A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám

irodalom. Ezt a könyvét 1978-ban a Szovjetunióban is kiadták.

Nem valami gyakori jelenség, hogy valaki ötvenedik életévén túl jelentkezik versekkel. Josef Rybák, a költő, aki immár hetvenötödik évét is túllépte, csak 1958-ban jelentkezett első. Do slunce a mrakú (A nap és a fellegek felé) című verseskötetével. Ezután több verseskötetet is publikált: Výjevy (Jelenések; 1962), Dlouhé noce (Hosszú éjszakák; 1971), Chozenína červenou (Pirosra haladva; 1973) stb.

Kis, kék fedelű, látszatra igénytelen, mégis nagy jelentőségű könyve a Prsty od inkoustu (Tintás ujjak) című — irodalomról, művészet— Pincér volt azon a hajón, amellyel Amerikából jöttem hazafelé.

Kisvártatva ugyanez a jelenet ismétlődik egy más változatban.

— Egonkám, aranyos haverom ...

— Szevasz vén baka.

— Hát ez nem igaz, képzeld épp rád gondoltam, te csirkefogó.

— Tudom — mondja Kisch nevetve. — Olvastad a plakátot, hogy fellépek?

— Miféle plakátot?

— Te nem tudsz róla? És hogyhogy nem vagy Bécsben?

— Hát nem vagyok. Egonkám, én néha olvasom az írásaidat.

— No látod, szépfiú. Vannak gyerekeid ?

— Kettő, Egonkám. Ugorj be hozzám néhány szóra. Van itt egy rendelőm. Közben kivizsgálnálak.

— Tudom. Aztán rögtön a koporsót emlegetnéd.

— Te csak nem változtál, ez az akasztófahumor is a régi.

— Nem, nem barátom. Már öregszünk. Nem vagyunk húszévesek.

— És ezt éppen te mondod.

— Sajnos.

Ismét kézfogás, majd magyarázat:

— Ezzel az emberrel Bécsben forradalmat csináltunk. Kitűnő fickó és nagyszerű orvos. Belgyógyász.

Még mielőtt a Mihály-kapuhoz érnénk, harmadszor is megismétlődik a jelenet. Az emberek utánunk fordulnak, mutogatnak ránk és mondogatják:

— Ez Kisch.

— Micsoda? Hogy Kisch? Melyik? Az a középső?

— Igen, ő.

A Carlton fogadó irodájában a tisztviselő majd elolvad a szivélyességtől. Kisch urat már várják, Kisch úr számára egy szép, utcára néző szoba van berendezve. Valamilyen urak is keresték Kisch urat. És ha Kisch úr megengedné és volna szíves aláírni ezeket... A hivatalnok vagy féltucat Kisch-kötetet húz elő a pult alól. A pincérek kilesnek az étteremből, a szállóvendégek megállnak és Kischre bámulnak.

— Mindent aláírok az ön kedvéért. Még egy ötvenezer koronás váltót is — mondja Kisch. — De előbb megmosakodnék és kissé rendbeszedném magam. — A tisztviselőre néz. — Azok az urak, akik érdeklődtek utánam, spiclik voltak?

— Dehogyis. Nagyon rendes urak.

Egy óra múlva a kávéházban ülünk. Itt

vannak teljes létszámban a davisták;

ről, életről és társadalomról szóló — esszégyűjteménye (1978). Hana Hrzalová cseh irodalomtörténész és kritikus szerint „Josef Rybák kapcsán nehéz valami alapvetőt mondani e könyvecskére való hivatkozás nélkül — annyi benne a szocialista irodalom (s általában az irodalom). Josef Rybák a könyv egészében s egyes fejtegetéseiben összefoglalja létfelfogását és alkotói meggyőződését, s viszonyát az élethez, a párthoz, az elmúlt évek szociális küzdelméhez és a jelen időben folyó politikai harchoz, midőn az egyik oldalon a béke erői állnak, a másik oldalon a háború erői, azok, akik a tőke érdekeit képviselik és védelmezik.” -szvannak itt pozsonyi németek és magyar intelektüelek a sarlósok közül; ismerős és ismeretlen emberek jönnek könyvvel vagy könyv nélkül. Kisch előveszi a tollát, felteszi a szemüvegét, és lassan, majdhogynem kalligrafikus betűkkel írja be nevét a könyvekbe. Az előadás kezdetéig még van két óránk, lesz tehát elég időnk valahol megvacsorázni és zavartalanul elbeszélgetni.

