A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-16 / 33. szám
Következő számunk tartalmából: Gál Sándor: PARASZTSÁGUNK HARMINC ÉVE Anton Hykisch: MESTEREK KORA Presinszky Lajos: MILYENEK MA A FIATALOK? Neumann János: VÁMOSOK KÖZÖTT Liszka József: GYÖKEREK KERESÉSE Az első oldalon Mónika Hólová, Tarján Györgyi és Juhász Jácint színművészek a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon. A címlapunkon Zolczer János, a 24. oldalon Bistika Valter felvétele. A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában. 893 36 Bratislava, ul. Čsl. armády 35. Főszerkesztő: Varga János; Telefon: 3341 -34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 3328-64, Grafikai szerkesztő: Král Rétemé. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem örzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49211. Nyilvántartási szám: SUTI 6/46. Az idei június és július nem meleget hozott, ahogy azt vártuk volna tőle, hanem hideget meg esőt. Ez a nyár bizony takarékoskodik a meleggel. A fűnek viszont kedvezett ez az időjárás: a fű ott is nagyra nőtt, ahol egyébként sohasem volt belőle elég. Szólnunk kellene hát néhány szót a rejtett tartalékokról... A természetjárókat gyakran nevezik csúfondárosan „bolygó Hollandinak". De aki szereti a természetet, az védelmezi is. Magam is ezek közé az emberek közé tartozom. Gyermekkorom óta a természet szépségeit keresem, s így olyan helyekre is eljutottam, ahová senki sem küldött... Vegyük például a Kis-Kárpátok hegyvidéki és hegyalji övezeteit Bratislavától a Fehér-Kárpátokig, a Beszkideket, az Alacsony- és a Magas-Tátrát, s ne hagyjuk figyelmen kívül Kelet-Szlovákiát sem, hiszen hegyalji vidékeket ott is találunk. Nem vagyok arra hivatott, hogy bármit is kritizáljak. De amikor a hegyalji réteket járom, s látom a lóherével keveredő sűrű füvet, amely már magot hoz és lassan száradni kezd, mégiscsak eszembe jut, hogy vajon hol van az a gazda, aki ezt a gazdag termést betakarítaná és felszámolná. A közelmúltban bejártam a Kis-Kárpátok alját Júrtól Horné Orešanyig, s majd hogy a szemem kiesett. Azokon a gyönyörű lankákon, réteken olyan magas fű nö, hogy akár el is veszhetünk benne. Csak éppen le kellene kaszálni, el kellene szállítani. Tudjuk, hogy a fűből nem lehet bort csinálni. A bortermelő földművesek nem foglalkoznak állattenyésztéssel — legalábbis a többségük nem. Mégis fölmerül a kérdés, nincs-e valami mód rá, hogy ezt az értékes takarmányt begyűjtsük és felhasználjuk. A problémákat sohasem kell keresni: kaszával nem éri meg lekaszálni ezt a füvet, a gép nem jut el mindenhová, nincs ember, aki megcsinálja és számos más okot is felhozhatnánk: olyan problémákat is, amelyeket magunk csinálunk magunknak. Nálunk valóban nincs nyomor, mindenki jól él. Sokszor talán már szégyelljük is azt a kaszát a kezünkbe venni. Tudjuk, hogyan volt a múltban, tudjuk, hogy élünk manapság. Eszembe jut, mennyire értékeltünk minden munkát, amellyel egy darab kenyeret szerezhettünk. Eszembe jut a gyermekkorom. két kecskénk volt, azok tartottak el bennünket, tejjel és hússal is elláttak. Igen, még húsunk is volt, húsvétkor, amikor a kisgidák megszülettek. A héttagú családban senki sem lustálkodhatott. A munka előbbre való volt, mint az iskola és a szórakozás. Egyikünk se tudta, mi az a rekreáció, mi az a pionírtábor. Senki sem tett a zsebünkbe csokoládét, kiflit vagy szalámit meg sonkát. Az ilyesmit nem ismertük. A legtöbbször csak krumplit süthettünk, esetleg nagy néha nyárson szalonnát. A városban, ahol laktunk, nem tarthattunk tehenet, a két kecskével is elég gondunk volt. Takarmányt kellett szereznünk nekik, hogy áttelelhessenek — s ez a munka a miénk, a gyerekeké volt. Hogyan csinál' tűk? Egyik fogta a sarlót, a másik a gereblyét, a harmadik a ponyvát vagy a kast, s mentünk az utak mellé, a mezsgyékre, hátha akad még kaszálatlan fű. De azt is összegyűjtöttük, amit a gazdák szórtak el a szállításkor. Manapság meg már csodálkozunk, hogy lehetett az. S hogy lehet, hogy félünk a kaszától, kincseket hagyunk kárba veszni. A svájci Alpokban, ahol sokszor bizony még nyomorog a hegyvidéki paraszt, egyszer kétezer méternyi PAVEL HAŠKO magasságban láttam két férfit kaszálni: egy kötéllel a fához kötötték magukat, úgy vágták a sűrű füvet. Nem mondhatjuk, hogy az Alpoknak ezeken a vidékein nem ismerik a gépesítést. Ismerik, talán már is túl is gépesítették magukat, a kasza mégis közelebb áll hozzájuk. De térjünk ismét haza, Léva (Levice) és Korpona (Krupina) vidékére, ahol állami birtokaink is vannak, ám egyes helyeken nemcsak hogy nem kaszáltak az elmúlt évben, hanem hagyták, hogy bizonyos parcellákat, réteket benőjön a gaz meg a bogáncs. Az Alacsony-Tátrában szerencsére juhok legelnek. A Magas-Tátrában, a pribylinai szövetkezet területén meg azt tapasztaltuk hogy nem kell jó példáért egészen az Alpokba mennünk. A tátraaljiak is meg tudják mutatni, hogy bánjanak a kaszával. Ján Gaál, az egységes földművesszövetkezet elnöke mondja: „Nem mintha nem lennénk gépesítve. A legkorszerűbb kaszálógépekkel rendelkezünk, ezek azonban nem dolgozhatnak mindenütt, ahová az ember kaszával is odafér!... Arról is meggyőződtünk, hogy a kaszálás a szövetkezetnek sem kerül annyiba, mintha vásárolnánk a 2
