A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-26 / 4. szám
Grendel lajos: TANŰGYGLOSSZA örömmel olvastam Morvay Gábor cikkét az Új Szó 1979. június 194 számában, örömmel, hiszen a legilletékesebb, a pedagógus mondta el benne bíráló észrevételeit a középiskolák 4. osztálya számára készült új irodalomtörténet-tankönyvről. (PhDr. Csanda Sándor Dr. Se — Ph. Dr. Mózsi Ferenc CSc: Irodalomtörténet, SPN Bratislava, 1978) Morvay Gábor higgadtan érvelő, kíméletlenül, de tárgyilagosan elemző írása ébresztőt kongat. Mi, írók, kritikusok, irodalmár értelmiségiek nem figyelünk eléggé oda tankönyvkiadásunkra, s nem vitás, hogy mulasztást követünk el. Pedig az irodalomoktatás színvonala és minősége közügy. Annál is inkább, mivel a mindenkori irodalomélvezők az iskolapadokban sajátítják el első ízben az értő olvasás ábécéjét, ott pallérozhatják a legszabadabban irodalmi ízlésüket. Az irodalom személyiség- és tudatformáló hatalom, közösségformáló kohéziós erő, nemzetiségi viszonyok között pedig, Kányódi Sándor szavait idézve: „a szellemi létnek mondhatni egyetlen anyagcserelehetősége." A 4. osztályosok számára írott új Irodalomtörténet ennek az anyagcserének a zavartalan lebonyolítására alkalmatlan A tét viszont túl nagy ahhoz (egy felnövő generáció irodalmi és közösségi tudata), hogy kézlegyintéssel intézzük el a dolgot. Rendeltetésének betöltésére a Csanda-Mózsi féle tankönyv alkalmatlan, mivel: 1. nem világosak az elvei, tisztázatlan a módszertana, nem világos a könyv koncepciója. S itt nem csupán arról van szó, hogy a 20. századi magyar drámát a Molnár Ferenc-i és a Heltai Jenő-féle kommersz színház reprezentálja. (Mellesleg, monográfiák, irodalomtörténeti tanulmányok sora hangsúlyozza, hogy a két háború közötti magyar színműírásnak Füst Milán és Remenyik Zsigmond darabjai adnak rangot. Talányos, hogy a könyvben miért nincs még csak utalás sem a munkásságukra vonatkozóan. De hiába keressük a felszabadulás utáni magyar drámaírás két legmarkánsabb egyéniségének, Sarkadi Imrének és Örkény Istvánnak a nevét is. Süfő András és Páskándi Géza színműveiről annyit tudunk meg a könyvből, hogy „sikerültek”. Hol marad a Csillag a máglyán és a Vendégség ismertetése? Hihetetlen, mégis így van: századunk egyik legnagyobb magyar novellistája Gelléri Andor Endre kimaradt a könyvből. (Szándékosan? Vagy talán megfeledkeztek róla a szériák?) De hiányzik Weöres Sándor portréja is. Talán fölösleges bizonygatni. hogy a század egyik legnagyobb magyar költőzsenije, ha mást nem, legalább pár sor méltatást megérdemelt volna a szűkkeblű szerzőpártól. Napjaink irodalmát illetően az összkép még kuszább és még lehangolóbb. Az még csak hagyján (hagyján?), hogy a mai magyar költészet olyan rangos képviselői, mint Csoóri Sándor, Kálnoky László, Kormos István, Orbán Ottó, Rába György és Rákos Sándor még csak egy szimpla felsorolás erejéig sincsenek jelen a könyvben, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes vagy Tandori Dezső azonban szintézist és iskolát teremtettek költészetükkel. Rejtély hót, miért maradtok ki. És a prózai? Mintha Mándy Iván, Mészöly Miklós és Sarkadi Imre novellái egy másik planétán íródtak volna, vagy Cseres Tibor, Kardos G. György, Kontód György, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Örkény István, Sarkadi Imre és mások regényei. Pedig a szerzők is vallják: „A novellának a prózai műnemen belüli korábbi »vezető“ helyét a regények, a nem csupán terjedelmileg, de . . . művészileg is nagyobb igényű vállalkozások vették át.” (143. 1.) De a szlovákiai magyar irodalom is, bizonybizony kanosaiul néz ránk viszsza a tankönyv (görbe) tükréből. Hogy csak egyetlen példát említsek. Bosszantó, és mindenféle objektív értékrendet megcsúfcló „nagyvonalúság" például Tözsér Árpád költészetének csupán pár semmitmondó sort szentelni. 