A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám

Thomas Mann nem tartozik azok közé, akiket a XX. századi próza újítóiként — vagy éppenséggel „fenegyerekeiként” — szoktak emlegetni. Sokan, a Proust- és Joyce-hívők, a Kafkára, Hemingway-re, Beckettre hivatkozók, legszívesebben ki is hagynák őt a XX. század irodalmának történetéből — mint oda nem illőt, mint a múlt századból ittfelejtett széplelket —, mondván, hogy írásaival egy végérvényesen letűnt kor művészi eszményeit szerette volna átmenteni a mába, s egyúttal elodázni annak az osztálynak, a végső lehanyatlását, amelyből ö is származott.

Mint minden egyszerűsítés, ez is hamis Mert igaz ugyan, hogy Thomas Mann egyéniségét, világnézetét eleinte a lübecki nagypolgári — patrícius — környezet alakítgatta, de a teljesség kedvéért azt is el kell monda ni, hogy Thomas Mann (akárcsak bátyja. Heinrich Mann, a másik nagy író) már igen fiatalon problematikusnak érezte ezt az élet formát, s egy kereskedő család sarjához nem éppen méltó kérdés gyötörte: megmaradjon apja nyomdokaiban és emelkedjék a polgári ranglétrán a dolgok rendje és módja szerint, vagy legyen művész, otthagyva a biztosat a bizonytalanért, vállalva a jómód helyett a nélkülözést, a megbecsülés helyett esetleg a megaláztatást? Végül is Mann számára csak a töprengés gondja maradt; apja időben felismerte, hogy sem Heinrich, sem Thomas nem alkalmas a kereskedelmi pályára, művészlelkek ők mindketten, akik előbb-utóbb úgyis megszöknének a hivatalból, ezért végrendeletében felszámolta vállalatát, a pénzt pedig felosztotta népes családja tagjai között, s alig ötvenévesen elköltözött a túlvilágra. Szelleme azonban továbbra is ott kísértett még egy ideig az ifjú Thomas képzeletében. A fiatalember első novelláiban azt boncolgatja, vajon igazán lehetséges-e, hogy egy polgár valódi művésszé alakuljon át, vagy csak ez is egyike azoknak a tüneteknek, amelyek alapján a várható összeomlás és pusztulás diagnosztikálható? Mármint a polgári életforma és kultúra csődje, természetesen. Az életvidám fiatalembernek, aki úgymond osztálya pusztulásának késleltetésével volt elfoglalva, éppenséggel különb szórakozása is akadhatott volna. Ö azonban halomra „gyilkol" egy sereg meghasonlott lelkű polgárt — a későbbi nagy elbeszélésekben és regényekben tizedannyi ember sem hal meg, mint ezekben a húszévesen írt novellákban —, számtalánszor kimondja az ítéletet, s ezek után inkább az a meglepő, hogy a százszor elátkozott és százszor eltemetett polgári világ még mindig él és virul, mi több, szívesen veszi halálhírét — legalábbis erre lehet következtetni Thomas Mann első elbeszéléseinek sikeres fogadtatásából. Ha valaki azt gondolná, hogy ezekben a történetekben a fenséges tragikum a vonzó, a nagyszabású haláltusák leírása — akkor ugyancsak melléfogna. Nincs heroikus küzdelem, lapokon át zajló agónia: a hősök többnyire — csak úgy — egyik percről a másikra meghalnak. Meghalnak, mert nem akarnak már tovább élni, mert nincs miért tovább élni. Az író sajnálja ugyan őket — elvégre a rokonai —, de nem gyászol. Az ő tiszte a temetés, s még azt sem lehet zokon venni tőle, ha olykor szelíden elmosolyodik. Első regénye, az 1901- ben megjelent Buddenbrook-ház egy nagy gyászszertartás. Hétszázvalahány lapján szép csendesen kimúlik egy pusztulásra érett világ, a nagypolgári lét. Hogy mi viszi sírba, inkább csak sejthetjük. Thomas Mann szerint a végelgyengülés és a gének tréfája. De ne keressünk a regényben kriptahangulatot és borzongást, mert alapjában véve derűs könyv ez. Hősei nemcsak meghalnak olykor, de élnek is, méghozzá eleven, hús-vér emberekként — s ez már az író érdeme. A

megszakított minden kapcsolatot, s csak 1922-ben békültek ki, amikor Thomas Mann is rádöbbent tévedésére.