A Redut nagytermébe több mint ezer ember fér be. Háromnegyed nyolckor már annyian vannak, hogy egy tűt sem lehetne elejteni. Minden hely foglalt, s az emberek már a sorok között és a falak mentén is egymás lábát tapossák, sőt néhányan felkúsztak a falak kiszögelléseire, hogy megkapaszkodhassanak a lámpatartó vasakban.

A terem bejáratánál üvegfallal elválasztott kis helyiség van, ahol egymás mellé állították az asztalokat. Ott is tolong a nép. Az újonnan érkezők, akik nagy nehezen felvergödtek a lépcsőn, ide már hasztalan igyekeznek bejutni. A rendőrség már bezárta a termet. A titkosok is annyian vannak, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. Ezúttal azonban nagyon előzékenyek. Még segítenek is nekünk, amikor be szeretnénk jutni a terembe. Csak lassacskán haladunk előre és alaposan megizzadunk, mire a szónoki emelvényhez érkezünk. Ahogy feltűnik Kisch alakja a pulpitusnál, a termen óriási hangorkán zúdul végig, s az ováció még a folyosókon is visszhangzik.

Elnézem ezt az ezerfejű, forrongó tömeget, amely a híres riportert jött ide üdvözölni. Itt vannak a pozsonyi szlovák, magyar és német értelmiségiek, az üzemek munkásai. Kisch megőrzi higgadtságát. Ez a nagy éljenzés egy cseppet sem ragadtatja el őt. Úgy tetszik, nem is érzékeli az egészet. Csak arra gondol, hogy most miről fog beszélni, meg az emberekre, akik eljöttek ide, hogy megtudják az igazságot arról a világról, amelyet ö bejárt. Nem kitalált dolgokat mesél. Elvégre maga a valóság annyira fantasztikus, hogy semmiféle képzelet nem szárnyalhatja túl. A legcáfolhatatlanabb érvek a tények. Ami csak valószínű, az tőle távol áll. Azon tűnődöm, miért van az, hogy amit ír és mond, olyan nagy érdeklődést kelt. Derék legény ő, aki alaposan ismeri a világot. És ez az embereknek imponál.

(részlet)

(Lacza Tihamér fordítása)

KESZELI FERENC:

TEKTONIKA

Kenyerem ázott pozdorjadeszka, tányéromon — púpozva — szögek.

Égő cigarettámat ma is a küszöbön felejtem, mert kell a mindennapi rettegés: vajon lángol-e már a ház?

Radírozzák az eget bókoló jegenyék.

Fejem fölött két huzal rajzol hintázó utat. Hová vezet? Ha a kémények magasából nézem, onnét, hol combjaiddal sáncoltam el magam, látom, mily sze/lőzet/en e ocsmány léghuzat.

Kaptat vakbuzgón a firnamentumra fel.

t

Perzsel bennem a lehetséges.

Lélegzetemben izomláz kvárté/yoz, és semmiféle nimfák, mostohák, pávatollak és ázott dörzspapírok, idétlen tilalmak, mindennapi kosztpénz.

Míg álmodom, csak romot takarítok.

... hogy hazaérvén, ha majd bezörgetek, az ajtónyílásban megjelenik a régi erdő.

A régi erdő, a régi a fákkal, tisztásokkal és csőrös harsonákkal, sárga vadkörtével, zöld gyíkok neszével, gyomok közt parázsló eprek pirosával. Túl az erdőn az elveszett folyóval, s a víz színén mammutok lábnyomával.

11

Kurucz Sándor felvétele