A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-26 / 4. szám

vonatában, a módban, ahogy sovány nyakát tartotta, ami csaknem utánozhatatlannak látszott. Mikor megölelte, végigsimogatta a karját: szinte szúrtak a csontjai, válla hegyes volt, majdnem éles. „Nagyon bő ruhát fogok csináltatni - gondolta a színész -, abban soványabbnak hatok. Apa lefogyott. Nem is vettem észre."

Átnézte a postáját, aztán kiállt az erkélyre cigarettázni. Valami nyugtalanította, de nem tudott nevet adni a rossz érzésnek. Lenn gyerekek visítoztak; a színész egyszerre csak rájött, hogy nem a zaj zavarja, hanem a csend. A benti csend. Apa ilyenkor délután majdnem mindig kalapált. Tavaly úgy készült az Othellóra, hogy a rímekre rácsengett az Apa kala'pácsa — volt abban valami biztonságos, valami megnyugtató, hogy ott motoszkál a másik szobában, kibe rakja a szerszámosládáját, és javít vagy eszkábál. A falak oly vékonyak voltak, hogy az is áthallott, ha lecsapta, a reszelőt vagy harapófogót: a szerszámok összekocódtak. Gyerekkorát idézte ez a szöszmötölés, valahogy el se tudta képzelni apát ezek nélkül az apró zajok nélkül. Mikor az öreg nyugdíjba ment, már itt laktak ebben a lakásban. Nagyobbra cseréltette az asztalt a szobájában, hogy kedvére tudjon dolgozni.

Most nem kalapál.

Letette a cigarettát, bement hozzá. Apa a kályhánál ült — ez az igény és szokás is a múltból maradt, mert csak a spór körül volt meleg náluk —, keze a térdén, szemét lehúnyta. Az ajtónyitásra feltekintett, de nem

szólt semmit. Villogó szeptemberi délután volt, az erkélyajtán csak úgy áradt a meleg. Apa ingujjban volt, inge felett valami mellény. Megtapogatta a kezét, mert hirtelen azt képzelte, tatán lázas. A mellény riasztotta meg így, az az indokolatlan mellény, de Apa keze nem tüzelt, inkább hűvös volt, lapos körmei fehérek és tiszták. A csomós erek felett keze bőre is fehér volt, vékony, finom, mészfehér. Apának olajkeretes, néha sebzett körmei voltak, széles ujjai barnák. „Fehér kezet kell festenem - gondolta a színész. — Nem elég, ha csak az arcom fehér. Valami különleges festék kell,-hogy azt a hatást keltse, mintha a bőröm nem is bőr volna, csak valami finom védőpapír a csontjaimon."

Apa. észrevette, hogy figyeli, felpillantott, el is mosolyodon. Vastag szemöldöke és bajusza között megmoccant a szája, azután az izmok meglazultak, visszaereszkedtek. „Milyen furcsán néz — gondolta a színész —, valaha olyan bátor szeme volt, villogó. Most valahogy kisebb, szűkebb, mint amilyennek emlékszem rá." Volt valami visszautasítás az Apa tekintetében. „Nem mondom - ezt mondta a nézés —, ne is kérdezd! Ez az én dolgom."

. Beszélgetni kezdtek, azaz inkább csak ő beszélt, Apa hallgatta, időnként felelt. Apa szobáját mindig valami vidám rendetlenség jellemezte, valami összevisszaság, munkadarabok, széthányt bádoglemezkék, egy darab nyersvas, sok szerszám. Most üres volt az asztala, és ahogy Sári néni szerette, aki takarított és főzött Apára, az asztallapot terítő fedte, rajta váza, a váza két oldatán, centire egyforma távolságban, egyegy hamutartó. Mikor a szerszámosládáról kérdezősködött, Apa az ágya felé pillantott, azt mondta, mostanában nemigen babrál már semmivel. Unja.

Csak rábámult. Az „unja" szó éppúgy nem volt jellemző Apára, mint az, hogy a szerszámosládáját az ágya alatt tartja. Nézte Apát, és arra gondolt, hogy a második felvonásban majd tart valamit a keze ügyében, valami tárgyat, és megjátssza, hogy azelőtt fontos volt számára, szerette — majd mélységet játszik a lágynak, hátteret és előéletet —, de most már megunta, nem érdekli, nem kell többé. Még ott lesz mellette, de már úgy, mintha nem is az övé volna. Mi legyen az a tárgy? Valami, ami a figura jelleméből és foglalkozásából következik. Majd kitalálja.

