A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-09 / 32. szám
CSURKA ISTVÁN Csurka Istvánnak (1934) már a pályakezdése nagy feltűnést keltett az irodalmi életben. Első novellája, a Nász és pofon a korabeli diákéletről szólt, s őszinteségével és bátorságával elütött a sematikus írásoktól. Nagy vitát kavart, mondhatjuk: botrányosat. Nem kisebb személyiségek vitatkoztak rajta, mint Déry Tibor és Rákosi Mátyás. Dérynék tetszett az írás, Rákosi pedig azt bizonygatta, hogy a magyar ifjúság nem olyan (tegyük hozzá az elbeszélés ismeretében, hogy léha, cinikus, felelőtlen stb.), ahogyan Csurka a novellában ábrázolta. Később kiderült, hogy Csurka is, mint nemzedéktársai, helyesen éreztette azokat a változásokat, amelyek 1956 előtt a magyar társadalomban bekövetkeztek, főként a felnövekvő ifjúság körében. Csurka István a hiteles ábrázolás igényét hazulról hozta magával. Édesapja, Csurka Péter, korának jellegzetes kisrealista novellistája volt, aki egy szőkébb vidéki táj. Békés megye ábrázolására vállalkozott. Csurka István ifjúkora Budapesten telt el, s az elmúlt évtizedekben az egyik legpestiesebb íróvá vált aki egyrészt a Nagy Lajos-i „kávéház-hagyományt", másrészt a Karinthy Frigyes-féle groteszk ábrázolást egyesítette magában. Ennek legfőbb bizonyítéka az a témakör, amelyhez újra és újra visszatér elbeszéléseiben, színdarabjaiban, sőt önálló, szociografikus igényű könyvében is: a lóverseny~ a szerencsejáték szenvedélye. S mivel Csurka István, miként Moldova György, a színművészeti főiskola dramaturgiai szakán kezdett, nem maradt hűtlen a színházi világhoz. Egyik legsikeresebb drámaírónkká nőtte ki magát akit különösen a szélsőséges helyzetek érdekelnek, olykor még abszurd kiélezettségben is. Híres színdarabja, a Ki lesz a bálanya? az első nem-hagyományos dramaturgiával megszerkesztett színmű, a közelmúltban bemutatott Deficit című színdarabja pedig merész témájával tűnik ki (ez utóbbiban két fiatal, jól kereső vidéki házaspár unalmában már arra a képtelen játékra gondol, hogy mi lenne, ha időnként például feleséget „cserélnének". ..). Csurka István legfőbb és szinte egyetlen írói mércéje — elbeszéléseinél, kisregényeinél éppen úgy, mint színdarabjainál — a hitelesség, a változó élettel párhuzamosan változó életsorsok hiteles rögzítése, szinte már szeizmografikus ábrázolása. TÓBIÁS ÁRON Megáll a föld végében, kiveti az ekét, s pihentet. Ilyen felemás párral, tehénnel meg lóval így kell, sűrűn szusszanni hagyni a Mancit, hogy valamicske tejet is adjon még, ha lehet. Dóznit vesz elő, sodor és rágyújt. Nézi a tehenét, az ekéjét, a már megszántott földet, s tanakodik magával. Még van tíz forduló, aztán bemegy, megjavítja az ólat. Tegnap megint kinyomta a disznó, jó új deszka kellene, de nincs. Dróttal, görbe szegekkel hetente kínlódhat vele, de mit tehet. Más komoly munkába már nem áll ma, holnap felszedi a krumplit, a jövő héten már a kukoricát is lehet törni. Csend van. Egyedül a messzi határban, mellette kicsit zizeg a sárgult tengeri, egy fúrj hánykolódik amott a tanya irányt a magasban, s a nap elé felhő készül úszni. A gyenge széle már ráfolyt az arany parázsra, s mintha olvadna. Nincs messze a tanya, belátni mégsem lehet. Takar, a hátát mutatja az istálló, de átszáll felette most a pillantása, s megül az udvaron. Az asszonya mos kint a ház előtt, a kút mellett, a hasa már jókora, s a kisfia kint kószál a ház hátulja mögött a