2. A könyvben sok a tárgyi tévedés és a pontatlan, tudódománytalan definíció. Néhány szemléltető példa Morvay Gáboréi mellé: Déry regényének Ambrus püspöke a szerzők szerint „egyházi inkvizítor" volt. Az irodalmi folyóiratok felsorolásából rejtélyes módon kimarad az Új Írás és a Tiszatáj. Az ítélet nincs sem 1973-ban jelent meg először. Németh László Iszony című regényéről, Németh regényírói pályájának legfontosabb állomásáról egyetlen szót sem ejtenek a szerzők. A két világháború közötti korszak irodalmi életével foglalkozó fejezet egyik mondata („A folyóirat — ti. a Nyugat — szerkesztésében Babits Mihály és Kosztolányi Dezső váltak hangadókká") azt sugallja, mintha Kosztolányi is a Nyugat szerkesztője lett volna. Pedig sosem volt! Irodalomtörténeti közhely, hogy ebben az időben (a húszas években) Babits és Kosztolányi viszonya nem volt éppen felhőtlen (L. A. Toll Adyvitája). 3. A könyv nyelvezete zavaros és sok esetben durván, démonion magyartalan. Például, milyen a szerzők sze rint a jövőbe vetett dráma? (11. 1.) Mit értenek az alatt, egymást váltakozva (?) lépnek fel a művészi irányok? (10. 1.) Mik a legújabb évek? (12. 1.) Aztán a 21. oldalon: „A magyar polgári dráma Bródy Sándor nyomán indult meg". „Kezdetben kifejezetten haladó célzattal indultak” (uo.) S vajon milyen a polgári beérkezettség? (22. 1.) „Heltai Jenő az ... exportképes (!!!) drámaírók típusához (!!) tartozik.” (23. 1.) Milyen a vígjátéki vers színpadi világa? (uo.) „Molnár Ferenc egész sorát elvégezte (?) azoknak a modern színpadi és dramaturgiai újításoknak, amikből ( ! !) a polgári színpad hivatásos ( ? ?) újítói akkora hűhót csaptak." (22. 1.) Húzzanak karóba, ha van értelme ennek a mondatnak! Odébb, o 125. oldalon: „Hemingway az amerikai irodalom vad (?) lázadója." (Szinte látom, omint colttal a kezében, afféle chicagói Rózsa Sándorként éppen üzleteket fosztogat.) Hol voltak a lektorok? Megdöbbentő, elszomorító és sírni való az a nyelvrontás, amit a szerzők éppen egy magyar irodalomról szóló tankönyvben elkövetnek. Hol itt a tűrési határ? Véleményem szerint (s meggyőződésem, hogy rajtom kívül sokan osztoznak ebben a véleményben) jóvátehetetlen hiba történt. Ennek a könyvnek nem lett volna szabad a diákok kezébe kerülnie. A „mű” szakmailag; kifogásolható, nyelvileg minősítetten, közhelyektől hemzsegő, emészthetetlen olvasmány. S ez nem szűkén vett szakmai kérdés immár. Tetézik, nem tetszik, etikai kérdéseket érint. Ki a bűnös vajon? Tortok tőle, hogy a szellemi restség, a tunyaság, az értékeket álértékekkel összemosó hamis szemléletek, a szakmai és elvi tisztázásoktól ódzkodó szlovákiai magyar szellemi élei s benne a kritikai szellem és a bíráló kövétkezetesság szinte teljes hiánya. Mit várhatunk diákjainktól, ha élettől, valóságtól, irodalmi értékrendtől elvonatkoztatott tankönyveket adunk a kezükbe. Tanulságok levonása helyett hadd idézzem inkább Koncsol László szavait: „Az anyagi javak termelésében, tervezésében és kivitelezésében már egyértelműen valljuk . .. ma, a szocializmus minőségileg magasabb és egyre emelkedő szintién, miután a javak mennyisége lényegében biztosított, a politika egyre inkább a minőség javítását tekinti fő céljának . . . Miért lehetséges hát, az emberi szellemek olyan eleve minőségi területén, amilyen a művészet, hogy elvárjuk . . olyan kreációk megjelentetését, amelyekről mindenki tudja, hogy összedőlnek, hocy mozgásképtelenek, hogy menthetetlenül halva születtek?" Avart'/: nézzünk egyszer alaposon és kíméletlenül körül saját szellemi portánkon. Amíg nem késő. Mert bizony — ez az irodalomtörténeti könyv is szomorú tanúság rá — szellemi értékeink megismerése, befogadása, anyanyelvűnk tisztelete, nemzetiségi önismeretünk dolgában rosszul állunk még mindig. VITA Balia Kálmán cikkével indított vitánkat múlt heti számunkban, Csanda Sándor hozzászólásával befejeztük. A szerkesztőség vitazáró cikkét lapunk 9. számában közöljük. ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT (Szovjet írók új elbeszélései) Az Európa Könyvkiadó tíz év óta rendszeresen egy kötet elbeszélést jelentet meg a szovjet széppróza legújabb terméséből. Az idei Ég és föld között című válogatás ismételten jelzi, hogy a szovjet irodalomban az elbeszélés és a kisregény műfaja domináló, s mind eszmei, mind tartalmi tekintetben világirodalmi mércével mérhető. Ha valami jellemzővel próbálnám meg összefoglalni a kötet tíz írását, elsősorban arra kell rámutatnom, hogy valamennyinek a mai élet ábrázolása a legnagyobb erőssége. Képet adni a szovjet ember jelenlegi életéről, küzdelmes mai mindennapjáról, amelyben gondok és örömök úgy keveródnek, mint ahogy a borútlan ég derűjét vihart jelző fekete fellegek váltják fel. De valamennyin átsüt a szovjeti irodalomra oly jellemző életigenlés, optimista hit és nem könnyű eldönteni, hogy melyik novellában sikerült az írónak mélyebben és teljesebben felmutatnia a szovjet életnek jellegzetes darabját. Vaszilij Afonyin Álláskeresőben című írását talán azért illeti meg az elsőbbség, mert főhősében, az állást kereső Korzsavinban törhetetlenül él ez a minden nehézségen átsegítő optimizmus. Bár nem jár az élet napos oldalán és kegyetlen megpróbáltatásokon kell átmennie, nem hagyja el a hit, hogy sok hányattatás után végül ő is révbe kerül. Afonyin munkáját azért emelem ki, mert szokatlan merészséggel — minden általánosítást mellőzve — mutat rá az előítéletekkel eltelt, kevés ésszel megáldott hivatalnoki seregre, egyes helyi hatalmasságok korlátoltságára, a bürokrácia útvesztőire. Bár Korzsavinnak nem sikerül a korlátoltságnak és kicsinyességnek szemétdombjain átvergődnie, nem kétséges, hogy erkölcsileg győztes: magasan a szűk és ostoba hivatalnokvilág fölé nő. Szergej Jeszin Reflektorfényben című hosszabb novelláját eredeti hangja emeli az átlag fölé. A Találkozások reggelente — Vaszilij Belov munkája — a nő és férfi kapcsolatait feszegeti érdekesen, sokszínűén, de valami tegnapiság csökkenti művészi értékét. Kissé kiüt a válogatásból Yenyiamin Szmehov „A múzsát léhán nem szolgálhatod" már kisregénynek minősíthető elbeszélése, amely Leonyid Pavlikovszkijnak, a Taganka tehetséges színészének egyetlen napját követi nyomon ébredésétől kezdve éjféli hazatéréséig. A jól válogatott kötetből kissé „kilóg" ez a remekül szórakoztató kisregény, melynek derűjét és jóízét Karig Sára fordítása hiánytalanul tolmácsolja. Irina Velembovszkaja Kilátás az erkélyről című, az emberi kapcsolatok létrejöttét ecsetelő elbeszélése — bár az írónő megfigyelő tehetsége és alaktermő képzelete dicséretet érdemel — egészében eléggé érdektelen, helyenként unalmas. Felesleges volt vele a kötetet megterhelni. Noha évtizedek múltak el a háború óta, egy-egy írásban visszapillantások formájában életre kél az „emberiség gyásza", ahogy Borisz Nyikolszkij írja Kis családi ünnepség című novellájában. Ezt így rendjén találjuk, hiszen nincs olyan szovjet család, amelyet közvetve vagy közvetlenül nem érintett volna a háború. Nyikolszkij hőse a háborúban elpusztult apja egykori bajtársával találkozik, és annak emlékeiből visszajár a múlt, amely már nem ég sajgóan, nem tépi fel a behegedt sebeket, de még elevenen és felejthetetlenül él tovább, talán azzal a ki nem fejezett gondolattal, hogy soha többé ilyen pusztulást és ennyi gyászt ne szenvedjünk át. Ljudmila Uvarova a háborúban árván maradtakról ír női érzékenységgel, minden szentimentalizmust mellőzve. Nikodémusz Elli válogatása jó tájékozottságra vall. A kötet tíz írását tízen fordították, nagy művészi gonddal, kitűnően. EGRI VIKTOR 14
