A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-19 / 3. szám
VITA KŰLTŰK ÉS VERSIROK Eredetileg nem volt szándékomban hozzászólni a költészetünkről indított vitához. Az újabb hozzászólások azonban egyre inkább érintik a történetiség és az irodalomtörténet problémáit, s ezek ösztönöznek véleményem elmondására. Egy csecsemőnek minden új, s a most élesen felvetett kérdések is többször felvetődtek már a csehszlovákiai magyar irodalomban, s akik a problémák elvi tisztázását követelik, aligha olvasták Komlós Aladárnak fél évszázada szépen kifejtett értekezését a szlovákiai magyarirodalom helyzetéről, amelyben többek közt megállapítja: „Nincsen könnyebb dolog, mint vóvá avanzsálni Szlovénszkón." A mai vitához hasonló hangnemben vétette fel Győry Dezső is 1931-ben a nevezetes Új Munka egyetlen számába költészetünk kérdéseit A kritikus, aki nincs című cikkében. Hasonlóképp 1958-ban a „nyolcak* antológiájának szerzői ugyanúgy csepülték az előttük járó költők köteteit, mint később az Egyszemű éjszakában feltűntek. Az ismétlődő jelenségekben világosan kimutatható egy törvényszerűség: egy-egy újabb versíró nemzedék újból „felfedezi a spanyol viaszt", s megállapítja, hogy a szlovákiai magyar irodalomban nincsenek nagy művészi tehetségek, „csúcsteljesítmények", s ezt valahogy úgy értelmezi, hogy kivételt legfeljebb ók maguk képeznek. Zalabai megállapítása szerint az „anakronizmusnak számító ötvenes évekbeli igénytelenség" után: „nagy lehetőségeket lótok a hetvenes években indult nemzedék legjobbjaiban, akiknek eddigi pályája azt sejteti, hogy az értéket dualisztikusán: esztétikum és örrkifejezés-valóság-ábrázolás megbonthatatlan egységeként próbálják megvalósítani, olyan vers-képletben, amely semmiben sem marad el sem a szlovák, sem magyar kortársaik líranyehrétól, korszerű gondolatiságától és kifejezőeszközeitől." Sajnos, eddig! életművük esztétikai értéke nagyon is elmarad az idézett Juhász Ferenc és az élenjáró avantgardista magyar költők legjobbja it ál. S ha a szerző kipéoézett a Hétből egy rigmusnak tekintett verset, folytassuk a gondolatot. Lapozzunk bele egy, a Madáchnál csak nemrég megjelent kötetbe, s bármely lapjáról idézhetünk — nem rigmusokat —, de művészileg éppoly csekély értékű verseket: „Érzelmes vagyok gyakran /a holdat követem/ vagy egy másik toposzt s írok /Érzelmesek fogalmaim / viszonyomat jelölik denotátumokhoz/ Ez az elkülönültség az érzelem". Tucatszámra idézhetnénk ennél is gyöngébb példákat az Egyszemű éjszakából. Teljesen egyet értek Zalabaiva! abban, hogy a költészetnek eredetiségre, új kifejezőeszközökre van szüksége, de úgy vélem, szembe kell néznünk modernista kísérletezőink hibáival is, melyek közül legsúlyosabbnak a gyakori halandzsaszövegeket tartom. Példákat az Egyszemű éjszaka megjelenése után szép számmal idéztek a Hétben. Másik szempont: az ötvenes évek sematizmusának csepülése mellett a modernisták értékelői még máig sem néztek szembe egy általuk is nagyra becsült magyarországi kritikusnak 1974- ben az Alföldben, majd az Új Látóhatárban is közölt megállapításaival: „Ez a nemzedék a kisebbségi sorsból fakadó felelősség-elkötelezettség teljes megtagadásával, a hagyományok semmibevételével tüntet. Alapélménye az, hogy az ember teljesen idegen és kiszolgáltatott a világban. A világ áttekinthetetlen és irracionális, az emberi cselekvés eleve kudarcra van ítélve. Emberi megértés és kommunikáció lehetetlen. Az emberi kapcsolatok alapformája a konfliktus. Az egyén magára marad... Az egyén és közösség dialektikája megbomlik, a fiatal írók világát csak az individuum tölti ki. Ezt akarják kifejezni, de társadalmi vonatkozásaitól megfosztottam csupán belső, immanens adottságaiból nézve." (A síp ötágú/ Ha vitatható is az idézet valamelyik állítása, annyi kétségtelen, hogy az Egyszemű éjszaka modernista kísérletezőinek verseiben sok az eszmei zavarossóg, irracionalizmus. S az eszmei tartalom is esztétikai kritérium. Ez utóbbira épp a gyakran idézgetett Forbáth-líra a példa, mert Forbáth költészete sem egységesen színvonalas, s néha úgy tűnik, hogy egyesek épp kísérletező zsengéit, a később általa is túlhaladottnak nevezett, Bécsben kiadott