Együtt vacsoráztak. Ha itthon étkezett, mindig Apa terített és tálalt neki, Apa pontosan tudta, hogy az ő mesterségében az is munka, ha olvas, vagy éppen csak ül, és néz maga elé a tükörbe. Most ő ment ki a konyhába, mert elszörnyedt rajta, Apa hogy terít. Először nem is akarta behozni az ételt, azt magyarázta, ő legtöbbször a konyhában eszik, akkor nem kell behurcolni a tálakat, aztán, mikor látta, hogy ez nem tetszik neki, felrakta az abroszt, és egyenként kezdte hozni, ami az asztalra kellett: külön a korsót, külön a két poharat, külön a tányérokat. Ezt már nem tudta nézni, kiszaladt, összerakta, amire szükségük volt, megpakolta a nagytálcát. Mikor becsapta a frigidaire ajtaját, meglátta Apát. Ott állt a küszöbön, s lassan félrehúzódott előle, hogy el tudjon futni az emeletesre rakott tálcával. A színész zavarban volt, mert hirtelen azt érezte, hogy az Apa szemében harag van, úgy néz rá, mint az ellenségre, mintha leleplezte volna a legféltettebb titkát. De furcsa este!

Vacsora közben Pali bácsiról kérdezősködött. Apa nemigen evett, inkább ivott, két kézzel fogta a poharát, úgy kortyolgatott, mint a gyerekek. Pali bácsi nem jár már ide, se Ferike - mondta Apa. Szólt nekik, hogy ne jöjjenek. Nem szereti a vendéget. Hófehér körmei ott villogtak a pohár hasán, és a víz felett nézte a fiát. A színész étvágytalanul .evett, valahogy nem volt jókedve. Mikor befejezték, Apa egészségére kívánta a vacsorát, és felállt. Voltaképpen nem is felállt, hanem felemelkedett, két kezével a szék karjára támaszkodott, és felnyomta magát, aztán elkezdett — megint egyenként - kihordani mindent. A színész szájában még ott volt a körte fele, mikor felugrott, hogy segítsen.

Mire kihordta az edényt, Apa ott ült a kályha mellett, térde a kezén, szeme le volt csukva, és aludt. Hát ennek semmi értelme! Nyolc óra elmúlt, ha fáradt, feküdjék le, úgy kényelmesen alszik. Megérintette a vállát, Apa azonnal felébredt, motyogott valamit, aztán szégyenkezve elindult a fürdőszobába. „Miért szégyelli magát?" - törte a fejét a színész. Az ajtóból jól látta, hogy visszanéz rá, s akkor megint a régi szeme volt, ha kisebb is, mint hajdanán, és megint az volt az érzése, Apa haragszik valamiért, s ugyanakkor furcsán sunyi is, mint aki tud valamit, de nem szól róla, titkolja.

Éjfélig dolgozott: olvasta a darabot. Ha a végére ért, elkezdte újra, tanulmányozta a többiek szerepeit; mindig így kezdett munkához, így jutott el a saját figurájáig, hogy előbb a darab minden szereplőjét megismerte. Most már nyugodtabb volt, majdnem vidám. A szerep kezdett formálódni, testet ölteni; éjfél körül odahúzta a székét a tükör elé, ahol gyakorolni szokott, és munkába fogott. Gesztusokat próbált, helyzeteket, leült és felemelkedett öreg módra a székből, aztán megfogott egy hamutartót, tíz ujjal, ahogy látta. Közelebb lépett a tükörhöz, és megpróbálta kisebbre vonni a szemhéjait, szőkébbre venni a szemét. Nem ment. Majd ragasztóval. Eljátszotta azt a különös tekintetet is, Apa érthetetlen konyhai pillantását, míg ő fütyült, és jött befele a vacsoraedénnyel, aztán odakapta a szeme elé a kezét, és sírva fakadt. Hangosan, minden szégyen nélkül, gyermek módjára sírt, és tudta, hogy Apa meg fog halni.

