez a hit nem jelent valamiféle önelégültséget, önismétlést. A költő alkotóképessége szűnnék meg, ha ez így volna. A termés betakarításához is kell hit és továbbhajtó akarat. Petőfi, Ady, József Attila példája is ezt mutatja, — talán nem veszik szerénytelenségnek, hogy őket idézem —, bár az ő pályájuk kerékbe tört, ám így is nagyok, s amit hátrahagytak, örök életű. Az ő halhatatlan hitük serkent engem a továbblépésre, erkölcsi tisztaságuk, közösségi gondjuk.

— Költészetednek hangja a harmincas évek óta alig változott. Alfája és ómegája ma is a falu, a szülőföld szeretete. Milyen volt a tegnapi falu és milyen a mai? Hogyan fogja föl a változást költészeted ?

— Költészetem hangja nem változott volna? — ismétli hitetlenkedve a költő. Ez a megállapítás bizony tévedésen alapszik. — Talán annak a következtében alakult ki, hogy újabb verseimet alig-alig ismerik az olvasók vagy a kritikusok. Szerintem van különbség régebbi és új verseim tematikája között. Megemlíthetném mindjárt az „Üvöltő farkas" című versemet, de más költeményeket is... Ami a falu régi és új arculatát érinti, arra egyszerűen az a válaszom, hogy erről énekelni együtt járna az önismétlés veszélyével. Ellaposítaná a költészetemet, ha csupa faluverset olvasnának tőlem. Bár az is igaz, hogy a falumotívum vissza-visszatér költészetemben.

— Ma már kevesebbet írsz? Legalább is kevesebb verset látunk tőled a lapokban? Talán az évek súlya miatt?

— Nem a vers kevesebb, csupán kevesebb kerül írásaim közül a nyilvánosság elé. Tulajdonképpen itt el kell árulnom költői titkomat: egyre elégedetlenebb vagyok magammal, és szigorú kritikusa verseimnek. Ma már többször is átdolgozom egy-egy új versemet, s bizony megtörténik, hogy a végén egyik lapnak sem küldöm el, bevetem a fiók mélyére ... Mindezt úgy is összegezhetném, hogy az érett ember, illetve a költő kialakult szemlélete hozta meg a változást: kritikusként is figyelek már a magam munkájára.

— Sok-sok irodalmi találkozón vettél részt. Hogyan látod ezeket a találkozókat? Mivel segítettek, inspiráltak olvasóid?

— Csakugyan sok találkozón vettem részt. Feljegyzéseimből tudom, hogy válogatott verseimet, a „Dalol a föld"-et ötezerszer dedikáltam — pontosan nyolcvan találkozón. Jártam-keltem Szlovákia-szerte, megismertem a nép életét. Alapfokú iskolákban, gimnáziumokban a legfiatalabbakkal is találkoztam. A magam tapasztalatából kiindulva : nagy fontosságot tulajdonítok az irodalmi találkozóknak. E találkozók nélkül az író világra tekintése — elszomorítóan szegényes volna. Szükség volt és van az eszmecserékre mind az írók, mind az olvasók részéről. Ki kell cserélnünk gondolatainkat, nézeteinket, hogy eredményesebb, gazdagabb legyen társadalmi vagy egyéni életünk. Úgy vélem, aki ilyen találkozón részt vett, annak elmélyültebbé lettek írásai, súlyosabbak a mondanivalók ... így nagyobb hasznára lesz a társadalomnak ...

— Az ember élete végéig dolgozik és tervez, ha megengedi egészségi állapota, szellemi képessége. Milyen irodalmi terveid vannak még?

— Tervek? Több is volna ... Egyik régebbi tervem viszont éppen a közelmúltban hiúsult meg. Átdolgoztam és kibővítettem Gyalogút című életrajzomat s a kéziratot átnyújtottam a Madáchinak. Ebben a formában nem felel meg nekik, és nem adják ki. Nem boszszant túlságosan, mert jómagam is érzem, hogy nem tökéletes az átdolgozás. Több barátom annak idején azt tanácsolta, hogy ne nyúljak hozzá a könyv első részéhez. Ebben bizony tévedtek, tévedtünk, mert az átdolgozásnál az első részt is sorra kell keríteni. Elhatároztam tehát, mégegyszer átdolgozom, de most már nem hallgatok a mások tanácsára. A másik dédelgetett tervem, azt hiszem, megvalósul. Új verseimet „Estéli ének" címmel gyűjtöttem kötetbe, a kézirat már a Madách szerkesztőinek asztalán van. Remélem, két éven belül könyv alakban is kézbe vehetem. Foglalkoztat egy harmadik tervem is: csokorba kellene gyűjteni humoros verseimet ...

Hirtelen észbe kap és elmosolyodik.

— Tudod, amikor a terveimről beszélek, szinte elfelejtettem, hogy túl vagyok a hetvenen ... De még szeretnék néhány szép verset írni, mielőtt az alkonyat rámsötétedik...

Úgy érzem fölösleges többet kérdezni.

Elmélázva hallgatunk, múltak, küzdelmek, remények kavarognak bennünk. Tudjuk, mi volt, hogyan volt, de azt már nem, hogyan lesz. Az évek, évtizedek rétegei őrizhetnek is, temethetnek is ... Tisztelem a derűlátásra hajló költőt és barátot, de mintha csak a fél arcát láttam volna, mert a másik árnyékban maradt. Bizonyára elsötétedik gyakran a lelke s kiszakadnak a darabos sóhajok is: — Üvöltő farkasod lettem. Vadon. / Már csak támolygok, fáradt-szabadon, / S régen vérző sebemet nyalom...

Itt lesz a költészete életnek-halálnak tudója, itt kap kozmikus távlatot az alkony visszfényében.

DÉNES GYÖRGY

15