A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám

A kis Laura Jones nottinghami honpolgárnő ötödik születés­napján a Jones család öt nem­zedéke találkozott. Ott volt az anya, a nagyanya, a dédanya és az ükanya. Az angolok csu­da büszkék erre a családra, mert szerintük a nemzet vita­litását tükrözi. A Radomi Körzeti Múzeum (Len­gyelország) Jan Kochanowski születésének 450. évfordulója al­kalmából pályázatot hirdetett a népművészek számára. Képün­kön: Wtadystaw Walczak, a Tát­­ra-vidék legismertebb népi üveg­festője még befejezetlen művé­vel, melynek címe „Jan Kocha­nowski a gyermekek körében". Elektronikus jelzőtábla méri a zaj­szintet (fonókban) és a levegő szennyezettségét Tokió egyik legforgalmasabb kereszteződésé­ben. Tévékamerát, monitort és szon­dát hívtak segítségül angol felta­lálók a burgonya osztályozásának megkönnyítésére. A futószalag felett elhelyezett tévékamera se­gítségével a képernyőn tarthatják szemmel a burgonyát, és szondá­val jelölhetik meg a selejtet. eJ í\ KÖZSZOLGÁL­TATÁSI BIBI — Apukám, jövő nyáron festetünk. Légy szi­ves nézz festő után, addig míg időben van! — Szólt feleségem szeptember 29-én este fél tizenegykor. — Nagyszerű, — lelkendeztem, mert ép­pen azon törtem a fejem elalvás előtt, vajon hol fogjuk tölteni a jövő nyarat. A probléma megoldódott. Nem kell izzadnom a tűző napon, hemperegni a forró tengerparti ho­mokban, esténként ásítozni, kibámulni a végtelen, unalmas messzeségbe. Azonkívül örültem annak is hogy feleségem ilyen lele­ményes, előrelátó és tervezésben túltesz akár egy nagyvállalat vezérigazgatóján is. Ekkor még nem sejtettem mit vállalok, mert másnap elkezdődött az én keserves kálváriám. Pár napon belül döbbentem rá, hogy min­den valamire való festő már a következő, sőt az utána jövő nyárra is foglalt. Nemcsak az első és másodosztályú szakemberek, hanem az ötöd- és hatodrangúak is. Mindegy, lej­jebb szállítjuk az igényeket, megfelel nekünk egy kevésbé befutott szaki is. Rövid időn belül meg is egyeztem egy szimpatikus fiatal­emberrel. Kedves, barátságos hangon felso­rolta az igényeit. Kicsit meglepődtem ugyan, hogy elsősorban nem a lakás nagysága és a munka milyensége érdekli. Azzal vigasztal­tam magam, bizonyára rutinos fickó, akinek egy lakás kifestése nem okoz különösebb gondot. A következő feltételeket szabta: Harminc­koronás órabér, napi ötszöri étkezés, a főét­kek előtt aperitív (minőségi ital, a házi koty­­valékokat mellőzzük). Étkezés után két deci bor, ha túl meleg lesz, akkor szódavízzel. Délelőtt tízkor és délután kettőkor kávé, napi két doboz BT és védő italként napi öt üveg sör. És ami a legfontosabb, egy kazettás magnós rádió, a következő együttesek sza­lagra játszott számaival: Abba, Omega, Illés, Korvina, Neoton, Piramis, Express, Fonográf, valamint Hofi Géza paródiái. Továbbá válla­lom, hogy elintézem a városházán az adó­­kedvezményét és a munkahelyén az enge­délyt másodállás vállalására, s végül biztosítok két segédmunkást. Félénken jegyeztem meg, azok mi leszünk a feleségemmel. Végigné­zett rajtam, de semmit sem szólt. Arca enyhe grimaszából sejtettem, nem vetette el az ajánlatot. Mindent vállaltam, amit kért és mérhetet­lenül boldog voltam, hogy sikerült mege­gyeznünk. Igaz, ezután még rengeteg aka­dályt kellett leküzdenem. Többek között, ná­lunk nem lehetett magnós rádiót kapni, így hát kénytelen voltam külföldről „importálni". Ehhez viszont előbb meg kellett szereznem a valutát: ötezer-hatszázhúsz forintot. Két hó­napig tartott, míg végigjártam az összes határátkelő helyet és az érkező turistáktól különböző átváltási áron becseréltem az igé­nyelt