A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-09 / 32. szám

— Kérem, bízzák rám, higgyék el, a lehető legjobb belátással, de értsük meg egymást. Amit nem lehet, azt nem lehet.

— Jaj, istenem, jaj, istenem... — sír megint az asszony.

— Te csak ülj le — teszi alá székét a férje, s a hasára néz.

— Mondom, ezer, vagy marad.

— Jó, nézzünk mást, hátha enélkül is kifutja, s megmarad. Úgyis szükséges bútordarab, manapság nehéz pótolni, pedig mindig kell, tudom, nekem is ilyen van ... Belátom, nehéz megválni tőle. Akkor talán a tükör...

Feláll, nézi, forgatja, mert a lapja tengelyes, ovális, föl-le dobálja a fényt, ha belesüt a nap. Világossárga, míg a többi bútor sötétbarna.

— Gyönyörű az — sírja az asszony.

A foglaló nő visszaül, finoman, majdnem otthonosan, hízottan, tokásan.

— Ez is négyszáz.

János csóválja a fejét.

— Négyszázötven.

Csóválja a fejét.

— Az istenit — szólal a rendőr. — Ilyet még nem láttam. Mi köze hozzá? írja be nyugodtan, amennyit ér. Neki nincs beleszólása.

— Nincs is ott. — Megfordul, megzörgeti az ajtón a kilincset, s úgy tesz, mintha bezárná kulccsal.

— Mit csinál? — jajdul fel a nő.

— Semmit.

— János ... a puska ... — suttogja az asszony.

Bólint, hogy látja, s hogy nem megy az olyan könnyen.

— Ötszáz.

Csóválja a fejét.

— Ezer.

— Hát minden ezer? — kockáztatja meg most már könnyedén a rendőr.

— Nem. A tartozás az hatezer. Áztat nem én szabtam ki, az az ö dolguk volt, ez meg az enyém. Ezer.

A nő az asztalra borul, az írásokba, a két karjába temeti a fejét, hangosan zokog, hogy neki mindenki ellensége, mindenki csak a maga baját nézi, vele senki sem törődik. — Felakasztom magam. Felkötöm magam, s két árva marad utánam, hát tehetek én róla, hogy ezt kell csinálni. Adjon valami más munkát, szives-örömest. Jaj, istenem, szétreped a fejem, széthasad a fejem. — Felemeli könnyben fürdő arcát, zsebkendővel törülközik, s az asszonyra tekint sirósszánalomkérőn.

— Egy pohár vizet kémék szépen.

Eszter csak ül, de János int neki, s megindul. Aztán, mikor az ajtóhoz ér, szól.

— Tudod, hogy nincs vizünk. Rossz a kút, ma még nem hoztunk.

Eszter tátog, botladozik, visszaül tétován.

— Nem bírom, tönkremegyek. Széthasad a fejem. Az emberek olyan gonoszak. Folytassuk, könyörgöm, ne szóljon bele. Ezer forintért legalább három ilyen tükröt lehet venni, újonnan.

— És nem ilyen vacakot.

— Vacakot?

— Miért, talán olyan szép?

— Mi hibát lel benne? Hogy nem a magáé? Vigye el. Maga is csak egy ember, én is az vagyok .. .

— Nana — és megmozdítja finoman a puskáját. János a szemébe néz.

— Itt egy bútor se vacak. Más lehet, hogy

az...

— Micsoda!...

— Mondom.

— Hallom. Mi vacak?

— János, lelkem, János ... — Csak ránéz az asszonyra, hogy bízza rá.

— Semmi sem vacak, ami az enyém ...

A nö az írásba menekül, nem mer felnézni, fut a ceruzája a papíron. A rendőr izzad és enged.

— Azt hiszi, én jókedvemből csinálom ezt. Szeretném látni magát a helyemben. Négy éve tizedes vagyok, mert soha nem bírok piszkosságot elkövetni. De az ilyenek nem érdemelnek kíméletet. Miért nincs belátással ez iránt a szegény asszony iránt? Nekem járhat a szája, én nem ijedek meg magától, de ez már sok.