kezdetleges Versek című kötetét akarják mintának tartani. Forbáth igazi költészete azonban a Favágókban található, s ezt nemcsak Fóbry hanem ő maga is többször hangsúlyozta a Korunkban és a Mikor a néma beszélni kezd c. kötet előszavában is: „Komor és groteszk, játékos és kísérletes verseim mellett így nőttek ki szervesen s a forradalmi mozgalom tüzétől hevítve azok a verseim is, melyekért érdemes volt költőnek lennem." Forbáth érettkori költészetétől és esztétikai nézeteitől mi sem állt távolabb, mint a halandzsaszövegekkel Is érintkező moderneskedés. Olvassuk csak el a Fóbrylevelezésben nemrég kiadott közléseit vagy a Korunkban, 1930-ban A kisebbségi magyar irodalom kérdéséhez c. tanulmányának figyelmeztetéseit: „Az egészségesebb, teljesebb és igazabb irodalmat csak azok az öntudatos művészek teremtik meg, akik a maguk mondanivalóját és színvonalát készen kapják friss és aktuális, rögeszméktől és poros tradícióktól mentes, valóban szocialista programjuktól. Ezek azonban nem lesznék ott ama nemesi kúrián, mert ezeknek helye nem ott van. ahol a régi rossz világot foltozgatják, hanem ott, ahol a jó utat építik." Bizonyára nem véletlen az sem, hogy Illyés Gyula a Nyugatban egyetlen korai Forbáth-verset sem említ a megdicsérték között. Magam ís tudom, hogy az Egyszemű éjszaka versíróinak jobb része már túljutott az antológia színvonalán. De ha valóban tovább akarnak fejlődni, akkor saját hibáikkal kell szembenézniük, mert az ötvenes évek sematizmusának felhánytorgatása ma már meddő szócséplés. S ha ők akkor írnák verset, elkerülik-e a sematizmust? A vitacikkek egy része magyarországi példákra hivatkozik, s Zalabai joggal állíthatta, hogy az itteni kötetek egy része ott nem jelenhetett volna meg. Amint kritikánkról szóló írásomban már megállapítottam, a nemzeti irodalmakra való hivatkozást sem lehet abszolutizálni, mert vajon a magyarországi és a szlovák irodalom művei közül hány jut el a világirodalomba, vagy sarkítva fogalmazva: hány nem jelenne meg ott is állami támogatás nélkül? Balia cikkének kérdőjelét csők a költészetre vonatkoztatnám, nem a nemzetiségire, mert a költészetnek esztétikai szempontból nem „egyetemes magyar", hanem csak egyetemes, minden irodalomra érvényes kritériumai vannak. Ezért nem tudok egyet érteni Koncsol véleményével sem, mely szerint aminőségről itt nem beszélhetek, mert adottnak veszem". Ezzel szemben Zalabaival együtt úgy vélem, hogy épp a minőséggel van baj; irodalmunk középszerű, s a középnemzedék alkotásai inkább dorrtbok, mint csúcsok, de az általa túlértékelt ifjú költők művei ezekhez viszonyítva inkább csak halmok. Ezen semmiféle indulatos vita nem segít, csak az, ha jobban megválogatott, valóban művészi színvonalú versesköteteket adnak ki. Ez persze elsősorban nem szerkesztői kérdés, hanem az alkotó tehetségé. Az esztétikai kritérium sem mai felfedezés. Ennék jegyében indult az ontisematizmus vitája, s már 1954-ben megjelent Fábry-esszékben is fő szempont pl. a mai költészetre is aktuális mondanivalójú Kevesebb verset t több költészetet címűben. Aligha véletlen, hogy az egyetemes magyar irodalomtörténet Fábryt tartja a szlovákiai magyar irodalom legjelentősebb CSANDA SÁNDOR képviselőjének, mert a költészetben vagy a prózában könynyen találunk a mieinknél jelentősebb magyar alkotókat, de egyenrangú marxista irodalomkritikust, ilyen életművel rendelkező progresszív esszéírót az adott korszakban aligha. A prózáról szólva egyetértek Zalabainak kritikus megállapításaival. Itt is a művészi jelzőt tartom problematikusnak. Prózánk nagy része aligha nevezhető epikai költészetnek, pedig annak kellene lennie. Gyakran megragad a konkrét élmények, jelenségek leírásában, nem az alkotó fantázia terméke, leginkább leíró realista jellegűnek tekinthető. A művön belüli valóságot a poétika szabályai szerint kell megformálni az epikában is, s ez nem azonos a köznapi, riportszerűen leírt valósággal. Aki ismeri prózaíróink élménykörét, olvasás közben gyakran felismerheti, kiről mintázta egy-eay szereplőjét, hol történt meg bizonyos esemény, hol található a leírt környezet. Ez a modell szerinti ábrázolás sem igazi művészi alkotás, s néhány