összeget. Közben ki kellett fürkésznem, melyik határállomáson elnézőbbek a vámő­rök. Végre úgy május vége felé meglett a formás kis Videoton készülék. Hozzáteszem, háromszor kellett Pestre és visszacsempész­nem meghibásodás miatt, mert nálunk nem értettek hozzá. Közben sógorom szívesség­ből feljátszotta a kért számokat. Így hát minden feltételt határidőre teljesí­tettünk, jöhetett a szakember. Július második felében meg is érkezett. Nagy udvariasan beszámoltam a szerződés­ből rám háruló feladatok teljesítéséről. A mester figyelmesen végighallgatott, az­tán alaposan szemügyre vette — a magnót. Kipróbálta a hangerősséget, úgy látszik megfelelő lehetett, mert kis idő múltán alul­ról, felülről és mindkét oldalról döngeni ■kezdtek a falak. Az első félnap a szerszámok előkészítésé­vel telt el. A különböző színkeverékeket a mester jobb híján a szoba közepére összetolt bútorok hátulján próbálta ki. Végre sikerült hengermintát választanunk. Délután megin­dulhatott a munka. Elkezdődött zeneszóval és a megegyezés szerinti felszolgálással. így ment teljes egy hétig. A mester nagyon precíz ember volt, lassan dolgozott, a figyel­me mindenre kiterjedt. Közben nagyokat sóhajtozott, hogy ő milyen áldott jószívű ember, senkinek sem tud nemet mondani és most ahelyett, hogy valahol üdülne, szíves­ségből a mi lakásunkban gürizik a szabadsá­ga rovására. Örök hálánkról biztosítottuk, s feleségem, hogy a kedvében járjon, minden ebédhez rétest sütött. A mester kedvenc ételét. Egyszer mégis beütött a mennykő. Arra figyeltünk fel, hogy a zene elhallgatott, s a lakásban szinte zizegett a csend. Rémülten rohantunk a szobába. A mester a létra alsó fokán ült és lehorgasztott fővel, bánatosan bámult maga elé. Kezében két valamit lóga­tott. Egyikben a rövid nyelű meszelő fejét, a másikban a letört nyelet. — Az Isten szerel­mére mi történt? Kétségbeesetten mutatta felénk a sérült szerszámot. Most mi legyen? Szaladtam a vaskereskedésbe, onnan a festékes üzletbe, és másfél óra múlva vissza a megszerzett pótalkatrésszel. Egy kis protekció árán hoz­zájutottam. Csakhogy a mester fejcsóválva fogadott. Látszott rajta, csupán azért nem gurul dühbe, mert az Abba együttes andalító zenéjét élvezi, bizonyára idegnyugtatóként. Azért csendesen megkérdezte, nem tévesz­­tem-e őt össze valamiféle falusi vénasszony­­nyal, mert az általam szállított szerszámnyél hosszú nyelű meszelöbe való. Most már igazán nem tudtam mitévő legyek. Felesé­gem szidott kétbalkezességem miatt. Loholtam vissza az üzletbe, de ott azt válaszolták, hogy rövid meszelőnyelet sajnos mostanában nem gyártanak. Végtelenül el­keseredtem. A szabadságom is letelt, de a festő hűségesen eljárt hozzánk, ücsörgött a létrán, cigarettázott, magnózott és számolta az eltelt órákat. Én meg elsírtam keserű bánatomat a hivatalban. Erre Böske néni, a takarítónő megsajnált és levágott egy dara­bot a söprűje nyeléből és elém tette az íróasztalra. — Itt a meszelőnyél! — Csodál­kozva néztem rá, s hirtelen mint aki tűbe ült felugrottam. Rohantam haza, de sajnos már későn. A mester éppen kászálódott és a feléje nyújtott rudacskát elnéző mosollyal hárította el útjából. Sajnálja, de már neki is letelt a szabadsága és hívja őt a kötelesség. Meg kell értenem, hogy fáradságos napi nyolc és félórás munkaidő után ma már senki sem bolond tömi magát egy kis fusiért. Azóta anyósomnál húzzuk meg magunkat a nyári konyhában, mert lakásunkban min­den a feje tetején áll, és kilátástalan helyze­tünkben éppen azon töprengünk, hogyan lehetne egy ügyes hadművelettel megkör­nyékezni a helyi széntelep vezetőjét. CSICSAY ALAJOS 9

Next

/
Thumbnails
Contents