A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám

JOSEF RYBÁK

Josef Rybák nemzeti művész a Cseh Írók Szövetségének elnöke és a csehszlovákiai írók föderális szervének alelnöke.

Písekben született 1904. május 1-én. Érdekes, hogy művészi munkásságának első esztendeit Szlovákiában éli. Itt születnek első nagyobb lélegzetű írásai, például a Pole a lesy (Mezők és erdők) című elbeszéléskötet (1928), s a Začína století (Az évszázad kezdete) című regény, amely átdolgozva Slunce a chléb (Nap és kenyér) címmel jelent meg 1956-ban. Az 1922—1933-as évek életének felejthetetlen időszakát jelentik. Olyan barátságok és elvtársi kapcsolatok keletkeztek közte és Dano Okáli, Edo Urx, Laco Novomeský, Ján Rob Poničan, Fraňo Kráľ és más egyéniségek között, amelyek egy életre szóltak s visszavonhatatlanul meghatározták pályáját. Nemcsak a korszak krónikása lett, hanem a haladó hagyományok, a forradalmi művészet örökségének és tapasztalatainak őrzője.

1945-ben jelenik meg Josef Rybák Strechy nad hlavou (Födél a fejünk felett) című regénye, a Pole rozkvetou (A mezők kivirágzanak) című — három novellát tartalmazó — kötete 1951-ben. Ám közben sem tétlen:

J. Rybák és G. Bareš tollából már 1950-ben megjelenik egy életrajzi esszé Julius Fučík címmel, s az életrajzíráshoz Rybák később is visszatér, elsősorban S orlími krídly (Sasszárnyon) című, 1954-ben megjelent könyvével.

Vyprávéní o Juliu Fučíkovi című könyvecskéjében (1973) nem csupán a nagy, hű barátról szól, hanem a korszakról, a párt harcairól, az elvtársakról és az elvhűségről is. Hetvenéves korában pedig megjelent — második, bővített kiadásában — emlékezéseinek könyve, a Kouzelný proutek (Varázsvessző), amelynél pártosabb s közvetlenebb korrajzot és önvallomást alig ismer a cseh

Ez az idő tájt volt, amikor a bor nem került sokba és amikor Jan Mukaŕovský — aki akkoriban negyvenéves lehetett, s akivel együtt tanúskodtunk dementis esküvőjén — hetente járt Pozsonyba előadni a Komenský Egyetemen.

Szokássá vált, hogy amikor valaki megérkezett Prágából, mint például Jan Mukaŕovský, de bárki más is, olykor mindig beültünk egy borozóba és fényesen megünnepeltük az eseményt.

Cégértől cégérig kucséberek jártak. Különféle savanyú halakat, ecetes hagymát és csípős salátákat árultak és egy szempillantás alatt remek cigánypecsenyét készítettek. Sokféle típusú és jellemű ember akadt köztük és a legtöbbje értette a módját, miképpen kell felhívnia magára a figyelmet, hogy megnyerjen magának bennünket. Az, aki különösképp kedvelt minket, emlékezetből idézte a híres emberek mondásait, és az ecetes hagyma meg a rakott karfiol mellé mindig feltálalt egy kis Goethét, Lamartint vagy Schopenhauert.

Egy ízben arra kértük, mesélje el, mit mondott Tristan Tzara és mit F. T. Marinetti, és ezzel igen zavarba hoztuk. Hamarosan rájött azonban, hogy hova akarunk kilyukadni, és irántunk érzett szeretetből megtanulta legalább Majakovszkijt és Wolkert. Kedveltük ezeket az embereket. Gyűlöltük azonban azokat a részeges csavargókat, akik a barátainknak adták ki magukat, akik kocsmáról kocsmára jártak és azzal dicsekedtek, hogy ök is írogatnak és rendszerint ötven koronával akartak megvágni bennünket.

Jó emberismerők voltunk, tudtuk, ki miféle körülöttünk, de a művészvilág alakjait is alaposan kiismertük. Némelyikük folyton önmagáról beszélt, állandóan magát dicsérte, másokat meg előszeretettel ócsárolt és szidott. De olykor egyik-másik tisztességes emberrel szemben is tartózkodóan viselkedtünk. Talán azért, mert jótulajdonságaink ellenére megvolt bennünk a szektásságra való hajlam és eltartott egy ideig, amíg megszabadultunk ettől.

Az ellenszenves embereket és az utálatos írókat nem kedveltük és ilyenkor kiveszett belőlünk minden tapintat.

Bennünket nem tudott kielégíteni mondjuk Remarque. És lehettek bár még sikeresebb és rutinosabb szerzők, amint felismertük, hogy a világsiker és a pénz után sóvárognak, nem vettük őket figyelembe. Ilyen író volt ifjúságunk idején Paul Morand is. Nagyon divatos szerző és irodalmi sznob volt. A jobb körökből származó emberek szinte falták a könyveit, a „Nyitva egész éjszakáit meg a „Zárva egész éjszaká"-t, mi azonban az olyan irodalmat szerettük, amelynek volt mondanivalója, amiben volt valami, ami megmozgatta az embert és előbbre vitte. Ha nem is nagy távolságra, csak egy icipici lépéssel, már azt is fontosnak és értékesnek tartottuk.

Ha valaki tudta ezt, értette a módját, hogyan kell ezt újszerűén .csinálni, akkor az a mi írónk volt. Ezért szerettük a francia baloldali avantgardistákat, Soupault, Carco-t, Cendrars-t és Valery Larbaud-t, meg azokat a nyers amerikaiakat is, akik nem felülnézetből ismerkedtek az élettel, például Mark Twain-t, Jack London-t, Dos Passos-t és Dreiser-t is. És különösen közel állt hozzánk a szovjet irodalom.