— Mit tettem? Szót sem szóltam. Én hívtam ide magukat?

— Hát. Még szép. Fizette volna inkább az adóját rendesen.

— Fizettem.

— Látom.

A nö felnéz. Remegőn, kérés, félelem ül a szemében.

— írja alá.

— Mit írjak alá?

— Hogy ellenszegül a foglalás végrehajtó

sának.

— Én-e? Nem a. Nem írom alá.

— írd alá, János ...

— Mán hogy imám. Akkor megduplázzák a kivetést. Nem álltam ellen. Tessék, minden a maguké. A padláson van három mázsa kukoricám, egy hízóm az ólban, ágyam, sublótom, tükröm, lovam, tehenem. Maga a ház, a föld, mindent le lehet pecsételni, mind a maguké. Csak kitesz tán hatezret. Nem Írom alá, én nem álltam ellen.

— Akkor ne szóljon bele.

— Nem is, ha megkapom az árát.

— Azt az elvtársnö szabja meg törvény szerint. Csóválja a fejét.

— Csak az adót, de ami itt van, az még az enyém.

— Én ezt nem bírom. A férjének olyan vad szeme van, sose tudom, mikor ránt elő kést a csizmaszárból, én nem bírom, tizedes elvtárs, nem bírom. Jöjjön ide más, ide férfit kell küldeni.

— Ahogy gondolja — mondja a rendőr, mintha nem rátartoznék.

— Kérem, nyissa ki az ajtót!

— Nincsen az bezárva, kulcs sincs benne.

— Jaj, istenem, a fejem, széthasad a fejem. Orvosságot szeretnék bevenni, és nem adnak egy pohár vizet. — A rendőrnek mondja, sírja.

— Nézd már meg, hátha van még a kanna alján...

Eszter megy, s hozza a vizet.

— Teljesen ki vagyok merülve idegileg. Kombinált poron élek.

Táskájából rózsaszín tasakot vesz elő, egyet felbont, a nyelvére önti a tartalmát, s nyeli a vízzel. A rendőr fejébe csapja a sapkáját, az asszony összemarkolja a papírokat, s takarodnak. János félreáll az ajtóból, utat enged.

Köszönés nincs, fogják a kerékpárokat, s tolják ki a kiskapun.

János áll a ház előtt, még nézi őket. Az asszony nem ért semmit, már nem szipog, tétlenkedik az ajtóban.

Megfordul, megnézi az asszonyt, a házat, az eget és az ugató kutyát. Aztán ballag kifelé. Az ól kidűlve, délután megjavítja. A rőzse szanaszét, összekaparja lábával, kiveszi a baltát a tökéből, majd belevágja. Szórakozik. Sírós asszony. Bevette a kombinált porát, és elment. Ezért kár volt idejönni. Nem állt ellen, azt nem mondhatják. Itt ő az úr, a magáéban. A tartozás hatezer, majd jönnek még, csak lesz valahogy.

Kiér a mezőre. Nicsak: a gyerek szánt. Szánt a fia. Kisebb, mint az eke, csimpaszkodik a szarván.

— Eszter! Gyere mán. Nézzed csak. — Eszter jön, nézik.

Szánt a kisgyerek.

— Apja fia ...

OZSVALD ÁRPÁD két verse

SIRÁLYOK

NOCTURNE

Ha a sirályok nem jönnek ebédelni a híd karjára — hideg lesz megint. Hol maradtak az igazi nyarak ? A szundikáló délutánok ? A híd alól a szép leányok ? Ma sem jöttek ebédelni a sirályok...

Sötét a/agútban hegedűszó, — óriás vonók játszanak a síneken.

Fényes vonatablakok rohannak...

Valaki fölzokog.

S a rázúduló éjszakában magához szorít egy didergő csillagot.

11