Ezekben a — Thomas Mann számára tehát kétszeresen is — viszontagságos esztendőkben kezdte írni A varázshegy című regényét, amellyel 12 esztendei küzdelmes munka után 1924-ben készült el. A regény főhőse Hans Castorp, egy „középszerű fiatalember", aki látogatóba érkezik abba a külvilágtól eldugott hegyi szanatóriumba, ahol tüdőbeteg unokabátyját kezelik. Jelképes hely ez, csupa beteg polgár (az orvosokat is beleért-, ve) „élettere”, ahol minden egy kissé a külvilágra emlékeztet, a jóság, a gonoszság, a szerelem ugyanúgy jellemzője, mint a világ bármely más tájékának. Ide jön tehát Hans Castorp látogatóba, s itt ragad hét esztendőre Mert kiderül, hogy ö is fertőzött. Különös ez a szanatórium azért is — s erre a regény hőse igazából csak a vége felé döbben rá —, mivel a betegek a leggondosabb ápolás ellenére sem gyógyulgatnak. Talán nem is akarnak meggyógyulni. Hans Castorp végül is elhagyja a szanatóriumot — ekkor már korántsem az a közönséges fiatalember, aki

(Thomas Mann halálának 25. évfordulójára)

Buddenbrook-ház teszi Thomas Mannt — huszonöt éves korában — igazán nagy és ismert íróvá. (1929-ben, Stockholmban, ezért a müvéért veheti át az irodalmi Nobeldíjat.) Meglepő módon azonban a következő, vérbeli Mann-regényre több mint két évtizedig kellett várni, közben inkább csak próbálkozott a műfajjal (Királyi fenség, 1909; az 1910-ben megkezdett, de 1954-es megjelenésekor is csonka (Egy szélhámos vallomásai,), de igazi sikert elbeszéléseivel aratott, a Tonio Krögene\ (1903) és a Halál Velencében-nel (1912). Különösen ez az utóbbi jelentős alkotás, s bizonyos értelemben fordulópont az író pályáján. Addig a naturalizmus bűvkörében élt, és Schopenhauert, Nietzschét és Wagnert imádta — a Halál Velencében azonban véget vetett ennek a pozitivista-irracionalista tévelygésnek, legalábbis művészi gondolkodásában. Gustav Aschenbach író személyében — Gustav Mahlerről, a híres német zeneszerzőről mintázta — nemcsak a célját tévesztett polgárművész hal meg, hanem a XIX. századi dekadencia is, amelyet némelyek még életképesnek véltek. A kisregény formai megoldása is újszerű, joyce-i elemek bukkannak föl benne, s ez azért figyelmet keltő, mert Joyce akkoriban még javában irta realista elbeszéléseit.

Az imént Thomas Mann művészi gondolkodásának átalakulásáról, ha úgy tetszik, tisztulásáról beszéltem. Nos, ez korántsem jelenti azt, hogy politikai nézetei is kikristályosodtak. Az első világháború kitörése — annyi más kortársához hasonlóan — az ö lelkében is nagy zűrzavart okozott. Nem ismerte fel azonnal, hogy az általa is pusztulásra ítélt polgári világ nem egyszerűen meghal, hanem hullamérgével megfertőzi az életrevalókat is, tehát a háború nem a népek egymás közötti konfliktusának a következménye, — s már végképp nem a haza megmentése a célja. Komolyan hitte (és cikkekben, az Egy nem-politizáló elmélkedései című esszéjében hirdette is) hogy a háború fontos ügyet szolgál. Heinrich bátyjával, aki a másik oldalon állt, emiatt több évre

J hét esztendeje volt; átélte élete első nagy szerelmét, végighallgatta Settembrini és Naphta szenvedélyes vitáit humanizmusról és fanatizmusról, demokráciáról és diktatúráról—, és a regény utolsó lapjain egy lövészárokban látjuk viszont. Mert odakinn, a Varázshegyen túl közben háború zajlik.

A regény megjelenésekor a háborúnak ugyan már vége volt, de Németország belpolitikai helyzete egyáltalán nem tükrözött békés állapotokat. Politikai merényletek, szélsőséges elemek zavargásai (egy Hitler nevű alakot is le kell tartóztatni a müncheni sörözőben). s káosz a szellem frontján is. Thomas Mannt egyre hevesebb támadások érik jobbról; hazaárulással, a német nép hősiességének meggyalázásával vádolják, pedig csak a törvényes rend és a köztársaság érdekében emel szót. Éppen megjelent regénye sem arat fergeteges sikert, pedig mind tartalmi, mind pedig formai szempontból fontos és jelentős műről van szó. Szokás Thomas Mann regényeit a XIX. századi nagyregény folytatásának és egyúttal lezárásának is tekinteni, olyan valaminek, amit nem szükséges, sőt nem is lehet követni. Thomas Mann szerepe azonban egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Már A varázshegyben túllép a hagyományos „nagyregény" keretein: belső monológokkal, álomleírásokkal „frissíti” a szöveget, s ha az eredeti vázat meg is hagyja, ennek a szerkezetnek már csak igen távolról van köze szeretett Tolsztojának regénymodelljéhez. Jellemző egyébként, hogy ez idő tájt barátkozik meg Dosztojevszkij művészetével, s ekkor mélyed el a freudizmus tanulmányozásában is. (Még az okkult tudományokba is belekóstol).