libával. Ez történik otthon. Jól van. A sütölés is jólesik. Holnap meg kell borotválkozni. Ferkót el kell szalajtani borotvaszappanért, mert végleg elkopott. Négy forint. Jó lenne szót váltani valakivel, de üresek most a földek. Gazsóék törhetnék már a kukoricájukat, előbb vetették. A tehén áll fáradtan, csüggeteg tehén módra, farkával is alig csapkod, pedig dongják a legyek. A ló pedig legelne, a tarlóra bólintja lapos-gödrös fejét, s füvet, gyér gazokat tépdes. Sovány fogat, legalább Mancinak szerezhetne párját. Jól tejelő magyar tehenet. Adna naponta öt litert, hatot, nyolcat. Bevinné hajnalonként az asszony a városba. Öt literért kaphatnának naponta tizenöt forintot, az egy hónapban négyszázötven forint lehetne. Esetleg vaj, túró, ötszázat is meghozna. És akkor még itthonra is maradna, most meg éppenhogy maguknak elég, annyit ad. Az ekét nézi, lötyög a szarva, mert kiesett az egyik csavar. Ezt már felszántja így is. Fátyolos a táj, a felhő rákúszott a napra, tompa, mély megpihenés árad szét a levegőben. Enyhül, szürkül a hőség színe. Szív, s kifújja. — Édesapám!... — visont a tanya felöl, s gurul a szántáson a hang. Ferkó kiáltott, s szalad feléje. Pöttömnyi ember, vaskos lábát rémülten dobálja a tarlón, aztán a szántás árkaiban közeledik. Nézi. Elesik, feláll, és rohan idébb. — Édesapám!... — már a fúrj elszállt, a hang csilingel most odafent s rázuhan az apára. Nem kiált, nem kérdez, vár. Eléje toppan a fia. Felnéz rá, ijedt, könyörgő, de bizó is a fekete szem, mert az apjára néz. — Mindent el akarnak vinni.- He? — Édesanyám rí. Nem bánják. Bementek a szobába is. — Foglalók? — Rendőr. Puskája is van. Meg egy aszszony. — Vigyázz a lóra — s megy. v Szaladjon vagy ballagjon ? Nem fél, lassan is beér, a gyerek is látja, a gyerek szaladt. A padláson kukorica, szép, lófogú sárga csövek a sarokban. Három mázsa lehet. Az kell. Mit ad újig? Az kell. Régen küldözgetik már az írásokat. Ott feküsznek a sublóton. Négy darab egymáson, gépelt írások. Rá sem hederített. Most virítanak a papirosok. A múlt héten együtt olvasták az asszonnyal a nyári konyha előtt KORTÁRSAINK val nem láttak az uram halála óta. Higgye el, ezért a fizetésért csak szükségből végzi ezt az ember, ha én nem vállalom, megteszi más, de én segítek, ahol csak tudok. De hát nekem kezembe nyomják a címet, ennyi és ennyi értéket kell lefoglalni, ha nem teszem meg, elcsapnak, mehetek koldulni a gyerekeimmel. Egészséges, növésben levő gyerekek, abban a korban vannak, mikor a legjobban kell táplálni őket, és mit tudok venni a piacon? Három forint egy liter te; Ha csak egy litert veszek naponta, akkor is megittak havonta kilencven forintot. Hétszáz forint a fizetésem, és mennyi a levonás ... És akkor a kenyér. Ne sírjon, lelkem, az nem segít, én sem sírok. Ezt a sublótot felértékeljük háromszáz forintra. Vagy lehet négyszáz is, ugye, rendőr elvtárs? Legyen négyszáz, azzal is több. az utolsót. Aztán ráhajtogatták a másik háromra. Alattuk a fiókban van ötven forint. Egy húszas meg három tizes. Ha kihúzzák a fiókot, kotorásznak, ott van az inge alatt, de lehet, hogy a nagykendö alatt. A kendő alatt vagy az ing alatt? A tükröt lefoglalják. Azt biztosan lefoglalják. Anélkül meg lehet lenni. Kár is volt megvenni tavalyelőtt. Akkor még karcsúbb volt Eszter, gyönyörűsége telt a tükörben. Miért tagadta volna meg tőle? Jó, hogy a disznó ki van csapva, az ól üres lesz, ha nézik. Igaz, be kellett