Emlékszem Fagyejev „Levinson csapatának pusztulásáéra, Ivanov „Kék homokzátonyok"-jára, Szerafimovics „Vaspatak"-jára, Pilnyak „Meztelen

esztendő"-jére. És két kis könyvre is, ezek kissé másfélék voltak mint a többiek, de szintén sokan olvasták őket és rengeteget beszéltek róluk. Különös témájú elbeszélések voltak bennük. Taraszov-Rogyionov „Csokoládé''-jának hősét rábeszélik, hogy vállalja a súlyos büntetést egy soha el nem követett bűnért, Pilnyak „Eloltatlan hold" című elbeszélése pedig Frunze marsall váratlan halálának néhány tisztázatlan körülményét feszegeti.

Taraszov-Rogyionov, a „Csokoládé" írója volt az első orosz tábornok, akivel személyesen megismerkedtünk, amikor Pozsonyon keresztül utazott vissza Moszkvába. Csupán egy napot töltött körünkben, mert sürgős teendők várták odahaza. Igen rövid találkozás volt, mégis jól belémvésödött az emléke. Taraszov-Rogyionovot azonnal megkedveltük. Rokonszenves és tapasztalt író volt.

KORTÁRSAINK

seregnyi élménye volt a forradalomról és jól ismerte az életet, ami egyébként az orosz irodalomban Gogoltól, Turgenyevtől és Dosztojevszkijtől kezdve egészen Gorkijig vagy Solohovig magától értetődőnek számít.

Taraszov-Rogyionovnak fürge, élénk szeme volt, amelyet szemüveg mögé rejtett; értelmes arca falusi tanítóra emlékeztetett, de éppúgy lehetett volna akár művezető is a Putyilov-gyárban. Annak a parancsnoknak az arca volt, aki a legalulról küzdötte föl magát magas beosztásába, jobban mondva: kiharcolta katonai rangját az Októberi Forradalom győzelméért vívott ádáz és elkeseredett csatákban. Ilyen hősöket láttunk a szovjet filmekben, ilyeneknek képzeltük az ellenforradalmi bandák és az intervenciós csapatok ellen polgárháborút vívó vöröskatonákat. Érdekfeszítően tudott beszélni az irodalomról is, öröm volt hallgatni őt. Végigvezettük Pozsonyon, megmutattuk neki a város nevezetességeit, és amikor közölte velünk, hogy szívesen megtekintene egy szlovák falut is, oda is elkísértük öt. A Vörös Hadsereg tábornoka egy szlovák kunyhóban! Az ilyesmi nem mindennapos dolog. Tetszett neki, hogy az asztalnál ültünk és az egyszerű emberekkel beszélgettünk, akik szegényesen és szerényen vendégül láttak bennünket. Nagy megtiszteltetés volt ez a számára. És az is tetszett neki, hogy a falon a régi Szlovákia szimbólumának is tekinthető Szűz Mária-kép mellett ott függ Lenin arcképe is.

Drága barátaim, itt ne felejtsetek.

Leninnek sírjához engem temessetek!

Szegény Rogyionov! Ez a tisztességes és jó ember, becsületes művész és kommunista a harmincas években a sztálini tisztogatások áldozata lett, akárcsak Mejerhold, Babel, Kolcov, Tretyakov, Jasienski.

xxx

Megírtuk Egon Erwin Kischnek: „Kisch elvtárs, nem lenne kedved

Pozsonyba jönni és nyilvánosan szónokolni?"

Postafordultával válaszolt: „Jövök! Várjatok a pályaudvaron!" És megjelölte érkezésének napját.

Kezében kis bőrönddel olyan fürgén ugrott le a gyorsvonat kocsijából, mint egy suhanc. Megismert bennünket és már kiáltotta is:

— Legyetek üdvözölve, elvtársak. Hát itt vagyok.

— Autóval vagy villamossal akarsz menni?

— Gyalog megyünk.

Jellegzetesen a fejébe csapott széleskarimájú kalap, szájában cigaretta. Elegáns nyakkendő, az öltözék mértéktartó, nem hivalkodó eleganciája. A száguldó riporter határozott, szépmetszésű arcéle. Élénk szempár. A világhírt meghazudtoló szívélyesség és közlékenység. Semmi öntetszelgés. Beszéd közben az „r" betűknél enyhe dadogás.

— Szóval hogy is lesz ez ma, fiúk? Lesznek ott egyáltalán emberek? Valóban? Nos, akkor rendben. Téged nem ismerlek, de téged már láttalak Prágában. Ki mit írt? És te honnét vagy? Písekből? Hát mondhatom, szép kis szlovák vagy! Písekben katonáskodtam a tizenegyeseknél. Te szintén? No látod, akkor háborús kollégák vagyunk. A píseki helyőrséghez mozgósítással kerültem. Onnan meg egyenesen a harctérre. Rögtön az elején jól a nyakunk közé sóztak. Még csak körülnézni sem maradt időnk.

Megyünk a pályaudvarról végig a Štefánik utcán, s amint a városhoz közelítünk, már kezdődik is. Két lépésnyire az állomástól az első ember felénk rohan és felkiált:

— Tiszteletem, Kisch úr! Mi járatban errefelé ?

— Üdvözletem, főúr. Ez aztán a véletlen. Nekem ma itt fellépésem van.

— Ne mondja.

— El ne szalassza az alkalmat.

— Ugye viccelni tetszik.

— Dehogyis. Jöjjön el a Redutba.

— Bizisten ott leszek.

— Akkor a viszontlátásra.

Kisch megmagyarázza nekünk:

10