Thomas Mann talán abban különbözik Joyce-tól (akit egyébként tisztel), hogy vele ellentétben még hisz a szintézis lehetőségében, tehát a különböző művelődéstörténeti korszakok és kultúrák szerinte ötvöződhetnek, csak a kellő áttekintés, belemélyedés és akaraterő, s persze egy adag zsenialitás kell hozzá.

Erre a hitre egyre nagyobb szükség van. Olaszországban már győzelemre jutott a fasizmus (erről szól nagyszerű elbeszélése, a Mario és a varázsló), s félő, hogy Németországot is eléri. Igaz, Thomas Mann még bizakodik; ezekben az években — a húszas évek végén vagyunk — több alkalommal is rokonszenwel nyilatkozik a szocializmus eszméjéről, a jövő nagy ígéretének tartja (ő maga sosem lett szocialistává, ezt meg kell mondanunk, jóllehet számtalan szociáldemokratát megszégyenített határozott és következetes antifasiszta kiállásával és magatartásával), s amire addig nem lehetett rávenni, most elvállalja: beszédet mond munkások előtt, felolvas regényeiből, cikkeiből és tanulmányaiból.

Közben külföldön is megváltozik a róla kialakult kép. Az első világháború után tanúsított magatartásáért különösen a francia értelmiségiek nehezteltek meg rá; most Párizsba hívják előadni, díszdoktori címeket adományoznak neki (noha szögröl-végröl az érettségit sem tette le annak idején), sorra jelennek meg műveinek francia, angol, magyar, cseh stb. nyelvű kiadásai.

Új regénybe fog, egy tetralógiába — amelyet József és testvérei címen ismer meg a világ. Ez a derűs, mélyen emberi történet a bibliai időkben (az egyiptomi történelem szemszögéből nézve: Ehnaton, a vallásalapító, reformista fáraó idején) játszódik ugyan, de az újabb háborúra és öldöklésre készülődő emberiséghez szól. Csak az első könyvet tudta még Németországban befejezni, a további részekkel svájci, illetve amerikai emigrációja idején készült el. Thomas Mann nem akart emigráns német író lenni, az az ország azonban, amelyet annyira tisztelt, csodált és szeretett, megtagadta öt, könyveit máglyára vetette: s minden bizonnyal életét is kioltották volna, ha hazatér.

Már hatvanéves is elmúlt, amikor a sors ilyen megpróbáltatások elé állította. Mások alkotó kedve lehanyatlóban, ő pedig most dolgozik élete fő müvén, a József-regényen (1943-ban fejezi be), közben megírja Goethe korával foglalkozó regényét, a Lotte Weimarban-t (1939), újságokat szerkeszt, cikkezik, a londoni rádióból szónoklatokat intéz népéhez, s közben az értetlen amerikaiaknak magyarázza a fasizmus természetrajzát. Nagyon is a huszadik században él tehát, s még nem fogott bele „legmodernebb", legformabontóbb regénye, a Doktor Faustus megírásába. A regény hőse Adrian Leverkühn zseniális zeneszerző, akinek tragikus sorsán keresztül a német szellem megtiprását és golgotáját kívánta bemutatni. A szándékot, hogy a Doktor Faustus egy kor regénye legyen — nem sikerült maradéktalanul megvalósítania. Lényegében megmaradt egy fiktív művészportrénak (az eredeti modell Nietzsche volt) — de mint ilyen, a legkiválóbbak közt a helye. A regény voltaképpen egy nagyszabású zenemű, s Thomas Mann-nak még az a páratlan bravúr is sikerült, hogy a zenében járatos olvasó szinte hallani véli — a leírások nyomán — Adrian Leverkühn szerzeményeit.

A „megnyert háborút és az elveszített békét" követő esztendők Amerikája egyre nyomasztóbban hat az amúgy is sokat betegeskedő író lelkiállapotára. Még megírja Kiválasztott című regényét és A Doktor Faustus keletkezése című önvallomását, aztán visszatér Európába. Hívják ugyan Németországba is, de ő inkább Svájcban telepedik le. A nyolcvanadik életévéhez közeledő író még mindig nem gondol a pihenésre. Előadókörutakon jár, székfoglaló beszédeket tart Európa számtalan egyetemén díszdoktorrá avatása alkalmából, megemlékezéseket, bevezetőket ír.

A halál azonban könyörtelen, nem ad több haladékot. A nagy varázsló 1955. augusztus

12-én örökre elszenderül. _ ...........

LACZA TIHAMÉR