jelenteni, tudnak róla. Akkor a tehenet is tudják meg Csillagot. Elhajtják a lovát ? Hatezer a hátralék, kétévi. Lehetetlen kifizetni. Észre sem veszi, hogy szalad. Csak az istálló mögött lassít. Ne lássák, mert ő nem fél. Kanyarodik az ól mögött. Itt áll a töke. belevágva a fejsze. Vigye? Csak meg kellene markolni a nyelét. Nem viszi. Az asszony rozsét vágott, majd egy kévét feltüzelt az üst alá a mosáshoz. Az udvar üres. Két kerékpár az alacsony, rozzant kútkávának támasztva, jó, hogy nem dűtik össze. Ferkónak tiltja már a vízhúzást, meg kellene javítani a kútkávát is. Új kellene, beton, de nagyon drága. Nehéz a vödör, nincs nehezék a rúd másik végén, mert öt tégla volt, de beépítette azt is a disznóólba. A teknő is áll elhagyottan, lepedő csüng ki belőle, félig a vízben, félig a teknő oldalán. A szappan még csillog, pedig szárítja a nap. A kutya a kerékpárt szaglássza. Megáll bent a konyhában. Kihallatszik a szó odabentről. Az asszony szipog és egy másik női hang siránkozik. — ... Az volt, mikor az unokatestvéremhez kellett mennem. Ugye, tizedes elvtárs? Maga volt akkor is velem. Elájultam. Nem a szégyen, azon én már túl vagyok. Akkor szégyellném magam, ha volna miből, másból eltartani a két lányom. Az egyik tizenkét éves, a másik tizenhét, fejlődésben levő gyerekek, kétszer annyit esznek, mint én. Az uram, szegény, meghalt tüdöbajban, cipész volt szegény, miből éljek, más állást nem adtak, nem segít senki az árvákon, az emberek rosszak, egy jó szót nem várttat az ember, élek, ahogy tudok, engem még férfi-Csurka István — Jaj, istenem ... — sír fel az asszony. — Mink újgazdák voltunk, nem kulákok. Belép, megáll, megmerevül az ajtóban. A kis, kövér nö az asztalnál ül, tintaceruza van a kezében, papirosok előtte. A rendőr az ablakban. A felesége az ágyat támasztja, nyomkodja, törölgeti a szemét felfogott kötényével, remeg. A kövér asszony ajka megvonaglik, látni, nem tudja, felálljon, köszönjön, kiszaladjon. A rendőr, magas, barna fiatalember, véletlenül csak, de megmarkolja a puskáját, mit eddig a párkánynak dűtött. támaszkodik rá. Szegény felesége elgyötörve a hasára szorítja most a kezét, ránéz. — János!... — hangosan, bátrabban zokog. A nő kezében remeg a ceruza, a rendőr mintha verejtékeznék. János nyomatékkai becsukja maga mögött az ajtót, leveszi zsíros, fekete kalapját ugyanúgy. A rendőr is leemeli csak úgy, mellékesen, a sapkáját, a puskacsöre teszi, lefittyen. Csend van, csak az asszony szipog — Ne kezdjük elölről — könyörög a nö. — Itt az írás, a tanácselnök aláírta, én nem tehetek semmit, ez a parancs, ez a törvény. A községházán tessék szót emelni .. — Nem szóltam semmit. — Tudom, kérem, de én nem tehetek róla, ugye, ugye, nekem ... engem ide küldtek, ezért fizetnek, parancsolnak, nekem parancsolnak. — Tudom. — Ne totojázzunk annyit — szól közbe a rendőr. Vékony, rikácsoló hangja van, illetlen szép szál termetéhez. — Minden a maguké. Akkor sem tudom kifizetni." — János! — De a sublót nem négyszáz, hanem ezer. Hatszázért vettem negyvenkilencben, pedig akkor még jó volt a pénz. — Jaj, annyit nem lehet. Meg van szabva, hogy mi mennyit ér. — Dehogy van. Az adót is licitálják. Ezt én szabom meg, az enyém. — Legfeljebb ötszáz, de azért is megszidnak. — Ezer. — Nem lehet. — Magának ebbe nincs beleszólása — kontrázik a rendőr. — Hát magának? — s a puskára néz, mintha csak annak a szavát várná, fogadná el, s az emberét nem. 10