fiatal írónk regényében még szembetűnőbben van jelen, mint az idősebbekében. Nem hiszem, hogy Illyés Gyula bármely fiatal írónk regényéről olyan elismerően tudna írni, mint Egrinek a Felkel a napjáról annak megjelenése után a Nyugatban. Áldatlan hagyomány az is, hogy az ifjabb költők gyakran azzal vélik hangsúlyozni saját nagyságukat, hogy az elődöket becsmérlik. Újabban pl. Győry Dezsőről olvastam nyeglén lenéző véleményeket, pedig őt, hibái ellenére, nemcsak Fábry tartotta „névadó" költőnek, hanem az egész sarlós nemzedék is. Mint irodalomtörténész csak azt kívánom az őt elmarasztaló fiatalabbaknak, hogy valamelyik művük váljék legalább annyira emlékezetessé, mint az Újarcú magyarok. A nemzeti irodalomnak a nemzetiségitől való különbségét, a kettős kötődést, tagadni badarság, hisz nemzetiségi létünk fő jellegzetessége az, hogy más országban élünk. A gazdasági és kulturális élet pedig köztudottan nem egyforma az egyes szocialista országokban, de az irodalom mint tudatforma egyébként sem csak nyelvével kötődik a társadalom életéhez, pl. a germanisták közt nem képezi vita tárgyát, hogy svájci német irodalom is van, pedig ott a németek nem kisebbséget, hanem többséget alkotnak. A kérdés formális volna, ha a nemzetiségi kulturális élet volna Válóban különálló, hisz egyetlen csehszlovákiai tagja sincs a Magyar írószövetségnek, a Magyar Tudományos Akadémiának stb. Ezért a nemzetiségi értelmiség szükségszerűen kétnyelvű, aminek a kettős művelődésből fakadó szélesebb látókör folytán bizonyos előnyei is lehetnek, amint ezt már részletesebben fejtegettem irodalmunk, értékeléséről szólva a Harmadik nemzedékben. De van egy harmadik kötődés is: a világirodalom, hisz mind a nemzeti, mind a nemzetiségi irodalmakban kimutatható pl. Gorkij vagy Hemingway hatása. Sokáig folytathatnám még, mivel értek vagy nem értek egyet a vitában elhangzottakkal, de inkább csők a végső következtetéseket mondom el. Nemzetiségi irodalmunk nemcsak kisebbségi, hanem tipikusan kis irodalom. Ezt nem programként hirdetem (ahogy egyszer valaki félremagyarázta), hanem az eddig kiadott könyvek alapján állapítom meg. Irodalmunk fő jellegzetességét, a provincializmust (dilettantizmust?) lem lehet kategorikus merevséggel elválasztani a művészi irodalomtól, mert több vagy kevesebb mértékben megtalálható a legtöbb életműben. Ez nem zárja ki azt a tényt, hogy kiadhatatlanok a valóban dilettáns kéziratok, de e kettő megkülönböztetésében néha a szerkesztő szubjektív elfogultsága is közre játszik. Nemzetiségi könyvkiadásunk állami támogatásnak köszönheti létét, ezért nem utolsó szempontként az olvasók, a társadalom elvárását is figyelembe kell venni. Nem véletlenül ellenszenvesek az olvasók számára az olyan versek, melyeket nem értenek. Az esztétikai értéknek tucatnyi kritériuma van, s minél kisebb egy nemzet vagy nemzetiség, annál inkább kötődik irodalma a társadalom életéhez. Ezt egyébként Illyés Gyula részletesen kifejti a magyar és a francia irodalom összehasonlításával, többek közt megjegyezve, hogy az is provincializmus, ha valaki egy kis faluban is úgy szól az ohrosóhoz, mintha Párizsban élne. A kis irodalmot, ha nincsenek nagy művészi tehetségei, nagyképűség nélkül nem lehet „abszolút" esztétikai mértékkel vagy világirodalmi mintákkal mérni. Ezért az ég óvjon olyan szerkesztőktől, akik a saját véleményüket abszolút mértéknek képzelik. Kisebbségi-nemzetiségi irodalmi életünkben a viták már hat évtizede nagyobb feltűnést keltenek, mint a művek. Jobb lett volna, ha a Jelenét címén indított vita is az antológia értékéről és hibáiról szólna. Nemzedéki elfogultság nélkül nem állítható, hogy egy ifjú generáció tagjai lényegesen meghaladták volna az idősebb írók életművét. A regényírásban a fiatalok határozottan (törvényszerűen?) lemaradtak még a középszerűnek nevezett középnemzedéktől is. A lírában sincs olyan kötet, amely felülmúlta volna a Favágók esztétikai értékét vagy a középnemzedék javának válogatott verseit. A novellaírásban új értékeket lótok pl. Kovács Magda vagy Grendel Lajos kötetében, de csák további művekkel bizonyíthatják, hogy elérik-e a műfaj legjobb magyar képviselőinek színvonalát. 14