FOTÓ: KONOZSI

CSEHOV

SZÁZHÚSZ ÉVE SZÜLETETT A VILÁGIRODALOM EGYIK LEGNAGYOBB NOVELLA- ÉS DRÁMAÍRÓJA

VARGA ERZSÉBET

Anton Pavlovics Csehov 1860. január 29-én született Taganrogban. Tizenkilenc éves korában költözött Moszkvába, ahol elvégezte az orvosi egyetemet, s ahol írni kezdett. Mindössze negyvennégy évet élt (tüdőbajban halt meg 1904. július 15-én), ez a rövid negyvennégy év azonban elégnek bizonyult ahhoz, hogy Csehov véglegesen beírja nevét a világirodalom legjelentősebb novellistái és drámaírói névsorába.

Eleinte „csak" jó humorú megfigyelője a mindennapi életnek, írásai sokáig vicclapokban jelentek meg, Antosa Csehonte álnéven. A nyolcvanas évek első felében írt novelláiban mindenekelőtt a szolgalelkűséget, a rang előtti hajbókolást, a talpnyalást gúnyolja (például A pufók meg a nyurga vagy A csinovnyik halála című írásában). Később egyre sötétebb hangra vált, egyre sötétebb képekben ábrázolja a vegetáló, kicsinyes, régi orosz életet. Bár írásait mostanában nem is kis nyugati szaktekintélyek próbálják misztifikálni (például az orosz irodalom szakértőjének tartott amerikai Struve professzor, aki Csehovnak az „irracionális" iránti hajlamáról beszél, vagy H. MacLan, aki Csehov életművében látja a „régi" realizmus válságának kezdetét), az életmű ellenáll, s a sematikus antirealista gondolkodással szemben éppen a realizmus korlátlan, valóban kimeríthetetlen lehetőségeiről tanúskodik.

Csehov novelláiban — sőt drámáiban is! — kevés a cselekmény, s ebben a századvég egyik legszembeötlőbb művészi törekvése nyilvánul meg; tudniillik az, hogy az elbeszélésben lehetőleg semmi se történjék, hiszen a művészet az életet hivatott bemutatni, a századvégi élet pedig lényegében tunya és eseménytelen. A cselekményt, az eseményeket tehát valami mással kell helyettesíteni. Csehov írásaiban ez a „valami más" az a sajátos hangulat, amely mindenki másétól megkülönbözteti novelláit és drámáit, s amelynek híján Csehov művészetéről talán nem is beszélhetnénk, hiszen olyan csekélységeket, olyan semmiségeket mond el egyébként. . .

Ezernyolcszázkilencvenben Szahalin szigetére utazik, ahol „mérhetetlen bút és bajt, ázsiai önkényt, égbekiáltó szegénységet, műveletlenséget és hitványságot" lát: ezt az élményt örökíti meg az 1894-ben Szahalin címmel kiadott útijegyzeteiben. Mikor hazatér, megírja egyik legszebb elbeszélését, A 6-os számú kórterem címűt, amelynek legfőbb mondanivalója, hogy egész Oroszország egy nagy kórterem. Elbeszéléseiről talán fölösleges is írnunk, hiszen számtalanszor jelen'tek meg magyar fordításban. Itt csupán a legemlékezetesebb címeket idézzük fel: Dráma a vadászaton, A sztyepp, Muzsikusok, Az én életem, Isten kertje . . .

Csehov drámái külsőleg ugyanolyan cselekménytelenek, mint novellái. „ . . . legbámulatosabb tulajdonsága — írja róla Szerb Antal —, hogy azt, hogy nem történik semmi, abban a két műfajban mondja el, amely leginkább cselekményre, fordulatra épül: novellában és drámában.“ A Scribe-féle

intrikának nyomát sem találjuk ezekben a drámákban, de „hangulatuk oly átütő erejű, hogy még a színházlátogató átlagközönség sem vonhatta ki magát varázsuk alól". A három nővér, a Ványa bácsi, a Cseresznyéskert, az Ivanov, a Sirály, amelyeknek drámai feszültségét, sajátos atmoszféráját Csehov lírai eszközökkel teremt! meg, s amelyeknek tulajdonképpen még szerkezetük sincs, hiszen egymás mellé rakott hangulatképek „csupán", ma is diadalmasan járják a világot, s hatásuk az egész huszadik századi drámairodalomban kimutatható.

11